Terep-járó: Zebegény, Törökmező, Nagymaros: vadvirágok nyomában a Börzsönyben

Töröm a fejem... ezen a nyaralós hétköznapi szerdán hogyan tudnám leginkább kitölteni a napot élménnyel? Nézzük csak... itt a tiszteletjegy, amit a Múzeumok Majálisán nyertem, belépő a szobi Börzsöny Múzeumba... sétahajózni is jó lenne... és a kettő között, egy kis virágvadász túra, hm?

Zivatar fogja markába a Dunakanyart

Alig múlt reggel nyolc, amikor felszállok a zónázó vonatra a Nyugatiban. Nézelődök, szalad el az ismerős táj az ablakon túl. Meleg nap lesz ez! Az ég fémesen kék már most, reggel is. Homályos, masszív sziluettként sejlik fel a visegrádi fellegvárat hordozó hegytömb, a Dunára kifutó szántóföldek nagy része parlag... emlékszem, gyerekkoromban ezeket a nadrágszíjparcellákat mind megművelték, köztük volt nagyapámé is. Fémszalagként csillan a Duna. Aztán látom a kerékpárutat - itt futottam egy hete, éjszaka, fejlámpával világítva, miközben a szentjánosbogarak imbolygó sziporkaként röpködtek körülöttem. És, tulajdonképpen, most is Szobról megyek Nagymarosra, mint akkor, a futóversenyen, csak az útvonal kicsit más.

Nagy ökörszemlepke - Maniola jurtina

Izzik az aszfalt Szobon. A Börzsöny Múzeum már nyitva, odabent kicsit dohos hűvösség, falnak támasztott bicikli, a falon tűzoltókészülék, falnak támasztva seprű, alatta kisasztalon vendégkönyv, meg egy rakás népi tárgy. Kócos, eklektikus, de szerethető egyveleg. Kedves a fogadtatás is. Épp időszakos kiállítást rendeznek be, de kapok tárlatvezetést, ami jó, mert egy sor holmiról azt se tudnám, mire szolgált valaha...
A nagypénteki óriás templomi kereplőt például soha ki nem találtam volna, ahogy a fából ácsolt kukoricamorzsoló "gépet" sem. Azok a régiek is igyekeztek megkönnyíteni az életüket... hajdani kőfaragók, riccerek szerszámai a falon, tört malomkő, hímzett háziáldás, szőlőprés. Patkolt tojások... hogyan készíthetett egy vaskos markú férfi ilyen törékeny, finom dísztárgyakat? Aztán megcsodálom az ősmaradványokat, a mamutbébi alsó állkapcsát, a tengeri tehén csontjait... az évezredes kerámiákat, a kitömött rókát (elég furán fest), a trófeákat. Húsz évig én is muzeológus voltam, a műtárgyakon túl is van közös témánk.

Baracklevelű harangvirág - Campanula persicifolia

Szinte megcsap a hőség, amikor ismét kilépek az utcára. Pár lépés a vasútállomás, és van még bő fél órám a vonatig. Közeleg a dél, és nem is reggeliztem... guszta a sült kolbász a restiben, illatára megkordul a gyomrom. Pár perc múlva papírtálcán gőzölög előttem, mustárral, két szelet puha kenyérrel, mellette gyöngyöző pohár sör. Az élet császárának érzem magam!

A vonattal alig öt percet utazok, 250 forintért, Zebegényig.

Meglepő módon a sör és a kolbász nem lustított el. Gyors tempóban szedem a lábam felfelé a zöld sáv jelzésen. Fűnyíró hangja, madárdal, aztán megkondul a Koós Károly-féle templom harangja is. Lassan kiérek a településről, nézegetem a növényeket az út mentén. Van látnivaló, a nyáreleji virágpompát szinte elém teríti a június. Sárga hölgymálok, lila harangvirágok, rózsaszín aszatok között néhány szál védett nyúlánk sármát is felfedezek. Bimbófüzére, akár a Fradi zászló, zöld-fehér csíkos. Mellettem vidáman csobog a Malom-patak, látszik, hogy sokat apadhatott az utóbbi napokban, sáros partjairól kellemetlenül zümmögő rovarsereg kel fel és ered a nyomomba. Meg is állok befújkálni magam citromillatú rovarriasztóval...

