Terep-járó: Buék 20

Az MVTE által szervezett Buék20 klasszikus "szezonnyitó" túra a budai hegyek népszerű részein, ráadásul ilyenkor Karácsony és Szilveszter után már vágyik is ki az ember a szabadba. Az időjárás-előrejelzés országos havat, hófúvást, cunamit és sáskajárást vizionált, ezzel további tápot adva kiránduló kedvemnek...

Az emblematikus napocskás párna is el van havazva alaposan...

... és nem csak az enyémnek. Népszerű, bejáratott túra ez, többször változtatott rajt- és célponttal, nem csoda, hogy reggel nyolckor már egész tisztességes mennyiségű ember sorakozik a rajtoltatásnál. Ezúttal egy általános iskola tornaterme a rajtpont, ahol két sor is áll: az egyik a helyszíni nevezőké, a másik az előnevezetteké. Meglepetésemre az utóbbi sor hosszan kanyarog, míg az elsőnél alig áll egy-két ember. "Az előnevezés a rendezők dolgát könnyíti meg, nem a résztvevőkét" - szűri le a szentenciát egy előnevezett kolléga a sor végén. De akárhogy is, gyorsan megy, pár perc múlva már az itinerrel és egy zacskós croissant-al a kezemben a kezemben újra kint találom magamat az iskolaépület előtt. Szolídan potyorászik egy-két hópehely, épp hogy megszínezve az aszfaltút szélét, de tudom, nem fog ez így maradni.

A túra kezdeti szakasza

Nem is marad. A havazás egyre jobban rázendít, szépen kifehéredik lábam alatt az aszfalt. A hófoltok trükkösen elfedik a jeges részeket, de ez itt a városi szakaszon nem jelent gondot. Szaporán szedem a lábam, a 22 kilométeres távra 6 órás szintidőt határoztak meg, nagyon elbámészkodni nem lehet. Az óarany bükklevelekre leplet terít a hó. Nézelődök, aztán hirtelen ráismerek a helyre: Határnyereg! Télen még sosem jártam itt. Tudom, hogy meredek rész jön, és nem is tévedek. Most már kezd kellemetlen lenni, hogy a csúszós porhó csúszós sziklákra telepedett, kimelegedve párát lehelek, itt-ott faágakba kell kapaszkodnom.

Aztán meseszép rész jön, fel a Hármashatár-hegyre. Ezt a szakaszt nyáron is nagyon szeretem, tele van botanikai érdekességekkel, fotótémákkal... itt és most az ágak zúzmarásak, erre telepedett a hólepel, elképesztően sziporkázóan fehér minden. Szakad a hó. Sálamat lekanyarítom a nyakamból, és belebugyolálom a fényképezőgépet. Sűrűn meg kell ráznom, hogy leszakadjon róla a rárakódott puha hóréteg. A hófüggöny mögött úgy tűnnek el az engem megelőző túrázók, mint a Delta ismeretterjesztő filmben... fekete-fehér világ fogad fent Hármashatárhegyen, az első ellenőrzőpontnál. A behavazódott pontőröktől hóembert formázó bélyegzést kapok, teljesen stílszerűen. Budapest gyönyörű panorámájából nem sokat látni. Hófüggöny mögé bújik a város.

Nagyon élvezem az utat lefelé. A piros hecsedlibogyók kristályköntöst kaptak, egy-egy tévedésből itt maradt zöld szederlevél is fehér hócsipkét visel.Lehet ballagni az aszfalton is, autóforgalom gyakorlatilag nincs, a futók is kihasználják, hogy itt jól lehet haladni. Vörösen izzanak fel a csertölgy száraz levelei, okker színben a galagonyáé. Száraz füvek bókolnak a hó alatt.
Fenyőgyöngyénél megkapom a második bélyegzést is, ezen négylevelű lóhere van.

Az ösvény kellemesen emelkedik és kanyarog, egészen az Árpád-kilátóig. Sok a kiránduló. "Szerinted eleget gyalogoltunk már ahhoz, hogy elővehessem a pálinkát?" - hallok egy gyorsan megválaszolható kérdést. Két kutya szimatolja egymás orrát, egy gyerek szánkót szorongat. Igazi békebeli hangulat lebeg a patinás terméskő kilátó falai alatt!
"Innen a zöld jelzést követjük", olvasom az itinerben, és lendületből rá is fordulok... rossz irányban, a tavaszi Tojás túra nyomvonalát követve egész a Szépvölgyi útig vágtatok lefelé. Nem gyanús, hogy eltűnt a tömeg, a tömeg ugyanis nem tűnt el, sok a kiránduló. Ó, a fenébe. Szakad a hó, tipródok, hogy most mit tegyek - végül visszakapaszkodok az Árpád-kilátóhoz, és közben még egy kedves kiránduló párral is sikerül beszélgetnem arról, hogy mi az az, hogy teljesítménytúra.

