Terep-járó: Őszi séta Nógrádtól Királyrétig

Egy hétig nem voltam idehaza, és ezalatt megváltozott az évszak. A zöld lombokon végighúzta sárga ecsetét az ősz, és a megtévesztően nyárias meleg ájult csendjében szinte hallani, ahogy a piros csipkebogyók csámcsogva szippantják be a napfényt és szép fényes-kövérre híznak.

Úgy adódott, hogy a péntek lett a szabadnapom, így hát felkerekedtem, hogy Berkenyétől berkenyéig bejárjak egy rövid, de szép távot kedvenc Börzsönyömben. Berkenye, a település, és berkenye, pontosabban a házi berkenye (Sorbus domestica) királyrét környéki előfordulása volt utam két végpontja. Hozzáteszem, a házi berkenye fákat nem találtam meg, de valamirevaló gombát, jól fotózható szalamandrát sem találtam. Mégse érzek csalódást, mert a Börzsöny, mint mindig, gazdag ajándékokat adott.

A Magas-Börzsöny felhőbe burkolózik

Fátyolszerű, finom ködpárák vibrálnak a mezők felett, ahogy "száguld" velem a vonat. Fűtenek a vagonban, jól is esik, friss-hűvös még a reggel. A kiránduló osztály szerencsére hamar leszáll - kajla, zajos kamasz fiúkból álló csapat tanárának lenni nehezebb lehet, mint dinoszauruszokat idomítani, nem irigylem az ősz hajú tanár bácsit.
Ahogy egymást lökdösve leözönlenek a diákok, a vagont elárasztja a péntek reggeli béke. A víkendházak kócos füvén sárgálló lehullott levelek, fanyar füstillat lebben be a vonatablakon. A mezőn nagydarab szarvasmarhák gőzölögnek. Erdő fái villannak sorban a vonatablakban, itt még minden zöld és nedves, kecses őz iszik a patakból és egy ugrással eliramlik.

Nógrádban igazi kurblis sorompó van, a vasutaslány gimnazista korúnak látszik, tekeri a csigán csikorduló láncot. Laposan süt a reggeli napfény. A forrásnál ketten marmonkannákat töltenek a hűs, tiszta vízzel, túloldalon a vár megmaradt sarokfala olyan, mint egy útszéli stoppos felemelt hüvelykujja. Fél füllel hallom, ahogy a marmonkannás népek a "kiránduló fiatalokat" emlegetik, ez volnék én, így ötvenhez közeledve, somolygok magamban felderülve. Cserregő szarka száll el felettem, időtolvaj felett.

Nógrád határában

Pillanatra megállok a kálvária alján, szunnyad a kis kápolna, a szederbokrok tarka-piros leveleikkel koszorúzzák a dombocskát. Túloldalt, a kálváriadomb aljában régi zsidótemető. Nézem a kerítés mögött a kidőlt-bedőlt, púpos hátú sírköveket, amiken elmosódott már a név. Nézem, látok-e akár egyetlen kavicsot a sírokra téve, de nincs, nincs itt már örökös, leszármazott, nincs emlékezés. A fűben gubbasztó sírkövek felett néma, szürke szárnyaival átsuhan a Feledés.

Melankolikus gondolatok járnak a fejemben... Addig nem hal meg valaki, amíg emlékeznek rá, amíg az általa készített lekvárból egy üveggel van az éléskamrában, az általa fejtett borból egy csepp is akad a hordóban... Egy nap mérlegre tétetik minden...

Fénysugarak szeletelik csíkokra a levegőt. Zölden izzik fel egy mohalepte kő. Egy sárga falevél pilinckézve, táncolva hull le előttem.

Lerázom magamról a szomorú tűnődést, és gyorsabb tempóra kapcsolok.

Pirosan izzó szederlevelek - Rubus sp.

A Soros-erdőnek hamar a végére jutok. Tavasz végén jártam erre utoljára. Be-bekukkantok a fák alá, hátha találok gombát - örülnék egy-egy csinos őzlábnak, például - de őzlábat csak úgy látok, hogy hozzá tartozik maga az őz is, és igencsak szaporán viszi a bőrét...