Fehérpettyes álcsüngőlepke - Amata phegea

Az út lassan emelkedik, aztán az ösvény leválik a földútról, és egy patakugrás után jön a susnyás. A zsombéksás tengeréből épphogy kiemelkedik a fejem, mint valami periszkóp. Egy tágasabb réten kaszálógéppel dolgozik egy ember - más nem mozdul a tájban, csak a pirregő szárnyú madarak és a "kettesével" repülő fekete-fehér álcsüngőlepkék.

Réti lednek, élénk rózsaszín bakfű, réti margitvirág - megannyi színfolt. Lepkék áradata a tüskés szederbokrokon. Fülledt meleg légáramlatok csiklandozzák a lábszáramat, hátamon - érzem - végigfolyik a verejték a hátizsák alatt. A Nap arany sugarai kivédhetetlenül záporoznak a fejemre, de az árnyékban sem jobb, mert ott meg ezernyi a felajzott rovar.

Bérci here - Trifolium alpestre

Az utolsó patakugrásnál nem is ugrok, hanem átgázolok, sőt leguggolok a közepén, és letámasztom a tenyeremet a hűs vízfolyásba. Simogat, hűvösen és tisztán simogat. Magamat is megtisztulva érzem pár perc ilyen előnytelen pozíció után... kékesfekete szitakötők cikkannak át a napfényfoltokon. Pár lépéssel később turbánliliomot pillantok meg egy bokor alatt. Fotós szünet! Nem könnyű téma... de amilyen szép, megéri a fáradságot. Úgy érzem, mintha váratlan ajándékot kaptam volna. Életem első turbánliliomát is errefelé láttam, a Bibervár romjainál.

Elegyes erdőben járok, egy nejlonfóliával borított, elhagyatott jurta lapul a sűrűben, aztán itt a patak felduzzasztásával nyert horgásztó. Felidézem a Julianus túra frissítőpontját, a nyüzsgést... most néptelen a hely. Meredek kaptató jön, a fák közötti, csupasz, avarral fedett térségben itt-ott nőszőfüvek bimbófüzérei bókolnak. Még pár hét, és vad orchideák fognak nyílni itt...

Enyves szurokszegfű - Lychnis viscaria

Már messziről hallom a páva csúf, harsány rikoltásait. A törökmezői turistaház melletti kisállatkert lakója, jelenleg a kerítésen gubbaszt és szemlélődik, zöld-arany tollfarka zuhatagként lóg alá. A kalandpark pénztára zárva, pár ember mászkál a turistaház körül. leülök egy padra, előveszem grapefruit ízű üdítőitalomat, nagyon jól esik. Elrágcsálok egy almát is, közben dől rólam a verejték, nem győzöm törölgetni az arcomat. Mintha megállt volna a levegő. A távolból halk morajlás hallatszik: figyelek, ez most dörgés volt, vagy repülőgép? A hang halk, az a fajta, amikor a természetjáró győzködi magát, hogy ez "repülőgép" csak...

Nyúlánk sárma - Ornithogalum brevistylum. Védett növény

Tán ha öt percet pihentem, elviselhetetlen ez a fülledt hőség, akkor már legalább a menetszél hűsítsen. Szedem a lábam lefelé. El-eltűnik a Nap a sugaras felhők mögött, ilyenkor komor és baljós lesz a táj. Belém villan, hogy mennyire egyedül vagyok, pedig hát épp ezért járok az erdőbe, hogy egyedül legyek...
Lefelé, aztán felfelé visz az utam az erdőben, meredek a kapaszkodó fel a Csapás-rétre. Visszatér a jó kedvem, ahogy kinyílik felettem az ég. Ha lehet, még melegebb van, mint az előbb... látom felettem az égboltot, és így látom a mögöttem tornyosuló fekete fellegeket is. A fű smaragdzölden villog. Gyorsítok, hátha elérem Nagymarost még a zivatar előtt.

