Terep-járó: Téli Strázsa 2018.

Ébresztő hajnali négykor! Ez igencsak katonásan hangzik, pedig egyszerűen csak a vasúti menetrend az oka... mert hogy Szabadszállásra oda is kell érni, ahonnan a szervezők különbuszt biztosítanak a rajthelyre, ami Izsák külterületén van (tömegközlekedési szempontból, értsd: világvége). Autós fuvart nem sikerült szereznem, a vonat a Keletiben viszont megvan. Nem sokan ülnek rajta, az utasok közül többen is a Strázsára igyekeznek, jót beszélgetünk. Sose túráztam még ezen a vidéken, de a katonásan hangzó "strázsa" szóra már évek óta felfigyeltem. Nem véletlen a túra neve: a Honvéd Nyugdíjas Klub Strázsa turistaegyesülete szervezi. A résztvevők közül is jónéhányan terepszín gyakorlóruhát viselnek. A katonai jelenlét errefelé igencsak hagyományos!

Még egy kávéra is sor kerül Szabadszálláson, aztán a busz végigkacskaringózik a kátyúzások nyomán elég tiritarka aszfaltúton a Biczó Lovaspanzióig. A panzió előtt fából faragott szoborcsődör ágaskodik, bentebb jellegzetes, szekercével faragott népies rönkszobrok sora. Parasztnéni, parasztbácsi, juhász, nagybajusz, töklopó, ilyenek. Nem hiányzik a csárdaépület bejárata mellől az elmaradhatatlan, lassan korhadó szekér sem. Nekem, pestinek már az ilyesmi is egzotikum.

Láthatóan többen vagyunk, mint az megszokott, kicsit feltorlódik a sor, pedig többségünk előnevezett, ahogy én is. No, megvan az itiner, térképtáskámba teszem, indulás! Odakint már megfényesedett az ég, mint az ébredő ember szeme, a zúzmarás parlag párát lehel. Barna és ezüstös fehér itt minden. Zúzmarakristályok csillognak a papírszerűen zörgő száraz leveleken.

Dimbes-dombos vidék ez! A vonatablakból kinézve nem is gondoltam volna, mennyi itt a dimbesdomb. Sőt, hegy. Legalábbis az első ellenőrzőpont a Balogh-hegy tetején van - 122,1 méter tengerszint felett, ez a túra legmagasabb pontja.
És homok, homok, ameddig a szem ellát. Ekkora homokozója, mint ez a Vadas nevű vidék, nem sok gyereknek van. Élvezem, ahogy a dombokról lefelé lábszárközépig süllyedek a homokba. Jól fogja a bokát, kicsit nedves, puha, stabil benne a lépés. A száraz sarat mindenesetre levarázsolja a bakancsomról!

Selyemkóró - Asclepias syriaca

Lassan ritkul a mezőny, néha egy-egy futó szalad el mellettem, bár pont a homok miatt nem könnyű itt futni. Az úton tekintélyes szélességű kerekek nyomaiba lépek, az út szélén mindenütt ott az elpusztíthatatlan selyemkóró.
A Nap lassan feljebb emelkedik, már érezni a sugarait, a megvilágított részen hamar elpárolog a zúzmara, vízcseppek maradnak utána... apró dolgokra figyelek fel, tölcsérzuzmókra, borókabogyókra, egy-egy rókalábnyomra. Olykor feketefenyvesben vezet a gazdagon kiszalagozott, olykor sárga sáv jelzéssel ellátott út, zúzmara fénylik a lehullott tobozok peremein.
A borókásnak örülök, az Alföld egyetlen őshonos fenyőféléje, láthatóan jól érzi magát ezeken a homoklankákon. Egy kék bogyót összemorzsolok az ujjaim között, megszagolom... ebből készül a borovicska meg a gin...

Egy részen letermelték a feketefenyőt, az út szélén komposzthalom füstölög. Ilyet még nem láttam, bár hallottam, hogy az efféle erjedő kupacok akár meg is tudnak gyulladni... olyan a másfél embernyi halom, mint egy miniatűr vulkán, pára- és füstpamacsokat ereget. Fejem felett vadludak harsány, összevissza, mégis dallamos glu-glu gágogása hallatszik, zsivajuk betölti az egyre kékebb eget.

Itineremen a kilométer-táblázat neve "menetszámvetés". Még sose hallottam így, biztosan katonai szakkifejezés.

