Terep-járó: Kincsem 40 - túra a Tápió vidékén

A Tápiószelei Természetbarát Klub idén huszadszor rendezte meg a Kincsem túrát. Igazán patinás rendezés! A többféle választható táv közül a negyven kilométeresre esett a választásom. Ezeken a Tápió-vidéki túrákon, mondhatni, "törzsutas" vagyok.

Szinkronfülelés a lovasparknál

Odakint mélységes sötét van, pár csillag hunyorog, ahogy fejemet felfelé csavargatom a belvárosi bérház gangján. Fél négy körül jár az idő, öt húszkor indul a vonatom a Keletiből. Elkészítek két szendvicset, indulás.
A vonatra várnom kell. Pályacsúcsot döntve értem ki a Keletibe az éjszakai járatokkal, nem hiszek a szememnek. A pályaudvar nagy óráján lassan moccannak a mutatók. A hatalmas állomásépület szinte üres még, egy padon üldögélő szegényember csattogó szárnyú galambokkal osztozik valami kekszen, a giroszos is ott tesz-vesz már a bódéjában. Meglep, hogy a jegypénztár viszont már nyitva van. Jéghideg szél süvít be az alagsori részbe.
Nézegetem a királyi váró freskóit - megunhatatlan az indusztriális historizmus, bizarr, barokkos figuráival. Félmeztelen, kigyúrt, őszhajú pacákok könyörögnek bányászcsákányért és lámpásért egy mindössze lepedőt és bányász sapkát viselő testes nőszemélynél. Amott meg egy turbános szerecsen kínál megvételre egy kelmét egy szintén meztelen, ám trópusi sisakot viselő pacáknak. Középen - művészileg ez a legjobb, Than Mór műve, ha jól emlékszem - az ókori görög istenek buliznak egy vasúti pőrekocsin. Mai szemmel bizony mókás, abszurd jelenetek!

Oldalt ott a realitás: a sarokban, az aranyozott frízekre és freskókra fittyet hányva, víg kedélyű hajléktalancsapat tanyázik.

Villany doki

A vonattal szerencsém van: kényelmes, korszerű szerelvény, és bizony örülök a fűtésnek is. Több, mint egy órát tart az út Tápiószeléig, ezalatt lassan elrágcsálom a szendvicseimet, és nézegetem a vonatablakra átlókat húzó esőcseppeket a lassan fakuló sötétségben.
Fanyar koromszagot hoz be a levegő: a farmosi nádas elfeketedett, nemrégiben leégett maradványai szomorúan mutatják a pusztítást. Hosszan fut a vonat a fekete "partok" mentén... a kormos nádtorzsa között valószínűtlen méretű nyúl ugrál.

Tápiószelén kis csapat száll ki a szerelvényből, mindenki a túrára jött. Másfél kilométer az út a művelődési házig, nyílegyenesen. Huszonöt percembe telik. Szerencsére nem esik, szaggatott aljú felhők lógnak az égen, de örömömre észreveszek egy sima hátú lenticularis felhőt is, ami arra utal, hogy nem is fog esni.
Meglepően hűvös az idő. Nincs még hét óra, a házak lakói közül sokan még szunnyadnak: végtére is hosszú hétvége van. Csak a túrázók botjai kopognak a járdán. De még valami kopog: fakopáncs ugrál ide-oda egy villanyoszlopon, idekoppint, odakoppint... pintyek suhannak át előttem, csacsogó verébcsapat zsinatol egy bokorban, a vezetéken ülő feketerigó tollait felborzolja a szél.

Pesten ilyet se látni

A művelődési házban rajtam kívül leginkább a rendezők vannak, de tudom, hogy később lesz itt sereglés a nevezésnél... hét órakor el is rajtolok, irány Tápiószele aszfaltja, egyenlőre ismerős az út a Hajta mentén egészen Muszalyig.
Ahogy kiérek a faluból, szinte fellök a szél. Hiába próbálom a kapucnival védeni a fülemet. Viszont, reménykedek, legalább el fogja fújni ezeket az esőfelhőket. Mire végére érek a Hajta-parti földútnak, mintha kéken felvillanna előttem egy égdarabka... a sovány nádszálakat lengeti a szél, mintha táncolnának.

