Terep-járó: A Nagy-Eged hegy: pázsitos nőszirmok, kosborok, pacsirtafüvek otthona

Eger! Négy évig itt diákoskodtam, az biztos, hogy felejthetetlen négy esztendő volt. Mai napig honvágyat érzek e gyönyörű történelmi város után. Ezen a csütörtöki napon lehetőségem nyílt a túlórák helyett kivenni a "csúsztatás" napot, így több se kellett: irány a Keleti Pályaudvar, egy jó korai gyorsvonat!

A Nagy-Eged látképe

Gödöllőnél befátyolosodik az ég, zivatarfelhők tornyosulnak... Kerecsendnél pedig zuhogó eső csíkozza be a vonatablakokat! Kísértetiesen emlékeztet a dolog a tavalyi Eged-hegyi sétámra... de végül mégsem. Amikor a vonat begördül az egri állomásra, ismét kéken nevet az ég a felhők között, és hamarosan a Nap sugaraitől gőzölgő ezüstös párákba burkolózik az Eged-hegy. Gyors léptekkel besétálok az óvárosba, utam első állomása a piac. De sokszor reggeliztem már itt! Szinte lubickolok a színpompás piaci forgatagban, veszek pár szem gyümölcsöt, aztán beülök kávézni és mákos kalácsot enni... babakocsis kismamák seregei találkoznak-beszélgetnek itt, kitárgyalják a gyerekek evési és alvási szokásait, mennyire emberibb, élhetőbb ez, mint a neurotikus, szürke, ideges magány Budapest közepén! Simogat a Nap, ünnepi a hangulat, mintha majális lenne, pedig ez csak egy átlagos hétköznap. De nekem nem átlagos, én most "nyaralok".
Jóllakva trappolok felfelé a vár mellett - ismét egy újfajta "turistajelzésre" leszek figyelmes, kék vár és félhold fehér alapon - az út szélén magiszákot pillantok meg, ezt a kis kék virágú gyomnövényt eddig csak képen láttam. Aztán nagy nehezen elfogynak a Vécseyvölgy kertvárosi házai, az aszfaltút szélén gyalogolva eljutok a nevezetes petrótanyai útbevágáshoz. Diák koromban ősmaradványokat gyűjtöttünk itt a lemezesen szétváló márgából. Ahogy elnézem, a mostani földrajz szakosok is szorgosan kapirgálnak, nosztalgiából én is megállok kicsit nézelődni, lehajolok egy-egy darabokra hulló, sárgás-szürke kőzetdarabért... de most sem hal, sem rák, sem falevél lenyomata nem kerül a kezembe. Viszont az útbevágás felső részén szép szál kéksaláták bólogatnak. Nem mászok fel a csúszós, málladozó meredeken, remélem, lesznek később még ilyenek, "felhasználóbarát környezetben".
Hamarosan a kecskesajt-áruda állít meg hirdetőtábla-áradatával, valamint egy hungarikumnak számító buszmegálló. Valaki vette magának a fáradtságot, hogy a várakozás perceit kényelmesebbé tegye két blokktégla és egy korhadt deszka segítségével. Utoljára Spanyolországban láttam hasonlót, a Mezeta egyik falujában...
Aztán az út szélén integetni kezd egy bíboros kosbor. Jó jel!
A Kis-Eged oldalában, ahol az elhagyott üzem romjai vannak, balra fordulok, majd rálelve a piros sáv jelzésre jobbra, fel a sűrűbe. Még minden nedves az esőtől, illatok szállnak, méhek döngicsélnek hangosan, a galagonyák lehullott szirmaitól fehérpettyes az ösvény. Alig haladok, mert méterenként meg kell állni valami szépséget lefényképezni. Igen, van kéksaláta, mély lila mezei zsálya, pirosas-rózsaszín gólyaorr, és van a védett növényekből egy szép "csokor": sárga koronafürt, nagy pacsirtafű, további bíboros kosborok.

