Terep-járó: Camino beavató túra: Normafa-Páty

Hallottam már róla, hogy van ilyen: aki szeretne belekóstolni a Camino zarándokút magyarországi szakaszának hangulatába, végigballaghat az első pár kilométeren a Normafától Pátyig, a Szent Jakab Baráti Kör egyesület szervezésében ("hivatalosan" a nulla kilométerkő a startpont, a Normafától is szépen fel is vannak festve a jellegzetes, kék alapon sárga vonalakból álló kagyló jelzések.) A zarándokút végpontja a lébényi Szent Jakab-templom. Mivel én kétszer is végigjártam a spanyolországi szakasz körülbelül nyolcszáz kilométerét (két eltérő, tradicionális útvonalon), sok ismerőst, sőt barátot szereztem, illetve sok régi ismerősömről kiderült, hogy szintén "caminós" lett, valósággal rákapott a dologra.

Egészen különleges hangulatot, lelkiséget jelent zarándoknak lenni. Más, mint túrázni vagy akár teljesítménytúrázni, más, mint sétálgatni a szabadban. Van benne valami plusz, amit az érthet igazán, aki maga is részt vett már ilyen hosszú úton, ami külső és belső utazás egyszerre.
Aki járt már ezen a hosszú úton, száz méterről is kiszúrja a kagylókat, sárga nyilakat - és a Shell benzinkutakat.

Ezért aztán kifejezetten örültem, amikor az egyik ilyen régi barátnőm levélben invitált a "beavató" túrára. Ezen mindig részt vesznek olyanok, akik csak most kacérkodnak a gondolattal, hogy belevágnának, és tele vannak kérdésekkel, kételyekkel, kíváncsisággal. Hátha tudok segíteni!

A közismert, Európa-szerte használt kagylós jelzés a makkormáriai kegytemplomnál

Közeleg a nyár, a rekkenő hőség ideje, mára zivatarokat ígér a meteorológia. Joggal, mert ahogy ülök a 21-es buszon és az kapaszkodik fel velem a Normafához, szinte feketére válik a reggeli égbolt és a víztoronynál egyszercsak leszakad az ég.
Ferdén vágódnak a vízsugarak a busz ablakához, kapkodó mozdulatokkal szedem elő piros eső-pelerinemet, és bújok bele - nem egyszerű - hátizsákostul. A buszon akadnak páran, akik szintén a beavató túrára jönnek. Egymásra mosolygunk. Caminósnak lenni egy nemzetközi titkos társaság...

Óvatosan át a Gyermekvasút sínjein

A lángosos bódé felől ázott olajszag száll, kirándulók ilyen időben nemigen vannak, egy-két elszánt futó vagy kutyasétáltató akad csak. Zuhog, zuhog az eső, be is állok előle egy párkányféle alá, ismerősök bukkannak fel mindenhonnan. Tudom, hogy a zivatar nem fog sokáig tartani, megnéztem a műholdképen, de egyébként is... amott, a pesti síkság felett már mintha világosodna az ég...

Van, ahol más zarándokutakkal közös az útvonal

Kisebb-nagyobb rajokban indulnak az emberek, beszélgetünk, az eső csendesedik. Vízcseppeket ráznak le a fák. Fehéren villan fel az Anna-réti kápolna pici épülete. Az út lefelé tart, csúszik is, de nem meredek. Megyünk Makkosmária felé, beszélgetünk. Érdekes, hogy ezt az utat rövidebbnek gondoltam, kis patakok csörgedeznek a lábam alatt, a föld nedves illata száll. Érezni, hogy meleg nap lesz ez. Aztán egyszercsak csíkokat húz a napfény, felragyognak a levelek peremén reszkető vízcseppek.

Enyves szurokszegfű - Lychnis viscaria

Megritkul az erdő, megérkezünk a Budakeszi határában lévő kertes házas világba. Ragyog a Nap, eloszlottak a felhők. Forró pára emelkedik fel minden ösvényről, levélről, háztetőről, víkendtelekről.
Látom, hogy az Agip benzinkúthoz érve többen bemennek - hiába, egy kávé, egy mellékhelyiség nagy vonzerő! - nekem most nincs szükségem sem "töltő-", sem "leeresztő-állomásra".
Egy ipartelep-szerűség után ismét ösvény jön, jó keskeny, benőtt. Ha hozzáérek a vadrózsa-bokrokhoz, méltatlankodva kisebb zuhanyokat zúdítanak a nyakamba. De azért igen szép ez az ösvény, a szélén növő számtalanféle színes virággal. Lehajolok, megfogok egy enyves szurokszegfűt - sose tudom igazán elhinni, hogy ez tényleg ennyire ragad...

Vadrózsa - Rosa sp. Rengeteg vadrózsafaj van...

Az út többször is keresztez vadkerítést, szerencsére az ilyen helyeken kellőképpen masszív "mászóka" is akad, no megy egy-két elgondolkodtató idézet, A4-es papíron. Feszül felettem a kék ég, körben hatalmas, hófehér felhőtornyok híznak szemmel látható sebességgel. Karom bőrét bizseregteti a napfény. Vakító fehér murva, aztán ismét erdő jön, szép, igazi erdő, vízzel teleszívott, smaragdzöld mohapárnákkal.
Sokféle téma szóba kerül, teljes a harmónia és az egymásra figyelés, miközben a természetre is jut figyelem. Hol itt, hol ott állok meg valamit lefényképezni. Nini! Gyönyörű, áttetszően fehér lepke kapaszkodik, súlya alatt lehajlik a szurokszegfű virága. Kis apollólepke, Parnassius mnemosyne. Mnemosyne, a Múzsák Anyja, az emlékezés istennője... mennyi lepkének, pillangónak van görög mitológiából vett neve!

Egy meseszép rétre kibukkanva leülünk egy hatalmas, kivágott fatörzs-darabra, igazi természetes pad. Élénk zöld füvet simogat a napfény, érzem, hogy ebben a pillanatban benne van a Teljesség.

Mohapárna

Aztán máris itt van Páty, a cél. Beülünk az útszéli kis vendéglőbe eperszörpöt inni. A hely hangulatos, bár emlékszem egy pár éve itt elfogyasztott vacsorára, ami - finoman fogalmazva - nem érdemelne Michelin-csillagot. Mindegy, az eperszörp finom, és jó pihenni. Aztán még végigsétálunk a pincesor mentén a templomig - szép arcát mutatja Páty - kiderül, hogy a buszmegállóban hiába is várakoznánk, a busz hétvégén nem jön be ide, vissza. Érzésre keressük a megállót, egy helyi is segít, meg is lesz...
Aztán csak száguld velünk a busz, kapaszkodok, mert ülőhely már nincs, de végül is csak fél óra az út vissza, a Széna térre. Gyalogosan más a sebesség, a perspektíva!

A koranyári tavasz egyik legszebb napja ez...