Terep-járó: Ködhatáron a Visegrádi-hegységben: séta Dobogókőtől Dömösig

Ködhatáron... Idén már többször próbáltam elcsípni azt a fajta időjárást az erdőben, hogy fent kék az ég, szikrázik a napfény, kicsit lejjebb hempereg a sűrű, kékes-színes köd, lehetőleg színpompás őszi lombok is vannak, a kettő határán pedig sugaras párapászmákat vet a napfény. Az ilyesmi jelenség többnyire nem várja meg, míg kibumlizok villamossal-hévvel-busszal, de ma türelmesek voltak a ködök, és végre sikerült!

A Vörös-hegyi árok

Sötét van kint, ilyenkor már nehézkesen tápászkodik a Nap. Szombat lévén rajtam kívül nem sokan mozdulnak a Körúton, nagy ködkarikák övezik a lámpákat, ködbe burkolva érkezik a villamos is , mint egy futurista látomás, két reflektora fénysugarat lövell a sínekre. A hidat kétfelől maga a Semmi öleli.

Kilátás Dobogókőről

Aztán, ahogy a héven ülök, szürkül odakint a világ, a ködnek nyoma sincs, amolyan átlagos novemberi reggel kezdődik. Egy utastárs a mobilján lévő fotókkal bizonyítja, hogy érdemes volt Pestről Pomázra kiköltöznie pár éve.

Biztosan meg fog telni Dobogókő kirándulókkal ma is, de most még tán hárman vannak rajtam kívül a buszon. Én ilyenkor szeretek menni, amikor még csönd van, háborítatlan a béke, és "enyém a táj"... Dobogókőn halvány pára lebeg, az éjszakai köd emléke. Ahogy lenézek a kilátópontról a Dunakanyar felé, lent, a mélyben néhány ködnyúlvány kúszik a völgyekben, liláskék szigetként emelkednek ki a hegyek... általában ez a látvány fogad itt. Fejem felett kéklik az ég, a Nap ferde fénysugarai simogatják a fákat. Aránylag meleg van.

A fák között finom párafátyol lebeg, az éjszakai köd emléke. Kihasználom a fényviszonyokat: a ferde fénysugarak sugárkoszorút rajzolnak az ágak köré, bronzarany színben ragyognak fel a lombok, vízcseppektől terhes pókhálók függenek az ágakon... Bóklászok kicsit a piros háromszög jelzésű úton, egészen a kék sáv elágazásáig, aztán vissza Dobogókőre. Máris más szögben érkezik a napfény, a párapászmáknak már nyoma sincs. Ragyog felettem a reggeli nap, gyülekeznek a kirándulók is.

Nekivágok a Jász-hegynek a Tost-sziklák felé. Néhány öreg galambgomba néz csak utánam, néhány hete itt tele szedtem a gombász vászonszatyromat őzlábbal... Felettem kék az ég, sehol senki. Villóznak a színek körülöttem, és meglepően élénk madár-élet zajlik. Látok, illetve hallok zöld küllőt, nagy fakopáncsot, sőt még közép fakopáncsot is. Csuszka balettozik a fakérgen, felháborodva rám cserreg egy széncinege.

Békésen, lassan ballagok lefelé, szívom magamba az őszi erdő színeit, hangulatait. A Tost-szikláknál most is megállok kicsit páfrányokat nézegetni, aztán folytatom az utam a kis hegyfokot megkerülve az útelágazásig. A piros sávval jelzett utat követem a Szakó-nyeregtől. Néha távlatok is nyílnak előttem: jóval lejjebb vagyok már, mint Dobogókőn, valahol előttem ott kéklik a köd a völgyekben, de nem hiszem, hogy ebben a szikrázó napsütésben "bevár" engem.

A Körtvélyes rétjeit mindig is szerettem. Most ragyog a napfény, felhőtlen az ég, és az éjjeli ködből visszamaradt páracseppek milliárdjai ott rezegnek minden fűszál hegyén. Ezúttal nem a beázós bakancs van a lábamon, úgyhogy nyugodtan belegázolok a vizes fűbe, néhol fotózgatok is, egy-egy kései vadvirágot. Még mindig találni kinyílt hölgymált, gyújtoványfüvet, aszatot, borzas fejű imolát, fehér cickafarkot. Úgy elbambulok, hogy kiegyenesítek egy kanyart, és egy jelzetlen erdészeti úton ballagok tovább egyenesen... szerencsére helyismeretem jelez: itt nem lenne szabad emelkednie az útnak... vissza!

Ezúttal beveszem az egyébként jól jelzett kanyart, és pár lépés után elámulva megállok: a Vörös-hegyi árok mélyén ott mocorog kéken, mint valami élőlény, egy kis ködfelhő. Erre vártam! Örömmel elmerülök a szárazvölgyben, lábam alatt besüpped a száraz, bronzbarna bükkavar. Minden lépés egy újabb csoda! Előttem még napsütés lobbantja lángra a narancsos színeket, két lépés múlva kék homály simogatja visszafogottra a színeket. Délceg, szürke bükkfatörzsek viselik az őszi lombszínekbe öltözött koronát. Amikor visszanézek, a fény glóriát és sugarakat von a fák törzse köré... pompás látvány!

Alámerülök a ködvilágba. Érezhetően hűvösebb van, nedves a levegő illata. Titkokat rejt a homály... eltűnnek a színek, karnyújtásnyira is homályos már az erdő. Visszakapaszkodok a fénybe, nagyot szippantok a levegőből, aztán folytatom az utamat a turistajelzésen.

Örömömre pont a ködréteg felé kanyarodik az is, az árok mentén. Ismét belemerülök a ködzónába, titokzatosan merülnek fel belőle a fatörzsek, az árok túloldali falát bronzvörösből rózsaszínes árnyalatúvá varázsolta a köd. Valósággal olyan a világ, mintha egy japán akvarellbe cseppentem volna...

Még szerencse, hogy nem a dózerút közepén álmodozok, mert a ködből terepbringások hada robban ki. Becsületükre legyen mondva, mind megköszöni, hogy félreálltam.

Bérci here - Trifolium alpestre

Lassan a ködréteg alá kerülök. Nem vastag, pár méteres mindössze. Itt, alatta borongós szürke a világ, eltűnik a napkorong, de a kontúrok ismét élesek. Hamarosan Dömös szélső házai közé érek. Órámra pillantva látom, hogy negyed óra múlva pont jön a busz, úgyhogy nem állok meg hosszabban beszélgetni múltkori kirándulásomon szerzett ismerősömmel, a "vizslás asszonnyal", aki most is kint tesz-vesz a háza előtt. A vizsla kinyújtja a mancsát a kerítésen, kezet fogok vele.

Erdei hölgymál - Hieracium murorum

A buszt végül kényelmesen elérem. Kisiskolás osztály vár a megállóban, meglepően fegyelmezettek, és énekelnek. Énekelnek!! Népdalokat! Időtlen idők óta nem hallottam énekelni gyerekeket... Kisüt a Nap a szívemben a hallatára.

Szentendrén ismét sűrű köd és szürkeség fogad, miközben várom a hévet, megfigyelhetem, hogy mennyire más ez a köd, mint az a csodavilág, amit az erdőben láttam! Ebédre haza is érek... szemeimet valósággal átitatta a sok színes látnivaló, és a fényképezőgépem memóriakártyája sem üres éppenséggel.

Íme a képek!