Terep-járó: Fel a Csóványosra!

Nem először veszek részt a BTHE Fel a Csóványosra! túráján. Szintidő annyiban van, hogy adott időben fent kell lenni a Csóványos csúcsán, és az ember igyekezetét a szervezők emléklappal és elegáns kivitelű jelvénnyel honorálják. A fel- illetve lejutás útvonala szabadon választható. Rendszerint Diósjenőről megyek fel a zöld sáv jelzést követve, és Királyrétre érkezem a számos jelzett út valamelyikén - idén a kék sávot választottam.

Fagyos csúcsok... a csóványosi kilátóból feltáruló panoráma

Kicsit aggaszt a hetvencentis hó, amit a Csóványossal kapcsolatban emlegettek, amikor rákérdeztem a hóhelyzetre... mire megyek vajon a kamáslival? Az országosan beígért ónos eső se éppen lelkesítő, bár épp a Csóványos tetején gyakran a felhők fölé kerül az ember. Ilyesmivel biztatom magam, miközben ballagok a Nyugati pályaudvarra a 7. 07-es zónázó felé. Kellemes utam van, és a váci átszállás után sincs sok ember a régimódi kis piros szerelvényen. Úgy féltucat ember száll ki Diósjenőn velem együtt, és villámgyorsan fel is szívódnak.

Diósjenő, általános köd és szürkeség.

Mármint hozzám képest. Azért én is szedem a lábam, bár meglepetésemre nincs is olyan hideg, mint amire számítottam. Viszont mindent széngáz-szagú, nyomott, nedves szürke köd borít, igazán vigasztalan... na, kerüljünk csak ki hamar ebből a zónából! Diósjenő az a falu - állapítom meg most is - aminek sohase akar vége szakadni! Lélek se mozdul az utcán vasárnap reggel, csak a kutyák őrjöngenek a kerítések mögött. De azért eljön az erdő széle, és vele a vékony, olvatag, fehér hópaplan. Nyomok sokaságát őrzi, néhányat le is fényképezek.

Valószínűleg nyest nyoma látszik a bakancsom mellett

Zöld sáv, fel. A szürke ködből egymás után bontakoznak ki a fatörzsek, a fakó száraz lombok óbor-színt öltenek, ahogy közeledek hozzájuk, hogy aztán visszahulljanak a reggeli szürkületbe. Néha utolér egy-egy túrázó, egyikük hátán sílécek imbolyognak, beszélünk is pár szót a túrasízésről, aztán az ő alakja is eltűnik a ködben.
Határozottan úgy érzem, hogy túlöltöztem. Lekapom a kesztyűt, a sapkát... de tudom, hogy jó hasznát fogom még látni ezeknek! Itt már úgy ötcentis hó lehet, és ahogy haladok felfelé, jól érzékelhetően vastagodik.

Lábnyomok mindenfelé...

A "Dugóhúzó" bizony csúszik. Elő kellett volna szednem a hómacskákat. De annyira azért nem, hogy most fáradjak vele... egész gyorsan fent vagyok, egy túratárs szóvá is teszi a "tapadókorongjaimat". Felettünk hollók keringenek, láthatatlanok a ködben, de közel lehetnek.
A Gál-rétre kiérve már szét is tudok nézni, nem kell a csúszós meredekkel megküzdenem. Pihenősebb az emelkedő, vissza is veszem a sapkát-kesztyűt... a köd hol ritkul, hol ismét összesűrűsödik. A patak jeges, állatnyomok sokasága vezet át rajta, jégbe írt regény. Már rég szerettem volna vicces nyúlnyomokat fényképezni, most végre sikerül ez is.

Ködös erdő Diósjenő határában

Nézegetem a nyomokat. Van belőlük bőven. Egy vaddisznó akkora nyomokat hagyott, hogy csülke helyére beleállíthatnék egy söröskorsót. Itt is, ott is beletúrt a hóba, még az orra nyoma is kivehető. Tekintélyes bestia lehetett, fantáziámban megképződik egy mozdony méretű, gőzölögve szuszogó fekete tömeg... Mellette parányi őz-nyomok, mintha filctoll kupakjával nyomták volna a hóba, egy egész kis gidáé. Rókanyom is rengeteg van. Kanyargósan követik az emberjárta ösvényt. Szökdécselő madár nyomai párosával... szökellő nyulak... "mindenki, aki számít", ahogy a reklám mondaná!

Vannak, akik síelni indultak

Tisztul az ég, élesebbé válnak a kontúrok, felizzanak a rőt száraz lombok. A hó is egyre mélyebb, de szépen kitaposott "nyomvályúban" tudok haladni. Kutyás kirándulókat érek utol, a kajla juhászkutya belenyalint a tenyerembe, a vizsla pedig bársonyfülű fejét nyomja bele... megvakargatom a hátsó felét, megrogy az élvezettől.

Januári színek

A Nyír-rétre érve már felbukkannak a szembe, lefelé jövő kirándulók. Kitérünk egymás útjából, ami most már nem könnyű, mert ha valaki kilép az összetömörödött egysávos "nyomvályúból", combtőig szakadhat a hóba... Mesés lett az erdő! Minden száraz levél peremén dércsipke, a szürke fatörzsek is deresek, olyan az egész, mint egy nagyon-nagyon finom rézmetszet... szitál a dér, ami a fákról hullik, finoman árnyéka szalad a fáknak, ahogy a fátyolos napsütés felragyogtatja a száraz leveleket. Itt már lépésenként megállok lefényképezni valamit...

