Terep-járó: Dunán innen, Dunán túl: a panelházaktól a hóvirágokig Dunaújváros körül

A Pentele TE által szervezett túrán nem először veszek részt. Számomra egy "klasszikus" szezonnyitó koratavaszi kirándulás ez, egy olyan sík és "retró" hangulatú vidéken, ami nem elsőként szokott az emberek eszébe jutni, ha túrázásról van szó. Pedig hangulatos kirándulást lehet tenni itt is, és a rácalmási Nagy-sziget hóvirág-áradatának látványa valóságos bónusz a tavaszi látványokra kiéhezett természetbarát szemének!

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis. Védett növény

Három harminc. Csörög a vekker, négykor "fészekhagyás". Kilépek a jéghideg gangra, szinte harap a jócskán nulla fok alatti hőmérséklet, hidegen néznek le a csillagok is a Nagykörútra, mintha szúrós szemek lennének. Ebben a hidegben még a legénybúcsúzós duhaj hollandok se bóklásznak... az éjszakai busz pontosan érkezik, aztán hálásan oldódok fel a népligeti busz-állomás fűtött épületében. A pécsi "express" busz is korszerű, tiszta, meg is lepődök, kitől kaphattuk ezt?

A túra első szakasza a kulcsi erdőben vezet

Szundikálok, az ablakon túl száguld a vidék, lassan megtörik az éjszaka uralma. Vöröses sáv tűnik fel az ég alján - Százhalombatta kéményeinek öröklángja lobog - aztán lassan fényesedik az ég. Amikor a busz a Dózsa moziközponthoz ér - ez az egyetlen megállója Dunaújvárosban - épp kel fel a Nap, vörösre festi a panelházak homlokzatát.
Te jó ég, itt még hidegebb van, mint Pesten! Szedem a lábam az ismerős Vasmű úton, nyílegyenesen a víztorony felé, itt van a rajthely: a Gárdonyi Géza általános iskola. Nincs túl sok ember, gyorsan kitöltöm a nevezési lapot, fizetek, megkapom az itinert, aztán már tűzök is ki az épületből, hogy elérjem a buszt, ami a rajtpontra: a Vízi fogadóhoz visz.

Kiérünk a kulcsi üdülősorra

A fogadó, úgy látom, működik, ám mellette a struccfarm az "eladó!" táblával a megbicsaklott ábrándokra emlékeztet. Át az úttesten, és máris az erdőben találom magam, akad némi útszéli szemét - hogy a keze törne le az ilyeneknek - és kezdődik a kacskaringó. Pecsételek az első pontnál, madzagon lóg a nyuszikás bélyegző, a terepfutók elinalnak, utat adok nekik. Ahogy ballagok, már nincs is olyan hideg. Talpam alatt ropognak a fagyott fűszálak, a felkelő Nap ferdén nyilaz be a lombtalan fák között. Kerülgetem a hóvirágokat.

Jégvarázs: fagyott pocsolya

Máris itt a második ellenőrzőpont a kulcsi üdülőtelep szélén. Igazi retró nyaralóviskók, rengeteg "jó lesz az még valamire" deszkadarab és üvöltő házőrző kutyák hordái. Mégis valahol nagyon otthonos hangulatú hely ez. A mezőny végén ballagok és fagyott pocsolyákat fényképezek. Ahogy szembe süt a Nap, nagyon kellemesen töltődnek a "napelemeim", ezt szeretem ebben a túrában. Bal felől a Duna, jobb felől a partfal házikói, egy-egy szélkerék forog a kék ég előterében, más mozgás még nemigen van. Szunnyadnak a nyaralók, belsejükben alszik még a Tél.

A pocsolyák jege gyorsan olvadt...

Az ismerős helyek szinte elsuhannak mellettem. Csivitelő verébsereg köszönt, fontoskodva tesznek-vesznek egy párját ritkítóan tüskés bokorban, abszolút macskabiztos hely. Öreg vizsla áll az út közepén, meresztgeti rám a szemét, megszólítom... odajön hozzám, és szinte alázatos mozdulattal ejti kezembe az orrát. Megsimogatom az öreg jószágot, megvakargatom a füle tövét, végtére is vizsla nélkül nem túra a túra.

Főnök... mezei veréb (Passer montanus).

A piros sávval korrektül kijelzett Duna-menti út lekanyarodik, már a víz mellett állok, érezni a nagy folyó hideg leheletét. Még mindig nem ért utol a következő busz "legénysége és leánysága", egyedül ballagok, aztán jön három srác, akik valahol kicsit elkeveredtek. Pár szót váltunk, aztán ballagok tovább. Halászcsónakok, kék víz hátán sziporkázó fényszikrák, lombtalan parti füzek. Csak a fákra kapaszkodó borostyán zöld. Cinegék hívogatják a tavaszt, az égen kormoráncsapat száll kinyújtott nyakkal, feketén.