Indul a túra: kifelé ballagunk Tápiószeléről

Muszaly (Muszály) után letérés balra, a fákon fehér pettyezés. Ilyet még nem láttam, ez a jelzés, de akad a tápiói túrák más jellegzetességéből, a lila krepp-papír szalagból is. A fák leginkább nyárfák, néhány közülük az útra dőlt, alattuk bújok át. Ez nem mindig sikerül, egy kevésbé ügyes mozdulatnál rendesen lefejelek egy ilyen kidőlt törzset, a szemem is beleszikrázik. Csak tudnám, miért nevezik az ilyet puhafának, nekem érzésre igencsak kemény volt... tapogatom a homlokomat.

A fák alatt ibolyák, ibolyák. Mindenütt. Emelgetik a tavalyi avart, hol itt, hol ott bukkan elő egy kis lila csokrocska. Másfajta virág, vagy egyáltalán növény nincs is. A táj nem hasonlít a múlt heti Bakonyhoz, ahol legalább tízféle vadvirágot fényképeztem... igen, ez a Tápió-vidék, a maga végeláthatatlan nyárfa-soraival egészen más világ. Nyár derekán alkalmasint érdekes nőszőfű-fajok bújhatnak meg a nyarasok tövében... de most még semmi sincs, csak a katonás, egyenes fasorok.

Tápiószele széle

De legalább gyorsan haladhatok a hosszú, egyenes, olykor derékszögben megtörő földutakon. Előttem is, mögöttem is túrázók, szép egyenletesen eloszolva. Jó tempóban lépkedek, közben nézem a fák alatt felbukkanó kivadult, vagy adventív növényfajokat. Mert az aztán van, híven tükrözve, hogy a helyiek hová teszik a kerti hulladékot, amiben akad élő, megtelepedő növényrész is bőven.
Találok is annyi kivadult kerti nárciszt, tulipánt, nemesített hóvirágot, nőszirmot, jukkát, hogy egy kertészet kitelne belőle - és ami meglep: medvetalp kaktuszt! Amilyenek mostanában a telek, ez a növény is áttelel...

A Hajta partján

Az út mellett valószínűtlenül tövises lepényfák és egy-egy vadetető. Hát él ebben a világban szarvas, őz? Bizony, akad, ahogy elnézem a lerágott ágakat... viszont vaddisznó-túrást egyet sem látok, abból nem lehet sok errefelé. Talán a homokban nincs is mit túrni... Az utak homokja is engedelmesen simul a túracipőm talpa alá, olyan, mintha itt egy csepp eső sem esett volna. A sivatagszerű felszínt fodrozza a szél, néhány tavaszi aggófű eresztett gyökeret rajta, és virágzik, virágzik rendületlenül.

Mindössze pár szál nád szegélyezi a Hajtát

A második ellenőrzőpont mellett egy művésztelepet hirdet büszkén a tábla, itt zacskós croissant-t kap az éhes vándor. Nemigen vásárolok ilyesmit, meglepve látom, hogy a szokásos ízek, pl. karamell mellett "pezsgő ízűt" is gyártanak már. A zacskóra alkoholfilccel felírják a rajtszámomat, ez a túra végén leadva sorsolás tárgyát képezi. A Lipak-féle kacatlottó is olyasmi, amit szabadalmaztatni kéne! Így biztosan kevesebb az eldobált szemét is... mert szemét, sajnos, bőven akad az út szélén, no nem a túrázók miatt, hanem amúgy. Szinte kedvem lenne egy külön TeSzedd mozgalmat indítani...

Muszaly vagy Muszály felé... (az itinerben is kétféleképp van :-)

Alsófeketeerdő nem falu, hanem egy hosszan elnyúló tanyasor az út két oldalán. A tanyák változatos képet mutatnak: a szépen rendben tartott porták mellett vannak düledezők, sőt már összedőltek is. De bármilyen is legyen az állapotuk, közös vonás a pitbullféle keverék kutyák serege. Az egyik üldözőbe is veszi a mellettem elszökellő terepfutót, rám szerencsére - a szokásos acsarkodáson kívül - ügyet sem vetnek. Az úton igazi tehénlepények vannak, meg egy-két monumentális kátyú. Mondjuk gépjárművet egyet ha láttam, vezetője kedvesen rám is köszönt, érdeklődve a táv hosszáról, és lovagiasan elborzadt a 40 kilométer hallatán.

