Terep-járó: Áprily Lajos emléktúra - köd és vadvirágok a Visegrádi-hegységben

A Hazajáró Honismereti és Turista Egylet túráját ötödszörre rendezik meg 2022-ben, számomra ez a harmadik nevezés. Nehéz volt a döntés, mert erre a szombatra hirdette meg hajdani egyetemi tanárom (mára professzor) ásványgyűjtő túráját a Mátrába, és a szántásban kapirgálható színes kvarcváltozatok és a hajdani iskolatársak jelenléte bizony komoly vonzerő... a "Kvarcosok Klubja"! De persze ellenállhatatlan a Dunakanyar is. Ilyenkor legszebb őszi arcát szokta mutatni az erdő, és a 26 kilométeres túra útvonalvezetése is vonzó... bezzeg jövő szombatra semmi érdekes szervezett program nincsen!

Kilátás a Spartacus-ösvényről

Négy óra harminc, csörög a vekker. Odakint az alvó város, ezernyi szunnyadó ház, általános sötétség és zuhogó eső. A gangra nyitott ajtón őszi, nyirkos esőillat száll be, megborzongat. Az előszobai lámpa fényében fel-felvillannak a mélybe hulló cseppek. Lelki szemeim előtt megjelenik a sártól csúszós Spartacus-ösvény.

Majdnem visszafekszem aludni.

A gyérülő lombok között átsejlik a nagymarosi part

Aztán persze mégis inkább bepakolom a hátizsákot - kényes holmijaimat, mint a fényképezőgép vagy a brifkó, dupla nejlonban - és kiballagok a Nyugatiba.

A pozsonyi vonat bent áll a síneken, még nincs reggel hat, de a büfé már nyitva a jegypénztár-automaták sora mellett, kellemes kávéillat száll. Aztán alig több, mint fél óra alatt a vonat Vácott van, suhan tovább, nem is áll meg, csak Nagymaroson. Innen pár lépés a komp kikötője, pár túrázó hozzám hasonlóan nem a visegrádi parton jött a csigalassú busszal, hanem inkább ezt az átkompozós változatot választotta. Szürkül, a Duna felett súlyos, tömör fellegcafatok lebegnek.

A kis kápolna a visegrádi Kálvárián

A rajthely a sportközpont, mint tavaly. Előneveztem, bemondom az ímélben kapott kódot, gyorsan megy a regisztráció. Jófajta házi főzésű székely frissítő is rendelkezésre áll, szinte szétrúgja a poharat... és lehet venni kávét. Ez is az "ír kávé" egy megfelelője így... Aztán már neki is vágok az útnak, persze egy vizsla füle tövét még megvakargatom... Szürke az ég, épp hogy világos van, de árnyékok nincsenek, és - amit sajnálok - köd sincsen. Fotós szempontból unalmas egy idő! De legalább nem esik, és ez is valami.

A katolikus templomnál jobbkanyar, fel a temető felé... itt nyugszik Áprily Lajos költő, egyben a temető kapujában van az első ellenőrzőpont is. Ezután a kék sáv jelzést követve nem kell mást tennem, mint a Kálvárián keresztül felkapaszkodni a fellegvárhoz. Kicsit megállok a fura kis kápolna előtt. Fehérre meszelt falai érdekes kontrasztot képeznek a mögötte magasodó, menhir-szerű andezitagglomerátum sziklatorony érdes, szürkésfekete felszínével. Mintha valami nagyon pogány, nagyon ősi dolog támasztaná meg a kis kápolnát...

Másodvirágzó, kivadult orgona - Syringa vulgaris

Csöpp, csöpp. Sárguló levelek csúcsáról csepeg a víz. Ahogy mozdul a szél, mozdulnak a levelek, és kisebb záport zúdítanak a nyakamba. Balra elmarad mögöttem a királyi vár kapuja. Fura fehér gombák ütik fel a fejüket mindenfelé. Ahogy a széles ösvényen ballagok, terepfutók szaladnak el mellettem. A ritkuló lomb mögött átsejlik a túlpart körvonala. A Duna vize tompa-szürkén kanyarog a mélyben, világosan villan ki a Szentendrei-sziget csúcsán a homokzátony.

Ízelítő a ködből

A Nagy-Villám alatti parkolónál már gyakorlottan fordulok rá a Fekete-hegy rétjére, szép friss festésű kék sáv jelzések nyomában. A rét zöld füve közt pici vadvirágok színeskednek: rózsaszín réti here, lila macskafarkú veronika. Nem sietek. Fehéren csillanó vízcseppek rezegnek minden fűszál hegyén, egy tölgyfa épp a földre teríti narancsszín királyi palástját. Valahonnan távolabbról hollók lágy korrogása hallatszik - ki tudja, talán évszázadok távolából? Aztán távoli vonatfütty hangja ér utol a Duna túlpartjáról... lassan elkopnak a civilizáció hangjai, ahogy elmerülök a fák között.

