Terep-járó: Intersport Túranap a Pilisben

Rendezgettem a régi orvosi papírjaimat, és megakadt a szemem egy bejegyzésen: "mozgásszegény életmód"...
Hihetetlen, hogy valaha volt ilyen is!
Régen valóban kerültem a tömegsport-rendezvényeket, két okból: 1. tömeg, 2. sport. Most már ez máshogy van. Ahogy a magányos virágvadász-túráknak megvan a maguk meghitt szépsége, úgy az ilyen jó hangulatú, szervezett sporteseményeknek is. A pólómra ziherejsztűzött rajtszám igazán nem akadályoz meg a természetfotózásban, a szintidő se akkora mumus, hogy ne férne bele egy-egy megállás valamilyen szép látvány miatt.
Természetfotósnak vitathatatlanul gyors vagyok, terepfutónak - ugyanígy vitathatlanul - lassú. A kettő ötvözete egyfajta időméréses terepbotanika, és erre remek alkalom volt a mostani Intersport Túranap :-)

Hívogató táj a Szentkút és Csobánka között

Nedvesen csillog az aszfalt, friss a levegő, ahogy kilépek a Körútra. A házak mögött épp kel fel a Nap, az a fajta, kalandot ígérgető reggel van, amikor jó dolgok szoktak történni. Nézegetem a korán ébredő népet a pékség kirakata mögül, míg békésen, állva reggelizek a pultnál... jó lesz ez.
Aztán villamos, HÉV, Csillaghegy - jó sok hátizsákos száll le, némelyek máris a rajtszámot lobogtatják. Én is beballagok a csillaghegyi iskolába, ahol a rajt van, magamhoz veszem a rajtcsomagot, ezalatt a terepfutók mezőnyét már el is indították. Hagyom elmenni a tömeg sűrejét, aztán indulok én is. A vonalkódot leolvassák a rajtszámomról - pontos időmérés van - és máris ballaghatok a meredek aszfaltúton felfelé, a Róka-hegyi kőbánya irányába. Hogy jól induljon a reggel, mi más kéne, mint egy ekkora emelkedő? Szépen ki is melegszem,mire a tetejére érek. A panoráma ezüstös páratengerbe vész, a néhai bányaudvaron csalánlevelű harangvirág "kolompol". A napot nem is látni, de reménykedek, hogy kitisztul az idő. Színpompásak az őszi levelek - piros, narancs, élénk sárgák - és élénk színekben villannak fel maguk a túrázók is.

A Róka-hegyi hajdani kőbánya bányaudvara

Kacskaringós ösvény, piros sáv jelzéssel. Jól összegyűltünk, libasorban haladnak a túrázók, néha egy-egy futót el is engedünk, lábunk alatt karcsú vizsla tekereg. Emlékszem a jószágra tavalyról. Megsimítom fényes hátát, megnyalintja a kezemet, igen, ismerősök vagyunk már.
Aztán jön egy csúszós meredek, a vizsla persze keresztbe áll az alján, pedig mondom neki, hogy menjen már onnan - itt nem lehet finoman ereszkedni, csak lendületből nekiszaladva, reménykedéssel. Persze a betyár csak néz rám, billegteti a farkát és vigyorog. Tenyérrel hárítom tehát a lejtő alján - vizslában való hasraesésben igen nagy gyakorlatom van - újabb nyalintás, épségben lent vagyok :-)

Aztán jön a vadvirágokkal ékes mező, a lovacskákkal - kíváncsian nézegetnek a villanypásztor kerítés mögül, egy hosszú, fényes orrot meg is simogatok, az oszlop tövében kései pipacs piroslik, távolabb a Kevélyek párás kontúrja. Oda megyünk fel, bizony.

Jó meredek ez az ürömi tanösvény, igazi bokacsikordító nagy kövekkel, nyomvályúval, ahogy kell. A 10 kilométeres terepfutás mezőnye már visszafelé jön, akrobatikus nagy ugrásokkal. Szöcskelábú, izmos fickók. Hm, lehet nézelődni, persze az út szélét is "szkennelem" közben, ritka vadvirágok reményében. Nem is hiába. Nem akarok hinni a szememnek, amikor felbukkan egy szál másodvirágzó gyapjas gyűszűvirág. Botanikus kerten kívül ez az első eset, hogy találkozom ezzel a gúnyos archoz hasonlóan biggyesztő, ritka vadvirággal.

Szinte váratlan gyorsasággal máris az Ezüst-Kevély gerincén találom magamat - nagy, fehér sziklák között halad az út - egy őszülő túrázó a tavalyi lábtörésének drámájáról mesél, meg hogy ennek ellenére hányezer kilométert tett meg egy év alatt, mindenféle kupák reményében. Én is számolgatni kezdem az idei kilométereimet - és arra jutok, hogy megértem egy kupára, noha sose vágytam ilyesmire :-) Kimond egy kulcsmondatot is, ami akár az egész életre is vonatkozhat: "el kell dönteni, hogy mi a fontosabb: a saját tempójában akar-e menni az ember, vagy valakivel együtt". Hagyom elrohanni, túrafilozófiájával együtt, mert a látvány fotózásra ingerel: felértünk a ködfelhő-zónába, idén a panorámakép elmarad, helyette csodás, ködbe vesző távlatokat láthatok... a köd foszlányait fújja-fújja a szél, a levegő tüdőtágítóan tiszta, hol hullámzani kezdenek a fák kontúrjai, hol újra lábra állnak, hol elmosódik az élénk színű kabátokat-hátizsákokat viselő kirándulók körvonala, hol ismét előbukkannak, látszólag a semmiből. Fantasztikus látvány, akár filmforgatás is lehetne, "effektekkel".

