Terep-járó: Vándorlás vértesi vonulatokon

Szeretem a Vértest, apró, színes mozaikokhoz hasonlóan tagolt tájait, gazdag élővilágát... ez a mostani kirándulás is olyan volt, mint egy öt felvonásból álló színdarab - öt, teljesen különböző hangulatú részlet alig néhány kilométeren belül. Elvileg 16 kilométeresre tervezett séta, ami végül 21 lett (16 +ÁFA) :-)

Ködös mezőkön - derűs kedéllyel

Ez a vértesi túrát a "köderdő" kirándulás megismétlésének szántuk - hátha most jobb idő lesz, mint akkor. Ehhez képest, amikor leszálltunk a vonatról Szárligeten, szinte elsüllyedtünk a nedves, csepergős, szürke ködben... Volt némi vita azon is, hogy egyáltalán itt kell-e leszállnunk. Jenő száraz mondata teremtett rendet: "szerintem az állomás neve fontosabb, mint hogy a menetrend szerint hánykor kéne odaérnünk."

Ködös mező Szárliget és Csákányospuszta között

Egészen a Birkacsárdáig ködbe vesző, mondhatni misztikus úton sétáltunk. Az utat szegélyező bokrokon páragyöngyöktől elnehezülten lógtak a pókhálók. Minden bokor gyöngy-ékszereket viselt... de hasonló gyöngydíszt hordoztak az apróbb növények is, így az egyik kedvencem, az ösztörűs veronika.
A szürkeségből szinte kilángolt egy-egy vérpiros vagy sárga lombos ág... ez volt az első felvonás díszlete.

Ragyogó színek a ködben: van, aki ilyenkor is le tud pirulni

Zuhanyfüggöny :-)

Ösztörűs veronika - Veronica chamaedrys, páragyöngy-köpenyben

István határozottan kijelentette: mire Csákányospusztáig érünk, ki fog sütni a Nap. És igaza lett. Abban a pillanatban törték át a napsugarak a ködöt, amikor átszaladtunk a Tatabányára vezető műúton. Egy fa termetű galagonya alatt pónik legeltek, távolabb a köd pamacsait kergette a szél - mesebeli látvány. Megkezdődött a második felvonás.

Baracklevelű harangvirág - Campanula persicifolia

A csákányosi turistaházhoz sok emlékem fűződik - régi jógás táborok, nyaralások - most már nem ütöttek úgy szíven az emlékek, mint régebben. A Mária-szurdokban még nyíltak a baracklevelű harangvirágok, és István kérésére előadást tartottam a mészkőről. Közben aranylón pilinckéztek a hulló falevelek...
A körtvélyesi erdei temetőt nyár eleje óta rendbehozták. Nyoma sincs a mindent elborító folyondároknak, kitisztították a területet, sőt még egy friss fakerítés is övezi a parányi sírkertet. Szép fénypászmák hullottak az avarral borított földre. Mennyivel méltóbb dolog itt nyugodni, az ősöreg bükkök alatt, mint egy falu szélén, a kocsmán is túl a műút mellett...

Ezután jött az "erdei színdarab" harmadik felvonása: a kápolna. Reggeli, gyöngyharmatos, friss fények, valósággal elkápráztatott az őszi, pazar pompa. Egy kis pihenőt is tartottunk itt, én körbeszaladtam fényképezni.

Vízi csillaghúr - Myosoton aquaticum

Az Alapítványtábornál éppúgy a telepített, katonás sorban álló és igen baljós hangulatú feketefenyves felé kanyarodtunk, mint nyáron, amikor itt a fehér madársisakokat fényképeztem. Most is csak az erdőrészlet szélén volt élet: gyíkfű, borsfű, szegfűfélék - csupa olyasmi, ami ilyenkor már nem szokott nyílni.

Galambgomba - Russula sp.

Amikor a fotóst fotózzák :-)

És jött a negyedik felvonás: a színpompás erdő, nevetős-kék éggel és nagyon sárga lombokkal. Huszonhat pár láb alatt zörgött az avar, miközben a jövőre esedékes "Fitti-fiesztát" tervezgettük. Letérve a piros csík jelzésről megnéztük a körtvélyesi kilátót. Pontosan olyan, mint a lebontásra ítélt csóványosi: nagy betoncső, benne betonvasból hegesztett létra. Nyitva volt az ajtaja, fel is másztunk hát - legalábbis, a többség felmászott. Odafentről feltárult a Vértes szelíd vonulatainak párás-narancs erdőkkel borított háta.

Néhány növényt látványosan megtévesztett az őszbe csavarodó tavasz: nyílt az élénksárga boglárka és a kisvirágú hunyor is. Életem első, természetben élő hunyor-faja, levelei olyanok, mintha miniatűr pálmafák lennének.

Ufó! Vagy... közönséges gyíkfű - Prunella vulgaris

Egy kis uzsonnázás után mentünk is tovább, egy jelzetlen úton a Nagy-Széna hegy felé. Hamarosan ki is bukkantunk az erdőből egy szelíd dombháton (ezt nevezik Nagy-Szénának, 427 méter), ahol ragyogott a napfény, kéken derengtek a távoli hegyek és meleg szellő fújdogált. Napsütés, száraz fű... leterítettük a kabátokat, és a nyúlbogyókkal nem törődve kifeküdt napozni a társaság. Én persze botanizáltam egy kicsit, találtam is napvirágot, pusztai meténget. Védett növény, ennek is tavasszal kéne nyílnia. Rácsodálkoztam egy tüskés fenekű hecsedlire: nem éppen az a teába kívánkozó fajta.

Mindenki békésen napozik. Kivéve azt a fényképező fekete alakot a bal alsó sarokban. Na vajon ki is az? :-)

A Nap elég gyorsan igyekezett lefelé, így mi is felkerekedtünk, és a jelzetlen meredeken légvonalban megindultunk lefelé, Szár felé. Megriasztottunk pár őzet, kecsesen és hangtalanul szökelltek a bokrok, fák között.

Rövid haditanács végén megszületett a döntés: most márpedig szárba szökkenünk. Pontosabban Szárba. Kicsit közelebb van, mint Szárliget, és kezd erősen délután lenni... a piros jelzést követve hamarosan be is futottunk a faluba. A szári kocsmának - mondhatom - nagy forgalmat csináltunk: pár Sport szelet és zacskó ropi. Ez a társaság se nem iszik, se nem dohányzik...

Ezután kicsit sietni kellett a vasútállomásra. Ki hinné, hogy a szári vasútállomás jóval Száron kívül található, ahol a kurta farkú malac túr... Közben rózsaszínben láttam a világot, mégpedig szó szerint, a naplemente miatt. A műút szélén nagy, döglött sikló hevert. Szegény, rosszkor volt rossz helyen...
Szinte már teljesen sötét lett, amikor az állomásra értünk, tökéletes időzítéssel: pár perc múlva jött a vonat is.

De szép nap volt!