Az ibolyák jó életteret találnak a telepített nemesnyarasok szélén

Világosodik az ég, a felhők drámájában talán győz a tavasz szelleme. Néhány nyírfát veszek szemügyre, és azok is engem. Száz és száz szemmel néz vissza rám a nyírfaliget, de néz rám két csillogó szempár is: szőke tanyasi gyerekek. Köszönnek, bár alig hallom őket a kutyáktól. Aranyosan mutatják, hogy ha tájat szeretnék fényképezni, az arra van, az út túloldalán :-)

Még a tövise is tövises. Tövises lepényfa - Gleditsia triacanthos. Észak-Amerikából származó adventív fafaj

Beszédbe elegyedek egy túratárssal. Két gyereke valahol előttünk rúgja a port, meg se kottyan nekik a táv... elhivatott tanárember, sok ilyen kéne. Tápióbicskére érve egy legendát is elmesél Damjanichról és a vak furulyásról. Ki tudja, tán még igaz is lehet... merengek, miközben szemem végigsiklik a hajdani csatatéren. Az emlékműnél újabb ellenőrzőpont, itt dobozos szőlőlevet kapok. Ahogy ballagok az aszfaltút szélén, bajlódok a szívószállal, sikerül is részben magamra borítanom...

Tavaszi aggófű - Senecio vernalis. A "sivatagban" is megél

Éles kanyar, egy faluszéli buszmegálló szemetesében megszabadulok a szőlőlé dobozától, aztán ismét homokos utakon ballaghatok. Kifejezetten meleg kezd lenni, kicipzározom a kabátot, és újabb túratárssal elegyedek beszédbe. Ő is tanár, pontosabban tanárnő, sok közös témánk van a biciklizéstől kezdve a vízhólyagokig. Férje hallgatagon ballag mögöttünk.
A Tőzeges-tó vize megcsillan bal kéz felé a fák között, pár horgászbódét is látunk, aztán utunk nyílegyenesen tart Tápiószentmárton felé. Messziről szembetűnik az alumínium-szürke víztorony. Pecsételés után egy névtelen patakocska mellett haladhatunk egy soha, de soha véget nem érő utcán, nyílegyenesen. Meglepő módon sárga háromszög turistajelzéssel van ellátva, ami hegyre vezető ösvényeket szokott jelezni... de hol van hegy ezen a lapos vidéken, ahol az egész negyven kilométernyi túra 84 méter szintkülönbséget tud összehozni? "Csúcstámadáááás!" kurjant a tanárnéni, és ballagunk tovább a síkon, egyenesen...

Közönséges magyal - Ilex aquifolium

Na végre! A "lapos tetejű rom" mellett ismét rákanyarodhatunk a pampákra, a Kincsem Lovaspark felé.

Itt már jártam egyszer. Ugyan évtizedekkel ezelőtt volt... nem volt akkor még itt lovaspark, sorompó, nem volt belépődíj sem... baráti társasággal jöttem, meghívásra, egy terepjáró csomagterében, mert már csak ott jutott hely. Emlékszem a vacsora-asztalt körül ülő társaságra, a hangos ötletelésre, hogy mit lehetne a hellyel kezdeni, felfejleszteni a turisztikát, meg ezt az egész energia-domb dolgot...Én hamar megelégeltem ezt, és cókmókommal felhurcolkodtam az Attila-domb tetejére, egy kis csöndért, békéért. De régen is volt! És nem tudom, van-e valami ebben az energia dologban - alapvetően elég szkeptikus vagyok - de abban a nyári estében volt valami varázsos. Csupa fekete-fehér emlékem van erről az éjszakáról. Telihold volt, és mintha vert ezüstből lett volna minden kóró, minden fűszál. Ebben a csillogó, fekete-fehér világban ültem a csillagok alatt, mintha a világűr vett volna csak körül. Ám csendes elmélyedésemnek hamar véget vetett az állatvilág irántam tanúsított érdeklődése. Mert meglepően nagy élet zajlott azon a dombon! Vert ezüst bagoly suhant el felettem, árnyéka végigszaladt a holdfényverte dombtetőn... vert ezüst sündisznó kocogott oda hozzám hangos szuszmákolással, és vert ezüst pockok mozgolódtak a lábamnál. Minden, de minden mintha ezüstből lett volna, és az egész valami réges-régi filmen történt volna...

Tövises lepényfa - Gleditsia triacanthos

Most nagy nyüzsi fogad. Pecsételés, és ebédelni is lehet. A mangalica-pörkölt ugyan elfogyott már, de szaft még akad... azért így csak jobban csúszik a főtt rizs, és egy csirkecombot is kapok a komplexé varázsolt étekhez.
Valósággal új erőre kapok, kell is, mert még hátra van bő tíz kilométer. Mentemben megcsodálom két szerelmes mangalica évődését a kerítés mögött.