A Kevély-nyeregben ellenőrzőpont, innen fordul vissza a középtáv, és halad tovább a 30 kilométereseké, tehát az enyém is. Nagyon furcsa, hogy hirtelen egyedül maradok az erdőben, csak néha tűnik fel egy-egy gazellaszerű terepfutó. Arany-bronz bükkösökben sétálok, átölelnek a színek, az avarillat, egy-egy madárhang. Hosszú, viszonylag eseménytelen, szintben haladó szakasz jön, most viszont jó lenne beszélgetni valakivel... Aztán máris itt a csobánkai Szentkút, a következő ellenőrzőpont. Hogy megváltozott a Pálos70 óta! Pedig nem volt az olyan régen. A fák ledobták lombruhájukat, avarszőnyeg terült a földre. A vizslás társaság is itt van. A pontőrök forrásvízzel kínálnak - nem ám vörös aszúval, mint a Páloson - persze nem becsülöm én le a csodatévő hírben álló vizet :-) Ebédidő, leülök kicsit pihenni, előszedem az óriás, belga csokiréteggel bevont müzliszeletet, ki is fog rajtam.

Kicsit mélabús hangulatú ballagás következik a borús ég alatt, valahol felettem helikopter berreg, aztán jön a BSI motorizált paparazzi-osztaga, és "nagy mosoly!" felkiáltásal rámszegeznek egy orbitális méretű teleobjektívet.

Csobánkán, a kávézónál megint utolérem vizslásékat, ismét simogatás, fülgyűrögetés, nyalintás. És, persze, kávé. Rákészülök a Mackó-barlanghoz vezető meredekre.
Egyébként nem is olyan meredek, mint amire emlékeztem. A lomb hihetetlen színekben örvénylik körülöttem, ráadásul a talajt is érdemes figyelni: utolsó kenderkefüvek, narancspiros zsidócseresznye élénk színei villannak fel (valaki "szerelem kalitkájának" nevezte fura, csipkés termését), itt néhányan ki is nevetnek, hogy ugyan mit lehet ebben a félhomályos erdőben fényképezni... az alábbi fotók talán megmutatják, hogy mit.
Ezúttal nem lesnek rám tévések a barlangnál. Ellenben egy nyugdíjasokból álló kirándulócsapat víg nyüzsgése veri fel a csendet - az ösvény eleve elég meredek, de ezek légvonalban jönnek ám lefelé, mint a lavina.

Ismét fent a Kevélyeken. Most nem sietek annyira, megkeresem a tavalyról ismert növényeket: a borzas szulákot, árlevelű lent, vagyis a dolomitsziklagyepek ritkaságait. Megvannak :-)
Innen lefelé fordul az út, még bele is kocogok a meredeken, egészen az "egri várig". Szép kék borzas len, piros hecsedli igyekezetem jutalma. Odalent igen víg kedélyű pontőrök fogadnak, igazi vidám nyaralási hangulat uralkodik a "várfalak" tövében, noha borús az ég. Valaki megdicséri a hátizsákomat - ötrétegű kínai hadászati plasztik, jó erős :-) - na jó, sima vászonból van, de tényleg masszív. És tigrises bronz csatja van.

Pár lépésnyire apró madárka teszi-veszi magát előttem a szekérúton. Fürdik a porban, láthatatlan rovarokat csippent fel, pirregő szárnyakkal aprókat ugrik. Akkora a kis tollgombóc, mint egy fél veréb. Néz rám kis fekete gombszemeivel, fejét édesen félrebillenti, ide-oda ugrál. Fején élénk sárga csík. Királyka, Európa legkisebb madara. Mosolygok rá, elbűvölő kis élőlény. Még sose találkoztam vele, csak képen.

Hopp, máris itt a Teve-szikla, az ég szürke, a levegő fátyolos, nyirkos. Szedem a lábam, keresztül Pilisborosjenőn. A Kő-hegyi bányánál már túl vagyok 24 kilométeren, a célegyenesben valósággal feltárul előttem a város - igazi "panel-panoráma", a blokkházak mögött felsejlik a Megyeri-híd kettős csúcsa, mint két szürke A betű a horizonton. Az Árok utca afféle küszöb - itt egy meglepetésszerű emelkedőt kell leküzdeni - aztán már hallani a hangszórót az iskolaudvarból.
A házak közé érve két kisgyerek - négy-öt évesek lehetnek - azt játssza, hogy ők a cél. Ketten kétoldalt egy - ki tudja, honnan szerzett - gubancos szalagfélét tartanak kifeszítve, és ezt kell a "célba érőknek" átlépniük. Az biztos, hogy ennél aranyosabb "cél" a világon nincs, mert a két kiskölyök még drukkol és biztat is, ahogy a nagyoktól látták a versenyeken. Elképesztően aranyosak. Pár méter még a kerítés mellett, és a hivatalos célkapu is felmagasodik előttem, a pirosan világító digitális számokkal.

Így aztán ezen a túranapon duplán is célba értem...
Vonalkód-leolvasás, pittyentővel, akár a közértben a pénztárnál a futószalagon érkező fagyasztott pulyka esetében, aztán jöhet az oklevél és a zsíroskenyér lilahagymával.
Jó nap volt ez...
Köszönet érte a szervezőknek!