Megérkezik a köd is, igaz egyenlőre csak vékony pászma, még ízelítőnek is kevés... Még jó darabig a kék sáv jelzést követem, könnyű a tájékozódás. Jobb híján színesedő leveleket fényképezek. Mintha a távolban, Nagymaros felé még a Nap is megcirógatná a hegyeket... (Direkt megnéztem utólag a prédikálószéki webkamera felvételét, hogy jól láttam-e... és igen.)

Közönséges borsfű - Clinopodium vulgare

Az út felkanyarodik a Borjúfőre, és ismét ködbe lépek. Csodálatos! Ahogy az anyagtalanságig szürke bükkfatörzsek kirajzolódnak... a finom aranysárga színek, a tölgy bronzbarnájával keveredve... sokszor megállok, csak ámuldozni. Pár gyorsabb, fürge lábú túrázó körvonala bontakozik ki a ködből, kiszínesedve elvágtatnak mellettem, aztán távolodva megszürkülnek, és ismét felszippantja őket köd.

A magas kőris (Fraxinus excelsior) látszólag "színesebb egyéniség", mint a kocsánytalan tölgy (Quercus robur)

Kapaszkodok felfelé. Az útvonal-leírásban említett panorámás kitérőt kihagyom - nemigen van szóra érdemes kilátás most. A Barát-halom gerince a túra egyik legszebb része, a ködből kiemelkedő királyi bükkfákkal. A Moli-pihenőnél megállok, mert a látvány megtorpanásra késztet: jobb kéz felől az élénk szél felhőfoszlányokat kerget fel a hegyoldalon, olyan, mint valami filmforgatás...

Út a Fekete-hegy rétjén

Jön egy pihentető ballagás a széles erdészeti úton - itt meglepően sok túratárssal találkozom - aztán bal kéz felé ismét kapaszkodni kell kicsit a Hajlékos-bércre. A ködzóna elmaradt mögöttem, és mintha az ég is világosabb lenne. Egy ereszkedés után szép zöld kaszálóréten haladhatok, egy faragott kő Áprily-idézettel emlékeztet Madas László erdőmérnökre. Kezdek megéhezni... előkotrom az elemózsiámat a hátizsákból, csak úgy menet közben, és az Úrasztal oldalában haladó kezdetben széles, aztán egyre keskenyebbé váló ösvényen ballagva elmajszolom. Balra, a távolban felbukkan a Naszály, liláskék körvonalait felhőpamacsok szegélyezik. Itt vagy tíz kilométeren át nincs ellenőrzőpont.

Épp fél lábon állva, mélyen behajolva egy baracklevelű harangvirágot próbálok lencsevégre kapni, amikor a mögöttem érkező túratárs megkérdezi, jól vagyok-e. Hiába, a fotós pózok...

A Fekete-hegy rétje

A második ellenőrzőpont egy útelágazásnál van. Egy szál pontőr bélyegez itt, halkan szól valami rádióműsor. Pár szót váltok vele, aztán indulok is tovább. Továbbra sem esik a beígért eső, sőt ahogy az aszfalton ballagok, mintha a Nap is átsejlene a felhőkön. Kicsit belehúzok, de van pár szép fotótéma, ami megállásra késztet: rózsaszín kígyógomba - nem épp gyakori faj - aztán nadragulya fényes fekete, már megjelenésében is veszedelmes mérget sejtető bogyói, másodvirágzó bakfű.

Réti here - Trifolium pratense

A Pap-réti erdészháznál semmi mozgás. Pedig jó időben nagy itt a nyüzsgés. De most hiába van szombat, a vigasztalan szürke derengés nem csábított ki sok kirándulót az autóval is jól megközelíthető pihenőhelyre.

A Borjúfőnél megérkezett a köd...

Az uzsonna kevéske lehetett, mert szinte érzem az orromban a rám váró zsíroskenyér és hagyma illatát. A következő ellenőrzőpont a pilisszentlászlói sportpálya öltözőjében lesz, ahol ezzel várnak... De addig még meg kell másznom egy kisebb hegyet, ballagnom kicsit aszfalton, majd végig a falu hosszú utcáin. Az ég határozottan világosabb... kék rések nyílnak a felhők között. Tudom, nem lesz tartós a jelenség, de igyekszem kihasználni egy kis útszéli vadvirágfotózáshoz.

