Terep-járó: Misztikus ködökben, remeték nyomában - őszi "virágvadászat" a déli-Börzsönyben

Déli-Börzsöny... történelmet ringató táj, mert nem csak a Duna vizét fogják abroncsba a hegyek: maga az idő folyója ez, és ha értő füllel hallgatjuk, még mindig kihallani a hullámok locsogásából az római légiósok szandál-csattogását, villanó,összecsapó kardok fémes csendüléseit, lovak horkanását, íjak pendülését, reneszánsz lakoma muzsikáját - és a csatazajt.
Felettem repülőgép húz el halkuló zúgással - talán a folyó emlékezni fog erre a hangra is.

Kilátás a Dunára a Remetebarlangoktól

November másodika van. Halottak napja. Ez eszembe jut, amikor a nagymarosi vasútállomás lépcsőin lelépdelve elhaladok a templom mellett - gótikus csúcsa a szürke égbolt felé nyúlik - és épp kiözönlik az oldalajtón a fekete ruhába öltözött nép. A Nap ónszín korongja egy pillanatra átsejlik a ködön, a túlpart felé pillantva sejtem a visegrádi várhegy masszív tömbjét, de csak mert tudom, hogy ott van, látni semmit sem lehet, csak hömpölygő, szürke köd-masszát a Duna felett.
Gyorsan lépdelek a kék sáv jelzésen felfelé - csodák csodájára, ezt még nem festették át - és hamarosan kiérek Nagymarosról a település utolsó, félbemaradt házai és az egymás mellett sorakozó, andezittufába vájt, roskatag borospincék mellett. Néhány mérges, csapzott kutya ugat rám, az erdőbe vezető út szélén pedig egy elfeledett, bilikék Trabant áll. Jó régóta itt állhat már álmodva a vízmosás peremén - elképzelem, amikor fényesen kigördült a gyárból, és első tulajdonosa büszkén, izgalomtól remegve a volán mögé ült...
Sajnálom szegény Trabantot.

Régi pincesor Nagymaroson

Trabant az erdőszélen

Templom-völgy a neve ennek az erdőrésznek. Eleve, sok errefelé az egyházi jellegű név - Remetekereszt-bérc, Szent Mihály-hegy, Julianus barát-kilátó, Remetebarlangok. Eltűnődök ezen, és még sok más dolgon is. Ez most nem teljesítménytúra, a tervezett táv sem több tizenöt kilométernél, tűnődhetek hát, miközben átölel az erdő ezer titkával.

Szép ez a völgy. Vastag ködpaplan terpeszkedik benne. Mélyet lélegzek a nyirkos, avarillatú erdei levegőből - és a szürkeség hirtelen kiszínesedik. Mennyiféle színe lehet a ködnek! Halványzöld derengés, tompított sárgák, különleges kékek...
Én szeretem a ködöt. Távlatokat ad, minden kontúrt elmosódottá tesz, minden ködgomoly mítoszokat szül, és főleg: csendes. Mintha paplanon keresztül, tompítva hallanám odalentről a zajokat - a tehervonatot, a harangot - mint gyerekkoromban, nagyapámnál disznóöléskor, amikor fülemre szorítottam a paplant, hogy ne halljam a disznó visítását. De persze hallottam, és azóta is hallom.

Valahol odalent, a lombokon túl talán még ég a mécses nagyapám sírján, és gyertyaviasz meg hervadó őszirózsák fanyar illata száll a temetőben.

Halottak napja van, és mellém szegődnek az árnyak - az elveszített társak és szétszéledt barátok emlékei. Néha kövéren koppan egy-egy páracsepp valamely páfránylevélen, hangtalanul, spirálban pilinckézik le egy-egy sárga falevél, csak a minden lében kanál cinegék cserregnek, pirregve rezegtetik szárnyacskáikat, ahogy fejjel lefelé kapaszkodnak az ágakba és a kéreg alatt apró falatokat keresgélnek...