Nehéz rész jön lefelé, az Apáthy-szikla felé. Csúszik minden, mint a veszedelem. Olyan káromkodások is eszembe jutnak, amiket azt hittem, már rég elfelejtettem. Mivel kiskorúak is vannak, variálom: a teremburáját! a macska rúgja meg! teringettét! a manóba! aztaleborultszivarvégit!
Az a jó kis százhúsz méternyi, jeges hóval borított lépcső teszi fel minderre a koronát. Odalent többen is "porolgatják" a nadrágjuk hátsó felét...

Csúszós. Csúszós bizony.

Ismét jól járható városi szakasz jön, Pasaréti út, Zuhatag sor, Kuruclesi út... aztán ismét erdő, finom emelkedő - ez már tényleg ismerős a tavaszi Tojás túráról - alkalmi túratársammal a síelés szépségeiről beszélgetünk. A harmadik ellenőrzőpont előtt ott lóg egy fára akasztva a napocskás párna, "vonásai" alig vehetőek ki a hóréteg alatt. Maga a hó egyre vizenyősebb, az a bizonyos sapkába ragadó fajta. A bélyegzőn trombita és konfetti látható.

Fel a Hármashatár-hegyre

Tartósan emelkedik az út, kétfelől sarjerdő, fekete vonalak fehér háttérben. Hol előttem, hol mögöttem bukkan fel egy-egy túrázó, még most sem panaszkodhatom magányra... a nedves hó zizegve hull. Egyszercsak előttem van a negyedik ellenőrzőpont, a bélyegző motívumát a szétázott itineren nem tudom kivenni :-)
Lucskos hólé csurog le a nyakamból a hátamon, miközben az ágak közül a cinegék diadaléneke zeng.

Talán a túra legszebb szakasza volt a kristálycsipkés kapaszkodó a Hármashatár-hegyre

Már messziről hallom a Gyermekvasút mozdonyának csühögését a fák sűrűjéből, aztán átszaladok az aszfalton Szépjuhásznénál, és máris kapaszkodhatok felfelé újra. Nem fázom, bakancsom meglepően jól állja a havat, viszont most megint eléggé csúszik, az előttem járó túrázók szép fényesre letaposták az utat.
A következő ellenőrzőpont a Kaán Károly-kilátónál van, a bélyegző motívuma egy pezsgőspohár. Itt fent a Nagy-Hárs-hegyen eléggé fúj a szél is, elkapkodja a kis tábortűz füstjét, éles hószilánkokat kapok az arcomba, de ez még semmi ahhoz képest, hogy most innen is le kell mászni... teringettét, a macska rúgja meg...!
Akkorát esek lefelé jövet, hogy még a tájjelegű mondások is messzire röppennek.

A Báthory-barlangnál kénytelen vagyok a rákmászással kombinált "nadrágfék" megoldást választani... aztán egy hóval-jéggel borított lépcsőnél is, amikor utam keresztezi a Gyermekvasút sínpárját. Mögöttem hallom a kiáltást: "itt úgy menjünk le, mint az a hölgy, gatyaféken!" - hát igen, így lesz példakép az ember... nem túl elegáns, de biztonságos megoldás. Hölgy, gatyaféken. Országomat egy hóláncért! A "hómacskával" felszerelt bakancsú túrázók bezzeg szökellnek a jeges havon...
Az összes "fékezőizmom" szinte vibrál az erőfeszítéstől, ahogy próbálom egyensúlyomat megtartani. Már előre érzem, milyen jó lesz kilazítani őket egy kád forró, illatos vízben...

A Nagy-rét valahogy nagyon sokára jön el. Már fent a Nagy-Hárs-hegyen is azt hittem, tán ha három kilométer van még hátra... de nem. Még kiadós ballagás vár rám, a hó már olvadásnak indult, szerencsére nem is zuhog olyan intenzitással. Az olvatag hókoloncok tömegével potyognak az ágakról. Egy felettem, pajkosan ugrabugráló feketerigó lerúg egy kisebb hóembernyi tömeget, egyenesen a nyakamba. Nem zárom a szívembe érte. Félrebillentett fejjel néz le rám okos, fényesfekete szemeivel, majd konkrétan kiröhög, és elröpül.

Piros, fehér, zöld: hazafias hangulatban a hecsedli

A Nagy-réti ellenőrzőponton kapunk szaloncukrot, szerencsére van zselés is. A bélyegzőn malacka van. A zselés szaloncukor kifejezetten jól esik, innen gyakorlatilag a célegyenes jön, az utolsó két kilométer az iskoláig. Itt a Hűvösvölgyi út - két oldalán csordogál a latyak - és bizony már várom a célt. Meg se merem nézni a stopperemet, hogy mennyi időbe telt ez a 22+2 kilométer a számomra (mert ugye rátettem a távra ennyit még ott az Árpád-kilátónál), mindenesetre nagyon nem lehetek lemaradva, még több ládányi előkészített "befutó-boríték" vár a gazdájára, benne oklevél és igényes kitűző. Kint ott párolog a forralt borra hasonlító kinézetű tea és a főtt virsli is, amúgy állva befalom - nincs hová leülni, különben is minden vizes. Érzem, hogy ahogy megállok, fázni kezdek, úgyhogy nem is időzök itt sokat: irány a villamosmegálló, és otthon a forró vízzel teli fürdőkád!