Lábaimnak újra be kell járódniuk, de van három kilométeren keresztül nem is lassítok. Egész szép idő lett, szinte meleg van. Az erdő mélyén hajdani temető rejlik, aztán látom a térképen egykori Éber családi kriptát is, ami döbbenetesen emlékeztet egy bányalejáróra. Ez is, az is a mélységbe vezető sötét út...

Kivadult kerti nárcisz - Narcissus sp.

A következő két ellenőrzőpont az Ürgés és a Bogaras nevet viselik. Ürgét ugyan nem látok, vakondtúrást annál többet. És találok egy elhagyott, szürke sapkát is, felemelem azzal, hogy majd leadom a célban...
Talán ezen a részen látni a leginkább erdő-szerű erdőt, bár alighanem ez is telepítvény, csak régebbi. Egy-egy görcsös törzsű feketefenyő-csoport is akad. Ismét felbukkan az ibolyák lila foltja.
Ürgésnél ismét tanyasi utakon cikcakkozunk, nem számolom a kanyarokat, de a jelzés - még mindig sárga háromszög, tán csak nem az Attila-dombot nevezték ki hegynek? - jól követhető.

A telepített nyárfasorok alját lilán pettyezi az ibolya (Viola sp.)

Az egyik tanya előtt egy asszony gereblyézi az út szélét, kiskutya szalad oda hozzám. Mármint, korát tekintve kiskutya, méretét tekintve borjú. Még idejében kiszedem a gyanútlanul lengetett szürke sapkát a fogai közül. Villámgyorsan rámozdult a játékra.
Pár szót váltok is a gazdájával - nem hiszi el, hogy ebből bizony bazi nagy kutya lesz, hiszen ő kistestűként kapta - aztán szedem a lábam tovább, de még hallom, ahogy az asszony inti az utánam jövő túrázókat: vigyázz, a kutya beugrik a gatyádba!
Gondolom, volt rá precedens.

Fractus felhők az elvonuló eső nyomában

Errefelé elharapózott a kertitörpézés is. Erről eszembe jut "A magyar nép díszítő ösztöne", még néprajz óráról jegyeztem meg ezt a fogalmat, nos a szerző talán erre gondolt. Mert ez tényleg ösztönből kell fakadjon. Az egyszer biztos, hogy nem tudatos ízlésből.
Egy művirággal ékes, pirospettyes hordóba installált kertitörpe populációt le is fényképezek. Ámul a pesti! Ez már valóságos művészi performansz!
Lefotózok egy gyilkos tekintetű fekete macskát is, ami egy szúrós bokor alól stíröl. Bezzeg a puli látszólag békésen szundikál... szeme csukva, csupán felfelé szegezett feketebojtos füle árulja el, hogy nagyon is éber.
Az utolsó ellenőrzőponton szép piros almát kapok a pecsét mellé, el is rágcsálom, míg kiérek az erdőből. A távolban már látszik a tápiószelei templom tornya.

Kivadult kerti nőszirom - Iris germanica

Ismét akad egy beszédes túratárs, akivel az afrikai vadakról és Kittenberger Kálmánról lehet beszélgetni. Szóba kerül a tigris üdvözlő hangja is, kérésemre be is mutatja. Utolér a környékbeli tanárember is, akivel még a tápióbicskei csatáról beszélgettem, és valahol mögöttem ott lehet a sarkát fájlaló tanárnéni is. Meg, sajna, egy csapat zajongó siheder is van, nem tűnnek szomjasnak... Igyekszem beelőzni ezt a bandát, nehogy már mögöttük kelljen sorbaállnom, és emiatt lekésnem a vonatot... Ez végső motivációt ad az utolsó egy-két kilométeren, már bent Tápiószelén.

A sapka tulajdonosa még itt üldögél, át is veszi, bedobom a rajtszámos csokipapírt a sorsolásba, a tanár felajánlja, hogy kivisz az állomásra... Hálás vagyok neki, mert így tényleg elérem azt a vonatot vissza, Pestre.
Hazafelé a vonaton egy egész túraszakosztályba csöppenek. Aranyos hölgyek, ámulnak az én negyven kilométeremen. Mi tagadás, én is érzem a lábamat, de nem vészes...

Jó kis nap volt! Köszönet érte a szervezőknek!