Terep-járó: Különleges vadvirágok nyomában: a gyöngyösi Sár-hegy tanösvény nyár elején

Nyár van, ilyenkor megsokasodnak a szabadnapjaim. Persze, akár tölthetném marketing terv írással is... de NEM. Irány a természet! A gyöngyösi Sár-hegy nevével a Pannon Enciklopédiában találkoztam. Ez a hajdani vulkán "félúton" helyezkedik el a Mátra fő tömbje és az alföldi síkvidék között, ezért a hegyi és a síksági élővilág tagjai egyaránt megtalálhatók rajta. Élő kincsekben gazdag, különleges élőhely lévén már 1975-ben védetté nyilvánították. Gyöngyös és Mátrafüred között egy hét kilométeres tanösvény is van - ezt terveztem bejárni ezen a nyári vasárnapon.

Réti iszalag - Clematis integrifolia. Védett növény

Tegnap még Ausztriában mászkáltam közel 2000 méter magas hegyeken... és tulajdonképpen "ma" értem haza. Mindenesetre, éjfél után jócskán. Ehhez képest nem is vagyok annyira fáradt... csöng a vekker, talpra magyar!
Máris érezni, micsoda hőség lesz ma... bekészítem a rovarriasztó sprét, a teleobjektívet, az ivókulacsot a hátizsákomba. A busz Gyöngyösre a Stadionoktól indul, még egy fornettis pizzás táskát is sikerül vásárolnom indulásig. Békés és kényelmes utam van az M3-ason, szendergek az ablaknak támasztott fejjel.

Izzó délelőtt a gyöngyösi szőlők tövében. Én megálltam, az autós is megállt. A nyúl leült. Még neki se volt kedve futni

Gyöngyös! A tanösvény nem messze indul a buszállomástól: nekivágok a Mátra Múzeum felé, aztán jön a kisvasúti végállomás, meg egy óriási Spar. A parkolóban kuporgó autók felett vibrál a levegő a melegtől. Elrágcsálom a pizzás táskát - egész jó - és a parkoló mögött bekanyarodok a temető irányába, a felbukkanó sárga sáv jelzésen.
Lassan emelkedő köves út, nézegetem a két szélén burjánzó gyomflórát. A temető sírköveit szőlőtőkék váltják fel, "a síromra, sírhantomra szőlőtőkét ültessetek", dúdolom a nótát, amikor felbukkan egy nyúl. Nem ideges alkat. Nyilván lát engem, mégis békésen ballag előttem. Egészen addig, míg fel nem bukkan szemből egy lassan döcögő autó. Ekkor a nyúl leül és elgondolkodik, hogy mit csináljon. Az autós is megáll, én is megállok, a nyúl meg csak ül és töpreng. Hiába, meleg van, ilyenkor senki sem rohan... Végül elballag oldalt, a szőlők felé. Intünk egymásnak az autóssal, amikor lassan elporzik mellettem... énekel, énekel az énekes rigó.

Énekes rigó

Egyre meredekebb az út, érzem, hogy kezdem átizzadni a pólómat. Apró, idegesítően zümmögő rovarok mozgolódnak az arcom előtt, hessegetem őket. A sebességem nem valami húha, azért érzem a tegnapi háromezer lépcsőfokot... hessegetek és vánszorgok felfelé a tatárjuharosban. Lefényképezem a pirosodó csepleszmeggyet, ez a faj még hiányzott a "digitális herbáriumomból".

Mesés hegyoldalba érek! Valaha itt is szőlők voltak, látszanak az összehordott kőteraszok... a kövek közeiben bugás macskamenta fürtjeit mozgatja az enyhe szellő. Árvalányhaj, kopár sziklák... és mennyi csodás növény! Szinte lépésenként megállok valamit megcsodálni. Tényleg élnek itt olyan fajok, amelyekkel eddig csak síkvidéken, szikesen találkoztam: vesszős füzény, réti iszalag például. Az árvalányhaj szőkés tengeréből véreslapu és budai imola fejei emelkednek ki.

feketedő fürtös-zanót - Lembotropis nigricans

Ahogy ballagok az izzó andezitsziklák világában, magányos pontként a kék ég alatt, ritkább növényfajokkal is találkozom. Piros kígyószisz, tarka nőszirom, tarka imola, sárga gyűszűvirág. Ezt is csak erdőben láttam eddig, nem árvalányhajasban, sziklák között... Színek, színek! Persze bőven akadnak itt a gyakoribb fajok példányai is. Sötét rózsaszín bérci here, parlagi rózsa, sárga fürtös-zanót, lednekfélék. Egy napig el lehetne lenni pár négyzetméteren, annyi itt a látnivaló. Bámulatos a fajgazdagság!

Fejemre záporozik a napfény. Valósággal, pokoli a hőség. A magasban siklóernyős köröz - ez az egyetlen mozgás a hőségtől mozdulatlan tájban. Leülök egy stratégiailag kiváló helyzetű - valamiféle berkenyefa árnyékában lévő - sziklatömbre, és benyakalok fél liter citromos vizet. Nézem a barnás szöcskék méteres huppanásait, az imolával kacérkodó vörösbarna lepkéket. Mögöttem marad odalent valahol Gyöngyös háztetői és halk város-zaja.