Azért a növényvilág néha megállásra késztet. Mennyi fehér gyíkfű! Szétnézek, mert hátha találok a közönséges gyíkfűvel képzett hibridet... és meg is van. Adventív növényfajok is akadnak bőven: illatos rózsaszín gombócvirágzatát magasba emelő vaddohány, puha pelyhes nyúlfüle tisztesfű, és egy eddig számomra ismeretlen here-fajt is megnézek: talán alexandriai here, ez is jövevény növény. De nem biztos. Izgalmas lesz kideríteni. Ugyanígy vagyok a törpezanótokkal is...

Kivadult mahónia - Mahonia aquifolium

Kövesmezőnél padok, lejjebb van még egy szép kilátópont a Dunakanyarra. Leülök, felettem felhők apokalipszise kavarog. A durván ácsolt fa őrzi a napmeleget. Kiteregetem a holmimat száradni. Ismét feltámad a szellő. Zebegény felől felbukkan egy masszív, fekete felhőtömb, immár nem csak mögöttem tornyosulnak a zivatarfelhők. Olyan, mint egy fekete medúza, lelógó csápokkal. Ennek fele se tréfa, esősávok ezek, és a zivatarfelhő látványos sebességgel közeledik is, egymás után homályosítva el a túlparti hegyeket. Felveszem a hátizsákomat, nejlonba csomagolom a fényképezőgépet, majd magamra húzom a piros esőponcsót és állok... nagyon mást úgyse tudok tenni, itt nincs hová bújni.

Zebegény felett a zöld sáv jelzés eleinte jól járható erdei úton vezet...

Megérkeznek az első esőcseppek, egy-egy ilyennel meg lehetne tölteni egy kávéscsészét. Valósággal masszírozzák esőcsuklyás fejemet, vállamat, átáztatnak mindent, ami kilóg a kabát alól: lábszár, cipó, mindez hamarosan szivacsosan cuppog, ennyit a vízállónak hirdetett túracipőkről... a patakba gázolás meg se kottyant neki, az esővíz viszont felülről beszivárog, zoknim szomjasan issza. Ballagok az áradatban, lábam alatt sáros örvényléssel folyik a víz. Nagymarosra beérve minden lépcsőn fehéren zuhog lefelé a víz, valóságos Fátyol-vízesés keletkezett. A lefolyók nem bírják elnyelni a Fehér-hegyről érkező sáros áradatot. A fehéren habzó víz ágdarabokat és egy árva cigarettásdobozt sodor magával.

... aztán az ösvény balra fordul és többször is át kell kelni a Malom-patakon

Aztán alábbhagy az eső, leérek a kikötőbe. Még mindig bőven van időm a sétahajó megérkezéséig. Megkísért, hogy vonattal menjek haza - mégiscsak olcsóbb és gyorsabb is - de aztán kiderül, hogy a hajóval jó lóra tettem, mert megtudom, hogy a sínekre fa dőlt, meg sár, biztos, hogy a vonat nem fog rendesen közlekedni...
A vendéglő ponyvás teraszán álldogálva eszem egy igazán derekas sajtos-tejfölös lángost, amikor megérkezik a következő zivatarsáv, homályos a túlparton a fellegvár körvonala, zöldesen tajtékzik a Duna. Testes dolmányos varjak perelnek egymással, amott az "ulmi skatulya" kicsiny makettje, amivel a hajdani szőlőművelő telepesek érkeztek ide, a sétány, ahol egy hete fáklyák sora jelölte ki a az éjszakai futóverseny kifutó- pontosabban befutópályáját.

A sétahajó pontosan érkezik, orra tajtékot túrva bukkan ki az esőfüggöny mögül, én vagyok az egyetlen beszálló utas. Belül úgy tucatnyi utas, többnyire külföldiek, kerékpárral. Három órányi békés szemlélődés jön, nézem a valószínűtlenül haragos zöld Dunát, ahogy a sétahajó üldözőbe veszi a Pest felé haladó zivatart. Az esőcseppek hólyagokat húznak a vízre, a füzek derékig vízben állnak, egy szürke gém álldogál filozofikus nyugalommal.

Budapest páratlan panorámáját a felhők alól kikandikáló napfény hinti be aranyporral...
Itthon vagyok.