Terep-járó: Kálvária, kilátó, várrom: kirándulás Buják körül

Noha számomra az igazi kikapcsolódást az jelenti, ha kettesben lehetek a természettel, azért nem vagyok teljesen remete. Szoktam kirándulni a barátaimmal is. Az ilyen túra egész más világ: sokkal inkább a beszélgetésről és az együtt-létről szól, mint a kilométerekről vagy akár a fotózásról. Ezért, ha csak tehetem, részt veszek ezeken a közös szervezésű kirándulásokon. Ráadásul, most olyan helyszín merült fel, ahol még sohasem jártam, sőt még csak nem is hallottam róla...
Mert persze Buják a palóc népviselet kapcsán ismerős volt, meg azokból az időkből is, amikor a Palócföld Postája című kiállítást készítettem Hollókőre... de személyesen sose jártam itt. Szóval, azt nem tudtam, hogy van itt középkori várrom, remetelak, lakótorony-forma kilátó is...

A Sas-bérci kilátónál

Tucatnyian gyülekezünk az Árpád-hídnál. Gyors számítás, ki melyik autóba ül, szerencsére mindenkinek jut hely. Karavánunk az M3-ason "száguld", pillantást vetek a mélybe, az elsuhanó tavakra... nem is olyan rég Gödöllőnél az autópálya alatt is megfordultam, és a horgásztavak felszínét még opálos szürke jég borította.
Balkanyar Hatvannál, egyre kátyúsabbá váló aszfaltút vezet a zsákfaluba, Bujákra. Szombat van, borús az ég, a levegő nyomott és fűtés-szagtól nehéz. Előttünk zárkózottan, szürkéskéken emelkedik a Cserhát.

A szintkülönbségek errefelé szelíden hullámzanak

Nekivágunk az emelkedő útnak. A faluban csak mi mozdulunk - mintha nem is volna élet, lakói még házaikban ébredezhetnek...
Első állomásunk a Kálvária. A kétszáz éves kis kápolna fehérre meszelt falai szinte világítanak a lombtalan fák között. Pihenünk, nézelődünk, szép a panoráma a falu felé. A hely története kicsiben Magyarország újkori történelme. Háborús, politikai-ideológiai pusztítások után a tolvajok és a vandálok is elvégezték a maguk "munkáját" rajta. Mégis mindig, amennyire lehetett, helyreállították. A kápolna mellett áll a "remetelak", a hajdani gondnok és harangozó parányi házikója. Bekukucskálok az ablakon, sparhelt, pokróccal leterített heverő, szegényes kis lakás, de biztos ma is lenne, aki kiegyezne a "remetelakkal".

Moha-sziget

Lefelé kanyarodik utunk, megszépül az erdő: kanyargós patakot követ az út, a patak aztán bebújik a hegybe, csak néhol látszik egy-egy befagyott tócsa... az olvadó jég mesés rajzolatot varázsolt rájuk, minden egyes pocsolya tündértóvá nemesedett. Nevetünk, ballagunk, lábunk alatt hangosan zörög a száraz avar. Néhány apró, zöld levélke emelgeti a barna tölgyleveleket, még úgy igazán nem bújik semmi. Csak a madarak énekelnek, de azok aztán csőrük szakadtából.

Lassan emelkedő úton ballagunk a Sas-bérc felé. A név zord, sziklás meredélyt sejtet, holott a csúcs ötszáz méter magas sincs tengerszint felett, alig emelkedik ki a szelíd cserháti lankák közül. A váratlanul felbukkanó kilátó persze csak elvben kilátó, mert ahhoz nyitva is kéne lennie, ám egy tekintélyes lakat hirdeti a magunkfajta okvetetlenkedőknek, hogy kívül tágasabb. Igen szépen felújították ezt a száz éves, fura vadászkastélyt, a terv szerint turistaszálló is lehetne belőle, de ahhoz bizony gondnok is kéne, aki gondját viseli... Valaha az erdész és családja lakott a földszinti részen, az emelet volt fenntartva Poppenheim grófnak és vadász-vendégeinek.

A bujáki kálvária kápolnája

Szép a tisztás, az erdei pihenő, szemetet sem látni - nem túlságosan látogatott a hely. Kedvünkért még a Nap is kisüt pár percre, bárányfelhőssé szakadozik a szürkésfehér felhőpaplan. Épp el tud készülni a csoportkép, aztán ismét összezárulnak a felhők, és a hűvös szél tudatja: azért még tél van, február.

Visszafelé ballagunk a lejtőn, kétfelől hecsedlibokrok és száraz kórók, rőtvörösen zörgő száraz tölgyfalombok, és a száraz fűszálak összepöndörödött kalligráfiái kísérnek.
A következő megnézni való látványosság a középkori várrom.
Könnyen megtaláljuk. Meglepődök: mekkora vár! Még romjaiban is impozánsak a falai. Fura, hogy a lakosság nem hordta szét az omlott falak köveit, úgy látszik, akad itt kő bőven...

Kilátás Bujákra a kálváriáról

Az omladozó falakat olyan öreg borostyánok növik be, amilyeneket még sose láttam. Fává vastagodott, görcsös, tekergő törzsek, köveket markoló gyökerek, az egész hasonlít Angkor romjaira Kambodzsában. Ott is a gyökerek tartják össze az egész mindenséget.
Egy nagy boltív még hordozza az évszázadok súlyát, az ablaknyílások kő-mellvédeinek lassan elmosódik a faragása.
A vár története hitszegések és árulások szomorú krónikája. Nem híres ez a vár a dicső helytállásról, hősies csatákról, mint Eger, Szigetvár vagy Drégely. Nincs szépen rekonstruálva, nem fekszik népszerű és jól megközelíthető helyen, mint Hollókő vagy Nagyvázsony vára. Amióta a kivonuló törökök felrobbantották maguk mögött, nem sok minden történt benne - csak a borostyán növi be, és az elmúló évszázadok szárnycsapásai hallatszik felette.
Pedig impozáns rom. Még egy török mecset maradványai is megtalálhatók benne. Ki tudja, mit rejt a föld? A legendák mindenesetre mesékkel szőtték be ezt a várromot is, akárcsak a Kámort. Itt is vannak éjfélkor megnyíló ajtók, amelyek kincseskamrákhoz vezetnek, valamint más várakba átvezető titkos folyosók, feneketlen kutak... minden, ami kell.
Fejünk felett hollók szállnak el. Sárgás fényekben játszik a horizont alja, lefelé indul a Nap a felhők mögött.

Tomi, törzsutas :-)

Most már a falu felé fordul kis csapatunk. Birkatrágya pöttyözi a kopár domboldalt Buják felett, szál füvek lengedeznek. Hűvös van, megborzongok, szorosabbra húzom magamon a kabátot.
Autókaravánunk útnak indul Budapest felé, a Nap még búcsúzóul kikukkant a felhők közül, mielőtt átadná a stafétabotot az éjszakának. Pazar, narancsszín fények, tintakék és lila felhők, sugaras fénylángok világítják be az autópályán száguldó járművek szélvédőit.

De jó, hogy vannak barátaim, akikkel közös az élmény...