Tatárjuhar - Acer tataricum

Idősebb úr bukkan fel az ösvényen, nyakában távcső. Köszönünk egymásnak, beszélgetünk: kiderül, hogy siklóernyőzik (!), meséli, hogy innen haza tud repülni, a szomszéd üres telken szokott leszállni...
Valóban, rövid fűvel borított, lapos tető bukkan fel, rajta színes társaság nyüzsög: siklóernyősök. Milliónyi lila zsálya illatozik, találok "albínó", színhiányos csoportot is. A zsályatenger közepében Szerencsés Imre botanikus kopjafája emelkedik, a távolban a Mátra kéklő tömbje. Délceg gumós macskahere-csoport díszlik előttem, ez is ritka, védett növényünk.

Nagyvirágú lednek - Lathyrus latifolius

Ismét megállok inni pár kortyot, aztán folytatom az utamat. Bozótos erdő, keskeny ösvény, lábam nyomán gyíkok serege zizzen tova. Egy-egy hófehér felhő vitorlázik el felettem a fénylő kék égen. Bársonyos kakukkszegfüvek vakító pink foltjai, kék veronikák kísérik az ösvényt. Odalent látom a visontai erőmű tornyait - Gagarin Hőerőmű, ma már biztos nem így hívják, apám valaha dolgozott itt is, engem mózeskosárban vitt be az irodába... A tanösvény-tábláról megtudom, hogy a hajdani vulkán kalderája (megmaradt pereme egy nagy kráter-robbanás után) egész Visontáig elért. Ma már nehéz elképzelni, hogy ez a ma alig 500 tszf magas hegyecske mekkora vulkán lehetett "újkorában"... de tízmillió év, az tízmillió év. Ami maradt, az mondhatni a vulkán csutkája csak.

Csepleszmeggy - Cerasus fruticosa

A mulandóságról való elmélkedésem szépen eltart az ösvény végéig. A fák közül gyönyörű kis "ékszerdoboz" fehér épület villan ki: a Szent Anna-kápolna. Körülötte rövidre kaszált, zöld füvű térség, pihenésre termett hely. Bal kéz felé nádszegélyű tavacska látszik - ezen valaha csónakázni is lehetett. Talán egy hajdani kiürült lávakürtő vagy lávabarlang beszakadásával keletkezett... Nézegetem a tavacskát, pici tükre megkettőzi a kis fehér felhőket. Külön öröm, hogy partján orvosi csikorgófű csoportjára bukkanok, ezt a fajt is már régóta keresem, és íme. Van pár elvirágzott mocsári nőszirom is. Amikor közelebbről megnézem, testes béka ugrik nagy csobbanással a vízbe.

Sárga gyűszűvirág - Digitalis grandiflora

Ballagok tovább az erdőben, harangvirágokkal szegélyezett széles erdei úton. Előttem lankás lejtéssel feltárul a pipishegyi sportrepülőtér kaszált területe az épületekkel és egy szép, fehér, karcsú vitorlázógéppel. Az erdőszélen gombászok keresgélnek, a "kifutópályát" elkerüljük. A sárga sávval jelzett út ismét erdőbe vezet, immár széles szekérúton. Nem túl érdekes rész, főleg az előzőekhez képest... a pocsolyákból apró rovarok ezrei emelkednek fel közeledtemre. A fák között megül a hőség is. De szerencsére ez a rész nem tart soká.

Egy elágazásnál lemaradt a jelzés, így "kiegyenesítek" egy kanyart és a pipishegyi ipartelepen találom magamat. Vissza! De mivel utálok visszafelé menni ugyanarra, ahol jöttem, elő a műholdas navigációt! Nézzünk valami, térképen sem jelölt, jelzetlen erdei utat... meg is van. Az erdészháznál ismét "visszakapom" a jelzést. Nem volt nagy kitérő. Az út közepén család piknikezik, elképzelni nem tudom, miért pont itt.

Megnyújtom a lépteimet, szeretném elérni a kisvasutat Mátrafüreden, és talán még egy fagyi is belefér indulásig... Egy gyönyörű nagy hőscincér azért megállásra késztet. Odapróbálom hozzá a kezemet, pontosan egy arasznyi a csápfesztávolsága!

Tarka nőszirom - Iris variegata. Védett növény

Kora délután van, elfogyott az innivalóm is - pedig másfél litert vittem - amikor felbukkan előttem a mátrafüredi műút és a kisvasút sínpárja. Ismerős ez a rész a Decathlon Mátra túráról, ami az egyik kedvencem. Az évek rutinja folytán pontosan tudom, hol lehet Mátrafüreden a legjobb fröccsöt kapni, melyik bódéban jó a fagyi. Belefér mindkettő az időbe. Megveszem a vonatjegyet, aztán a kisvasút nyitott vagonjában sülök meg egészen Gyöngyösig. A Mátra kék tömbje hívogatóan emelkedik a horizonton... de nekem másfelé visz az utam, haza Budapestre.

Ami egyáltalán nem könnyű dolog. Két pesti buszt is el kell engednem, egyszerűen nem férek fel rájuk. Mostanság már nem lehet állni a távolsági buszon, meg ülni a lépcsőjén, mint diák koromban. Háromnegyed órát állok sorba a tűző napon, jegyet előre venni nem lehet, bőröm bizsergéséből érzem, hogy le fogok égni. Az is egyfajta népi vetélkedőjáték, hogy a következő busz vajon melyik kocsiállásba fog beállni - mert ha az ember eltéveszti a helyezkedést, megint a sor végén találja magát!

Végül szerencsével járok, ráadásul a jármű légkondicionált. Kényelmesen ülhetek a végében, a "kakasülőn", még elhúzható függöny is van. Mindeme luxussal elégedetten ismét elszenderedek, egészen a Stefánia körútig, innen már csak fél óra trolival, és jöhet a jól megérdemelt hideg zuhany otthon!