Terep-járó: Dobogókő, Bölcső-hegy, Dömörkapu: séta a februári Pilisben

Ez az első idei "virágvadász" kirándulásom... bár még csak február van, azért ilyenkor is mocorognak már a növények. Elterveztem, milyen jó lesz pirosló hunyort, hóvirágot, májvirágot találni... nos, mindebből alig lett valami, mondhatnám kicsit diétás volt a dolog a természetfotós számára is, mégis szép volt ez a kirándulás.

Kilátás Dobogókőről

Süt a reggeli nap a Duna felett, laposan és élesen. Ahogy a HÉV Pomáz felé visz, vaskos felhőpadok csíkozzák be az eget, a buszra szállva pedig eltűnik a napsugár. Dobogókőn meglepő hideg, szeles, borongós idő fogad... zsebembe mélyesztem a kezem. Nem mozdul még senki, a kirándulók sokasága később érkezik. De valaki áll a kilátóponton egy szoborszerű, izmos kutyával... a karcsú, hajlékony magyar agár a kezem alá bújik, vakargatom bársonyos fületövét, pár szót váltunk a tenyészszemléről és a vadászati kiállításról. Csuszka figyel fekete, fényes szemével, a távoli tájon fényfoltok kúsznak végig lassan. Valahol, messze, kék az ég és napfény fürdeti a tájat.

Nekivágok a borongós időben. Elhaladok a romos, kiégett szálloda szomorú maradványai mellett. El se tudom képzelni, hogy más országban évekig így maradna egy rom, egy ilyen forgalmas kirándulóhelyen... figyelmem inkább a táj felé fordítom. Halkan, magamban dúdolni kezdek: süss fel nap, fényes nap, kertek alatt virágvadász majd' megfagy...

Ballagok a lassan lejtő kék sáv jelzésen, hátam mögött elmarad a Zsindelyes. Dalocskám meghallgatásra lelt, amikor a Vörös-dagonyához érek, napfénybe borul a göcsörtös tölgyes. Szép rész ez, szeretem. Két őz ballag át előttem a távolban, szinte világít fehér hátsó felük. A távolban valószínűtlenül kéklenek a hegyek, vörösben izzanak a fákon maradt tavalyi levelek.

Aztán újra elborul az ég, eltűnnek az árnyékok, tompává válik a tölgylevelek narancs izzása. Örülök, hogy legalább nem esik. No, nem sokáig örülhetek: finom szemergéssel cseperegni kezd az eső. Megjelenik a sár is... kezdődik a "maradj talpon", ahogy ereszkedek lefelé. A cinegék harsányan éneklik a tavasz dalait, mit sem törődnek az esővel. A madarak nyilvánvalóan vízállóak.

Sandítok a bokrok alá, hátha látok hunyort vagy hóvirágot, de sehol semmi. Csupasz az erdő alja, a Bükkös impozáns medrében is alig-alig szivárog valami kis víz. A nedves föld, az enyésző avar illatai szállnak, finom zizegéssel esik.

Még nincs aljnövényzet

A Sikárosi-rét most nem sziporkázik a napfényben, mint legutóbb, amikor itt jártam. A kivágott fatörzseket már elvitték, csak a munkagépek sáros keréknyoma látszik, mint valamiféle szántás. Csicsog lábam alatt a vizes kaszálórét.

Februári színek a Vörös-dagonyánál

Egyenesen megyek a piros sáv jelzésen, nem fordulok az erdészház felé - pedig ott láthatnék hunyorokat - de inkább számomra új útra térek: megnézem a nemrég átadott Bölcső-hegyi kilátót!

Most már felbukkan egy-egy kiránduló, a fákon pedig néhol Qr-kódok fityegnek, talán valamilyen instant túra kellékei. Masszív testalkatú kis állatkára figyelek fel... vadmalac! Nem fél, öt méterre turkál tőlem... nem feltétlen öröm ilyesmivel találkozni, alkalmasint itt figyel valamelyik bokor alól a kétszáz kilós kedves mama is. Tisztelettudó óvatossággal haladok, nehogy koca-támadást provokáljak például azzal, hogy görbén nézek a malacra. Szerencsére nem is történik semmi... a malac eltűnik a bokrosban, én megkönnyebbülve kapaszkodok felfelé.

Szinte vakítóan élénk kék a távlat...

A Lom-hegyi nyereg után a piros kereszt jelzésre váltok, bal kéz felé. Aztán jön a zöld háromszög, ami felvisz a kilátóhoz... vulkanikus sziklák merednek ki a talajból, mint a föld csontjai, néhol egy-egy tavaszi kankalin is kidugja már ráncos, zöld leveleit... itt már elég sok a kiránduló, főleg kisgyermekes családokat látok. Gondolom, autóval feljöttek Lajosforrásig.

Fiatal erdei pajzsika - Dryopteris filix-mas

A kilátó szerencsére nem olyan ormótlan, mint a képek alapján gondoltam volna. Sőt, kifejezetten kicsi, nagyjából akkora az alapterülete, mint egy liftnek, és láthatóan nem sok kárt okozott a felépítése sem: nem látom kivágott fák nyomát, dózerutat, ilyesmit. Kibámészkodom magam a tetején, messzire ellátni... Az eső elállt, vizesen csillognak a fekete törzsek, sőt mintha szakadozni kezdene a felhőréteg.

Aztán óvatosan leereszkedek - hű de csúszik! - de hamar leérek a lajosforrási útra, amit már ismerek régről. Kisüt a nap, gyerekek játszanak a kaszált réten, de jó lenne, ha működne ez a turistaház... Kicsit pihenek egy padon, nézegetem a cinegéket, ahogy sürögnek-forognak egy kiakasztott cinkegolyó körül, nini, az egyik gyűrűzött példány.

Mohasziget az avartengeren

A Cseresznyés-árkon haladok tovább. Impozáns a száraz szurdokvölgy, a bükkök szürke törzse, a homogén avarréteg... Jól lehet haladni itt, nem csúszik vészesen, órámra pillantva látom, hogy pont el fogom érni a buszt Szentendre felé. Fenséges a magány az erdőben.

A zöld sáv jelzésre érve már csak két kilométer van hátra a buszmegállóig, húsz perc alatt meglesz... elcsattogok a katonai lőtér mellett az aszfalton, le a völgybe, fel a túloldalon, és itt is van az elágazás a megállóval. Két perc, és meg is érkezik a sárga busz, békés utam van a HÉV állomásig, a jegyet már reggel megvettem rá, így csak bóklászok kicsit. Fátyolos az ég, szivárványgyűrűje van a napnak, holnapra ismét esőt jeleztek... de egy igazi kirándulót ez nem riaszthat vissza.

Szép nap volt!