Ez már az Eged-Hegyi tanösvény, örvendezek a sok látnivalónak és élvezem az egyedüllétet. Egyre tágabbra nyílik a panoráma, és egyszer csak megpillantom az egyik attrakciót: pázsitos nőszirmok csoportja az ösvény szélén! Az erdő szélén egy göcsörtös tölgy alatt korhadozó padok, előttem panoráma a hegyre felkúszó szőlőkkel, a kék éggel, lábam előtt egy apró, gyönyörűszép nőszirommal... ezen az idilli helyen leülök uzsonnázni, szárítkozni, még olvasgatok is. A nap egyik fénypontja ez.
Aztán az erdőben sétálva nézegetem a fénycsíkokat, amelyek átszűrődnek a lombok között, a kilátó sajnos még mindig nem látogatható, de kiírás figyelmeztet a kamerákra... Frissen mosdatott, vakítóan zöld a hegy tetején lévő kis rét a kereszttel, amit az egri érsekség alapításának millecentenáriumára állítottak, tövében a színpompás virágok közt szomorú estikét is találok. Sárga zergevirág, liláskék pusztai meténg, finom rózsaszínes orvosi füstike... milliónyi szín és illat, rovarok, lepkék, madarak - mozog és él minden. Csodálatos!
A tanösvényt követve megyek lefelé, itt megint más az élővilág: élénk kék erdei gyöngyköles, égszínkék veronikák közt vezet az utam, még rendellenes növésűt is találok. Aztán egy roppant illatos, de nagyon tüskés vadrózsabokor kerül az utamba... ahogy fényképezem, kicsúszik a talaj a lábam alól, és csak azért nem esem óriásit, mert estemben belekapaszkodtam... igen, a rózsabokorba, szóval nem tudom, nem lett volna-e jobb hagyni magamat a sziklák közé pottyanni. Amennyire tudom, letisztítom a sarat a nadrágomról és a pólómról, kiszedem a töviseket a tenyeremből, és: újraindítás! Kinyílik az erdő, és a sziklagyepes részen megdöbbenek: mennyi, de mennyi bíboros kosbor! Még sosem láttam ennyit egyszerre. Mindet megnézem közelebbről, mert ahol ennyi van, ott különlegességek is lehetnek... találok is reszupinálatlant, mindenféle színváltozatot, kissé mutáns virágokat egyaránt. Sajnos, "albínót" most sem, viszont találkozom egy zöld overallos virágfotós "kollégával", akivel hamar kitárgyaljuk az itteni élővilágot. Lentről az Ostorosi-patak mentéről harsány brekegést ver vissza a hegyoldal. A vidám hang elvegyül a kecskés-birkás tanyáról felhallatszó, rádióból szóló magyarnótával. A kosborfotózás oda vezet, hogy ösvénynek nézek egy vadcsapást, és alaposan belekeveredek a tüskebozótba - még egy kullancsot is "begyűjtök".
A szőlőknél jövök le, nincs is akkora sár, mint amire számítottam. A vécseyvölgyi házsoron találok egy pici éjjel-nappali boltot, ahol veszek egy sört - sistereg a torkomban, igencsak megszomjaztam fent a hegyen, észre se vettem...

Aztán nézegetem Eger életét, ülök egy padon a szépen felújított Dobó téren, sétálok a kis utcákon... itt is laktam valaha, ott is voltam albérlő... sok-sok emlék. Látom, hogy új szökőkút is van a téren, az a fajta, ahol egyenesen a kövezetből törnek elő a vízsugarak, ez engem sajnos mindig csőtörésre emlékeztet inkább, mint szökőkútra, de a gyerekek szeretik, be-beszaladgálnak a vízsugarak közé. Sajnos a híres gőzgombócra már nincsen időm, érett a délután, meleg fények simogatják a barokk házfalakat... és, igen, lekésem a vonatot, igaz egyetlen perccel, de mégiscsak. De ez egyáltalán nem baj. Eltölt a világbéke, Füzesabonynál még el is engedem az IC-t, végtelenül békés utam van vissza, Budapestre.

Mikro-nyaralás, egy kóstolónyi szabadság, egy pompás barokk kisváros, sok-sok csodálatos vadvirág...