A puritán épületből a zsíroskenyérrel a kezemben lépek ki - nem akarok időt vesztegetni, bár jól esne leülni kicsit. Innen a zöld sáv jelzést kell követnem: az egyik kedvenc tájam, a Spartacus-ösvény következik. Fényképezek legelésző lovacskákat, szép sárga gilisztaűző varádicsot, védett dunai szegfűt, lila füzéres csomós harangvirágot.

Bő két kilométer kanyargás az "egynyomtávos", a hegy oldalába faragott cserkészösvényen... micsoda panoráma tárul fel innen a Dunakanyarra! Most viszont ismét összezárultak a felhők, ritkásabb lett a fény, bronzbarnán állnak a bükkök a szürke ég alatt. Figyelmem a lábam elé összpontosul - azért csúszik, bár nem annyira, mint amennyire féltem ettől.

A Jenő-kunyhónál megkapom a következő bélyegzést, aztán nagy lendülettel megyek tovább - annyira nagy lendülettel, hogy túl is megyek egy elágazáson, egy korábbi túra fentfelejtett szalagozása téveszt meg. Nekünk is lesz majd szalagozás, de kicsit odébb, a Bányatető-kilátó felé. Vissza, szerencsére nem nagy kitérő, ballagok tovább a szelíden lejtő, kicsit sáros Spartacus-ösvény alsó szakaszán. Legalább hatféle páfrányt látok... erdei pajzsika, törékeny hólyagpáfrány, közönséges édesgyökerű páfrány, aranyos fodorka, északi fodorka, fekete fodorka... Szeretem a páfrányokat. Egyáltalán nem feltűnőek, szinte észrevétlenül élnek a Földön a dinoszauruszok kora óta. Ilyen túlélőket csak becsülni lehet!

A páfrányokon és a mulandóságon elmélkedve érkezem meg a szalagozáshoz - ez már tényleg a miénk - és ismét felfelé kapaszkodok a széles erdészeti úton. A kilátó tövében tűzrakóhely, füstcsík kanyarog komótosan a nedves levegőben. Ismét szemeregni kezd az eső, parányi cseppjei megülnek a hajamon és a polárpulcsi bolyhain, de annyit nem ér a dolog, hogy becipzárazzam a kabátom. Egy kisfiú üti a bélyegzést az itinerenbe - mindjárt kettőt is kapok egy rubrikába - aztán fordulok vissza, most már irány a cél.

A helyismeret elbizakodottá tesz. Ahelyett, hogy a szalagozott szakasz után a zöld sáv egyenesen Visegrád felé haladó ágára térnék, lent találom magam az Apátkúti-völgyben. Nem baj, nem nagy kitérő, talán egy kilométer plusz lehet. Lassan fogy a fény, rákezd az eső, szaporázni kezdem a lépteimet is. Átcsattogok Visegrád szélső utcáin, el a kertes házak sora előtt, a hajdani kisvasúti végállomás mellett ("Kincses Kolozsvár", alig tíz évig működött ez a vonal). Aztán a reggel már látott katolikus templom mellett balra el, irány a Sportcentrum.

Felhőfoszlányokat kerget a szél a Barát-halom oldalában

Kigyúltak a fények az épület körül, örülök, hogy célba értem. A záróbélyegzés mellé megkapom a kitűzőt és az oklevelet - a szintidőt ne firtassuk - veszek a bárpultnál egy pohár sört és a szervezők jóvoltából biztosított paprikás krumplis bogrács felé veszem az irányt. Becsületes mennyiségű virsli van benne, finom, jól csúszik mellé a borsodi. Ülök kint a teraszon, védve az esőtől, kanalazom a meleg ételt, halkan country-zene szól... tökéletes pillanat!

A mohák "virulnak" az ilyen ködös-párás-esős időben

Megsimogatom egy öreg, őszülése folytán "porcukros fejű" vizsla-lady fejét, a kutya akkora érdeklődést mutat a hátizsákomban lévő holmik iránt, hogy meg kell mutatnom neki a nejlonzacskóba csomagolt brifkót és mobiltelefont: nem minden kaja csak attól, hogy zörgős zacskóban van. Hiába, vadászkutya!

Az idő gyorsan telik, negyed óra múlva itt a busz Pest felé... kiballagok a sűrűsödő sötétségbe, hűvös esőcseppek hullanak az arcomba, de nincs hideg. Kellemes az utam hazafelé, egy túratárssal beszélgetve. Odakint szaporázza az eső, csíkokat húz a busz ablakára, együtt utazunk egy teljes osztálykirándulással. A gyerekeknek brutál hátizsákjaik vannak, sátrazós buli volt ez? Sose tudom meg, mindenesetre elismerésem a pedagógusoknak...