Nem is olyan távol barna, nagy testek suhannak át előttem a szekérúton. Szarvastehenek. Hangtalanok, akár a szellemek, avar sem zördül a lábuk nyomán. Vége már a nagy szerelmi zajongásnak!

Kibukkanok a Béla-réten. Szeretem ezt a helyet, mindig akadnak érdekes növények. A nap még nem szárította fel a harmatcseppeket, gyémántosan csillog minden. A száradó fű árnyékában szolidan húzódnak meg a törékeny, lila őszi kikericsek. A kardos peremizs sárga nap-tányér virágait megviselte az éjszakai fagy. A fehér cickafarkok mereven, délcegen állnak, mint a díszőrségben lévő katonák. Élvezem, ahogy az arcomat simogatja a napfény. Kénsárgán vibrál néhány mezei juhar a feszes kék égbolt előtt, ha lefesteném, gyors ecsetvonásokat és akrilt használnék...

Aranybarna gyertyán lomb - Carpinus betulus

Királyrét felett járok, okkersárga-barna bükklombok alatt. Az ismerős parlagi rózsa bokor már csipkebogyóit dajkálja - de szép, tenyérnyi, rózsaszín virága volt!
Fel-felnézek a fákra, mind más színáradatot önt rám, és a különféle fajta fák avarja más-más illatú, szimatolok a nagy csendben. Sehol senki nem mozdul, csak a nyughatatlan széncinegék pirregő szárnycsapásait és éles hangocskáját hallani.
A házi berkenye fákat hiába keresem a Madarasfai-oldalban, és hiába kutatja szemem a megszokott "szalamandrás" helyeket is. Pedig tegnap esett. a föld nedves, illatos, csúszós. Csuszka szaladgál a fatörzsön, mintha nem is volna súlya, kikandikál, okos fekete szemeivel szemmel tart.

Bolyongok a patak mentén - nocsak, egy síremlék, katonasír lenne? Ki nyughat itt? Név nincs az egyszerű kereszten. A patak halkan locsog, mégis megtartja titkait... A hajdani vasérc-tárnák szája hűs doh-szagot lehel. Az erdei játszótér fa játékai elhagyatottak, a hinta mozdulatlanul lóg. A távolból valahonnan fűrészgép hangját hallom, sokkal közelebbről a makkok koppanását a földön.

Csertölgy - Quercus cerris. Valószínűleg :-)

Körbesétálok a nyakkendős békával jelzett tanösvényen, nézegetem a Bajdázói-tó vibráló felszínét. Molnárpoloskák szaladgálnak rajta, a mélyben titokzatos élet mozdul, hullámokat vetve. Még mindig van egy órám a kisvasútig. Nézelődök a fenyvesben, itt szelídgesztenye-fáknak is lenniük kell, nézem az üres, tüskés héj-tokokat. Egy mókus iramlik fel előttem egy fenyőre, szájában egy teniszlabda nagyságú, és teniszlabda-szerűen élénkzöld szelídgesztenye-terméssel. Incselkedik velem, a farka végét mutatja, aztán kikukkant szájában a valószínűtlen zsákmánnyal. Messziről ugyan, de sikerül lefényképeznem.
Az ösvény szélén csodás, délceg kónya harangvirág emelkedik, magasba emelve dús liláját a sárga lombok között, mintha sose érne véget a nyár.

Kardos peremizs - Inula ensifolia

Aztán még sütkérezek kicsit az új látogatóközpontnál, beszélgetek az itteni büféssel, ropit rágcsálunk, megnézem a mobilján, milyen volt az elgázolt nutria, és mekkora pókhálók vannak a kertjében. Békés, lusta, sütkérezésre termett nap ez. Rajtam kívül kiránduló sehol közel-távol.
Amikor sípolva megérkezik a kisvasúti szerelvény, a semmiből előbukkan féltucat ember. Bámészkodó belső békém kitart a kismarosi átszálláskor is - pedig épphogy sikerül megvennem a jegyet, egymásra nevetünk a jegypénztárossal - aztán már ülök a zónázón, a nap aranyszegélyt varázsol a Duna feletti felhőkre.

Szép nap volt!