Ahogy ballagok felfelé, itt-ott kidőlt fatörzsek alatt átbújva, szépen kimelegszem - a teleobjektívet a normálra cserélem, egyre sűrűbb a köd, de tudom, hogy hamarosan kiérek belőle. És valóban - egyszercsak árnyékom születik, az ágakra száradt tölgyleveleken sárgán, zölden és aranybarnán ragyog át a fény, akárha üvegablakok lennének.
Egy meredeken felfelé haladó jelzetlen utat választok, mert kíváncsi vagyok, hogy a nyavalyás terepkerékpáros, akinek nyomán valósággal fekete sebhely húzódik az avarszőnyegben, honnan jött le. A hajdani bányavágatoknál bukkanok ki, gondosan be vannak kerítve, ha karsztos vidéken járnék, azt mondanám: víznyelők. De nem - színesérceket kerestek itt valaha. Azért elég mélynek, veszélyesnek látszanak.
Átbandukolok az Ürmös-réten - de szép is volt tavasszal, amikor óriási pirosló hunyorok nyíltak itt, a toronyantenna tövében - most ragyognak a páracseppek a napfényben, örülök, hogy a vízhatlan bakancsomban jöttem. Lefényképezek néhány kései vadvirágot, közben majdnem elveszítem az objektívsapkát - kotorászok a gazban, szerencsére megtalálom, még nem szoktam meg, hogy a cserélhető objektíves gépen nem fogja madzag a géptesthez a sapkát... Egy izmos lábú terepfutóval egymásra mosolygunk, ő ma az első ember, akivel az erdőben találkozom. Pár lépés, és a Julianus-kilátónál vagyok, fel is mászok a lépcsőkön, panoráma reményében.
A ködpaplan alattam örvénylik, szemkápráztatóan éles fényben, a szemközti hegyek kontúrja épphogy átsejlik a ragyogáson... hunyorogva leereszkedek a spirálisan tekeredő lépcsőn, és letelepszek a padhoz megreggelizni. Polárom, kabátom az asztal sarkára akasztva szárad, pólóm pedig rajtam. A láthatár ragyog, túlexponált világ. Sehol senki, csak egy fürge csuszka függeszti rám fekete gombszemét, hátha jut neki is valami.

Felcihelődök, aztán a hosszabbik úton megcélzom a Remete-barlangokat. A jelzések újak, jól követhetőek, aminek örülök. Erős zörrenéssel két fiatal őz ugrik át előttem az úton, csodálom könnyed mozdulatukat, a fényképezőgép eszembe se jut. Tavaly ugyanitt vaddisznók állták utamat...

A barlangoknál, amelyek inkább az andezitsziklába vájt mélyedések, valaha tényleg laktak remeték. Panoráma ide vagy oda, nem lehetett könnyű életük. Emlékszem a legendára - anyu mesélte - hogy a remetének volt egy betanított szamara, ami minden nap lement a Dunához, belegyalogolt a vízbe, amíg a hátára kötözött vödrök meg nem teltek, aztán felvitte a vödröket a gazdájához. Nem tudom, igaz-e, de elképzelem - hát igen, elég nagy szamár lehet, aki nap mint nap megmássza ezt a meredeket!
Kéken ragyog az ég felettem, néhány kiránduló táborozik itt a sziklafal tövében, meglepően sok színes virág nyílik - liláskék kígyószisz, élénksárga festő pipitér, fehér cickafark, mécsvirág. Kicsit feljebb egy védett őszirózsafélére bukkanok. Kiváló hely egy kis uzsonnázásra. Lábamat lógatom a sziklák széléről, nézem az áradó, opálos ragyogást a Duna felett.
Innen megint az átfestett turistajelzések birodalmába kerülök, és nem igazán szándékosan megint a Julianus-kilátónál találom magamat. Mostanra elég sok kiránduló összegyűlt itt, gyönyörű novemberi hétvége van... Túlszaladok hát a kilátón, le a kék-sárga sáv jelzésen (ez a régi maradt), és megcélzom eredeti célomat, Zebegényt.
Párapaplan kúszik a Nap elé, fénye megfakul, az árnyékok eltűnnek, a ködlepelbe alámerülve szinte félhomályos lesz az erdő. Egyedül vagyok, messze magam mögött hagyom a sok kirándulót, a szép kilátó napsütötte, zajongó, vidám hangulatát. Fotótéma is kevesebb akad a semmilyen fények mellett, de azért találok rikítóan rózsaszín foltos árvacsalánt, élénkpiros szederbogyót, gombaféléket.

Zebegényben éppen lekésem a vonatot, ezt már a harangszóból tudom - nagyjából egész órakor jár a zónázó Pest felé - beülök hát egy kávézóba, iszom egy egész jó kávét, átmelegít, meleg is van idebent. Aztán lesétálok a Duna-partra, sokféle vidám színű kis gizgaz nyílik itt is - ökörfarkkóró, seprence, katáng, szappanfű, árvacsalán, herefélék, a Duna felett narancsos színekre festi az eget a lemenő Nap. Kacsák fekete árnyéka tapossa a vizet a narancsszín alkonyi ragyogásban.
Az utolsó pixeleket - szokás szerint - a vasútállomás peronja mellett kattintom el.