Mezei veréb (Passer montanus). Manapság már a veréb is védett madár

A rácalmási Nagy-szigeten meg-megállok hóvirágokat fényképezni. Csodálatos látvány! Még nem "szőnyeg", de nem is a hó alól kandikálnak, mint tavaly. Hálás vagyok a fagyott talajért, igen nagy sár is lehetne itt... Meglepően jól haladok, máris a sziget déli csücskénél kitett bója narancssárgája villan a szemembe. Ezúttal esernyő van a bélyegzőn, a hátizsákomból előpecázok egy zacskó ropit és egy dobozos kávét - a következő ellenőrzőpontig el is fogy. Szinte már meleg van, erősen süt a Nap, felhőtlenül kék az ég, fehér nyírfák nyújtózkodnak az ég felé. Megcsap a szabadság érzése, ami csak a gyalogos vándoroké - az örök Duna, a szél, a nap, a nedves tavaszi föld illata. Időtlen pillanat. Egymást kergető két holló repül el felettem nagy méltatlankodással. Még szerencse, hogy nem értem, miket mondanak, mert biztosan belepirulnék. A hangsúly egyértelmű!

Dunai öblöcske

A madárvártánál szemembe villan néhány kék csillagocska: nini, csillagvirág, az idei elsők. Gyors fotó, kezemben még mindig a dobozos kávéval. Túratársak említették, hogy van itt egy "stég" a nagy Duna felé. Valóban van, igazából tanösvény lenne, megemelt pallósor a most víz nélküli ki ág felett... de nem sok van hátra neki, ha nem teszik rendbe, korhadt és kidőlőfélben van, azért rámerészkedek. Azért ezeket nem csak megépíteni kéne nagy csinnadrattával, hanem karban tartani is... Sajnos nem egy ilyet láttam már.

Tudom, hogy a vízi sportklubnál süti is lesz, szedem a lábam, hogy maradjon még nekem is! Itt már a rövidebb távok indulói is a "pályán" vannak, előttem is, mögöttem is kirándulók kisebb-nagyobb csapatai talpalnak. Igen, jut nekem egy különösen finom süti: olyan, mint egy müzliszelet, sok aszalt gyümölccsel, a két végét jótékony kezek csokoládéba mártották. Mennyei.
Majszolom, lefényképezek egy állhatatosan bámuló macskát, aztán máris a régi házikók között járok. Most beszélgetőtársak is akadnak, a Nap felé fordítom az arcom, ballagok a hosszan elnyúló aszfalton. A szennyvíztelep felől utalás-szerű illatok szállnak, nem ez a legfelkapottabb környék, de van pár panorámateraszos villa a Duna felé. Szép, csak nem szabad túl nagyot szippantani.

Meglepő gyorsasággal érek a következő ellenőrzőponthoz, ami a kemping után jön, máskor itt már fájni szokott a lábam. Most látszik, mennyi múlik a megfelelő cipőn, ugyanis kutya bajom, meg se kottyant az eddigi 24 kilométer. Kanyar bal kéz felé, vasúti töltés, kis cikcakk, aztán megint itt egy ellenőrzőpont, ahol számosféle innivaló közül lehet választani. Még dobozos sör is akad.
Fel a Rácdombra, tetején aranysárgán kevélykedik a barokk Ráctemplom, alattam a régies városrész, előttem a víztorony, amihez még fel kell kapaszkodni egy kis cikcakkolással, lépcsősoron. Bal felé a római fürdő feltárása - ezt is meg kéne nézni valamikor - órámra pillantok, és látom, hogy a tanösvényes kitérő ellenére van esélyem elérni a korábbi buszt is Pest felé, kicsit gyorsítok hát. Tulajdonképpen tényleg csak egy "ugrás", és már itt is van a cél, az iskola. Húsz perc múlva megy a buszom, hát csak fogok egy szelet zsíros kenyeret, miután megkaptam az emléklapot és a kitűzőt, és indulok vissza a moziközpont felé. Nagyon jól esik ez a menet közben elrágcsált szelet kenyér, arcomat simogatja a koradélutáni napfény, a kék égre pazar cirrus felhők szálai kúsznak...

A már reggelről ismert busz és sofőr érkezik, megismerjük egymást, ő időközben megjárta Pécset, én meg a rácalmási Nagy-szigetet... a buszban meghitt meleg van, besüt a Nap, bámulom a pompás castellanus felhőket, és közben szinte észrevétlenül el is alszom.
Csodás nap volt!