Boróka - Juniperus communis

Néhol mezők nyílnak meg előttem, távolabb többé-kevésbé roskatag tanyák épületei hallgatnak a decemberi napsütésben. A második ellenőrzőpont neve "100 éves fenyő". Nem tudom, száz éves-e valóban, de mindenképp igen öreg fenyőfa ez, ágai valósággal sátrat alkotnak, vastag ágai girbegurbán egymásba nőttek. Szinte nem is hasonlít fenyőre ez az aggastyán, szélesebb, mint amilyen magas. Itt kapok egy pohár finom, meleg, igazi "napközis" teát, jól is esik.

Tölcsérzuzmó - Cladonia sp. Ezen a tájon honos a magyar tölcsérzuzmó (Cladonia magyarica), ami védett is, de én nem vagyok "zuzmológus", hogy megmondjam, ez az-e

Hosszú egyenes szakasz jön, homoklepte mezőgazdasági "sztráda", kétfelől sima, szürke törzsű nemesnyarak, fehér kérgű nyírfák, és persze nem hiányzik a vaskos, bibiricses-barna bálványfa sem. Igyekszem kóróról felismerni a tájidegen fajokat, akadnak bőven... én még ennyi kokárdavirágot egy rakáson sose... talán valamelyik tanyáról szökött ki és most vagy félhektárnyi területen tenyészik. Petőfi korában még máshogy nézett ki a kiskunsági puszta... nem láthatott itt bálványfát, feketefenyőt, selyemkórót, kokárdavirágot. Bár a kokárda talán nem lett volna ellenére...

A fejem felett feszülő kék égre lassan felhők kúsznak. Beszélgetünk, ballagunk, ki hogy töltötte a Karácsonyt... mennyi változata van ennek is. A lekaszált, torzsás préri engedelmesen simul a lábunk alá.
Fura, de a mezőn kivadult jukka is van rendesen. Mexikói növény, bírja a szárazságot, hőséget, és a jelek szerint a magyar alföld telét is. Egy pillanatra valamiféle amerikai pampán érzem magam, tán ha még bölények is legelésznének... de állatokat nem látni.

Eltűnik a napfény, amikor beérek Kisizsákra, parányi falu, sztrádának beillő, kétsávos bicikliúttal, és persze van a közepén kocsma, ami egyben az ellenőrzőpont is. Néhány marcona bennszülött üldögél bent, na meg a kirándulók, túrázók vidám seregei. Nem sokat időzök itt, kezdek fázni is. A következő ellenőrzőpont nincs messze, és ott forralt bor vár...

Egy nagy ívű kanyarral szinte megkerüli utunk a Birkás bor- és pálinkaházat, ami a következő ellenőrzőpont, régebben ez volt a rajthely is. Fura, kéttornyú várra emlékeztető épület a homoki szőlősorok között, messziről meglátni. És tényleg van forralt bor, többféle is. Az aszalt szilvásat választom, és nem bánom meg. Pár percre leülök az épület előtti ácsolt padra, hadd hűljön az ital, és hadd pihenjek kicsit én is... már csak a célegyenes van hátra, végig az aszfalton, rengeteg időm van még a buszig, vonatig...

Kivadult jukka az erdőben

Ballagok hát a borongóssá vált időben, nagyszámú kiránduló társaságában - a rövid táv "célegyenese" is ez. A gyerekek örömüket lelik az út szélén talált narancseperfa-termésekben, ezek olyanok, mint egy nagyobbfajta teniszlabda méretű ufó-agy, remekül lehet vele focizni.
Persze a narancseperfa sem hazai növény, Texas és Oklahoma a hazája, de szemlátomást jól érzi magát nálunk.

A '100 éves fenyő" - alulnézetben

A jófajta forralt bortól szemmel láthatóan megtáltosodtam, gyorsan megteszem a kevéske hátralévő távolságot a célig, ahol már érződik a levegőben a töltött káposzta illata...
Zárópecsét, oklevél, a szokásos műanyag kitűző - aztán már megyek is az "ebédjegyemmel" a szakácsokhoz... Tény, hogy ilyen finom töltött káposztát még nem ettem, nem kell attól félnem, hogy imitt-amott jó szőrös malacbőr-darabkát, körmöt vagy más gasztronómiai horrorba illő alkatrészt találok benne. Apám - Isten nyugosztalja - mindig tett bele ilyesmit is, "ettől lesz jó testes a szaftja"... no de lám, ilyesmik nélkül is finom tud lenni ez az étel!

Csepergős, szürke idő lett, pedig alig múlt dél... de még rengeteg időm van a buszig, és még nem is tudom, hogy a belgrádi "gyorsvonat" egy órát fog késni Szabadszálláson. Mindenesetre a várótermet fűtik, ezért hálát érzek, ültömben-unalmamban szundikálok is egy kicsit a padon, aztán a hazautat megint végigbeszélgetjük tanknézésből előkerült túratársaimmal.

Jó kis nap volt ez!