Ködzónában

Fejem felett pára-cafatok vágtatnak, versenyre kelve a hollók dallamos károgásával. Úgy lépkedek, mint a kócsag, magasra felhúzott térddel, nyomból nyomba lépve. Egy szembejövő fickó beígéri, hogy "lesznek érdekes helyek", de annyira nem vészes... szinte el sem hiszem, hogy már fent is vagyok a nyír-réti nyiladék tetején. A fejemre húzott, kissé elméretezett csuklya miatt nem látok előre...

A kilátót is zúzmara csipkézi. A szél elkapkodja a tábortűz füstjét. A bográcsban tea gőzölög, a kilátó tövében nyüzsög a nép. Megkapom a jelvényt és az emléklapot, a nevem már az előző évi teljesítők listájáról ismerős, "priuszom van", nevetünk...
Felballagok a 133 lépcsőn, szerencsém van: egy pillanatra kisüt a Nap, látom az alattam vágtató felhőket, a zúzmarás lombok finom grafikáját. Viszont döbbenetesen hideg van. Nem is időzök itt sokat: átfagyott ujjaimmal alig tudom letekerni a "lapos" kupakját, amit - a pontőrök szerint - a szívem felett kéne hordani egy zsebben, értékes tartalma miatt.
Tény, hogy legendás "családi" málnapálinkánk e célra tartogatott, utolsó kortyai fogynak el ebben a pillanatban...

Jellegzetes "bonsai" a hegyoldalban

Lentebb mintha tíz fokkal melegebb lenne, pedig tán csak szélvédettebb a déli hegyoldal. A kék sávon jövök le, sokan jönnek szembe, feltűnően sok a szakállas pasas. "Vikingek vagyunk!" közlik, nevetünk...
Jó szolgálatot tesz a kamásli! Többé-kevésbé a bakancsom is vízhatlan, a lábam legalábbis egyáltalán nem fázik. Igaz, nem is ér rá fázni, szedem rendesen. Léptem nyomán recsegve törnek a hó tetejét borító, lepergett zúzmarakristályok.

A köd csak nem oszlik...

Egy pillanatra megállok, még a Fultán-rét előtt. Csend van, csak a záporozó zúzmarakristályok halk, fémes percegése hallatszik. Az erdő valami néma extázisban áll... bennem pedig egy pillanatra összeszakad múlt és jövő, könnybe lábad a szemem a hálától, olyan fenséges ez a pillanat!

Megjelenik a zúzmara-csipke, ahogy haladok felfelé

A Fultán-rét üres, fehér, mint egy asztal a fehér abrosszal. Körben csipkedíszes fák. Itt is van mint fényképezni. Az ujjaim fájnak, ahogy újra megindul bennük a vérkeringés, de legalább megint érzem az exponálógombot. Aztán elballagok a kereszt háta mögött, tovább lefelé... az utat keresztezve terepbringást látok, áll a cangán, fél lábát hátranyújtva egyensúlyozva száguld a fehéren vakító kanyarban... hangosan köszön, rendes fajta, csak bátor.

A száraz bükklomb vöröses tónust ad a ködnek

Valaki az út széli hókupacba belekarcolta: Fel a Csóványosra! És alá ezt is odaírta: Le a Csóványosról! Igaza van, ez a rész is fontos... sokszor nehezebb, mint a felfelé. Ismét behatolok a ködzónába, a festői zúzmarák is vastagodnak, szinte bundaszerűek.
Azért a Saj-kút bérc lejtője lefelé is elég meredek... mégis biztosabbnak érzem, mint a Hárs-gerinc letörését, nem megyek hát el a kék négyzet irányába. Pattog a fülem a légnyomáskülönbségtől, gyorsan haladok, néha meg-megcsúszok. Fél pár elveszített hómacskán kívül csak a nyomok sokasága árulkodik az életről. Olyan az erdő alja, mint egy nyomokkal kihímzett terítő.

Az utolsó két kilométer aszfaltos, illetve most inkább jeges-havas, csúszik, így hát a szélén ballagok. Két autó is elmegy mellettem. Ismét a szürkeség az úr, a hó roskad, latyakos, az út szélén felhalmozott, frissen vágott fatörzsek glédái. Érezni a friss fűrész-illatot. A patak hátán olvadozó jégpáncél - mintha nagyon rég lett volna, hogy gránátkristályokat keresgéltem a medrében!
Sajnos, a kismarosi buszt lekéstem - lettek volna előnyei, ha órát is viszek, mert a mobilom lemerült a hidegtől - de az idő gyorsan telik Királyréten egy kis forralt bor társaságában, beszélgetve a bárpultnál. A kürtőskalácsos is kinyitott, és svédasztalos ebédet is lehet enni, ezt ugyan kihagyom, otthon vár a paradicsomos húsgombóc, meg nem is vagyok éhes.

Ezek nyúl nyomai, bizony :-)

Jól esik a kissé ódon busz enyhe fűtése, aztán még jobban a zónázó vonaté, no meg a kárpitozott ülések! Most érzem, hogy a combom bizony fáj az erőfeszítéstől, és a bakancs belseje se teljesen száraz... de vár az otthon melege, szó szerint, és az izmokat kilazító forró fürdő!

Micsoda remek nap volt!