Terep-járó: Séta a Pilis tájain

Idestova két hónap telt el "lakhely-elhagyási korlátozásban"... vagyis szigorúan otthon, négy fal között, hetente háromszor a közértig elmerészkedve Pesten, monitor előtt kockásodva... Szóval, nagyon vártam már, hogy visszaessen a koronavírus fertőzés terjedés üteme és a hatóságok enyhítsék a járvánnyal kapcsolatos intézkedéseket, hogy - bár nem volt tilos - mégis, jó érzéssel mehessek kirándulni, természetesen egyedül, a településeket elkerülve. Ennek most eljött az ideje, és örömmel vetettem rá magamat a térképre, hogy hová is tudnék eljutni, ahová elvisz a vonat, Pest megye, és botanikailag is érdekes lehet. Választásom a Pilisre esett, és várhatóan nem túl zsúfolt esztergomi vonatra.

Táj Pilisszántó határában

A vonat tényleg nem túl zsúfolt. Ketten ülünk a vagonban, egy ferihegyi éjszakai műszakból hazatérő fiatal nő, aki megkér, hogy ébresszem majd fel, meg én. Gyönyörű a reggel! Feszesen kéklik a reggeli égbolt, suhan a táj... és szépen elsuhan Klotildliget is, ahol le akartam szállni. A Nyugatiból induló vonatok nem állnak meg Klotildligeten - mint kiderült - és az innen induló vonatok meg nem mennek be a Nyugatiba, szóval retúrjegyet vettem egy nem létező járatra, tillárom haj. Azért mondhatták volna, amikor jegyet vettem, hogy januártól ebben variálás volt.

Őzsaláta - Smyrnium perfoliatum

Sebaj, Piliscsabán lehuppanok a vonatról, és a sínek mentén visszaballagok Klotildligetig. Gyönyörű a reggel, minden friss és madárdalos. Klotildligettől aztán nekivágok a piros kereszttel jelzett útnak, felfelé, felfelé.
Homokon és fenyőtűkön lépdel a lábam, az erdő harsogóan zöld körülöttem, és egy valahol olvasott fogalom suhan át rajtam: "allelujás május". Igen, az életet zengi minden! Meg-megállok fényképezni - hol egy szál gyöngyvirág, hol sárgás-zöld őzsaláta, hol salamonpecsét ragadja meg a figyelmemet. Zöld és diszkréten megbúvó fehér színek mindenfelé, még az erdő illata is zöld.

Májusi erdő

A turistajelzés piros-sárga sáv jelzésre vált, a lejtő meredeksége síkra, szelíd hullámzásra vált, öröm minden lépés. Hol öreg fák mély árnyékában ballagok, hol kinyílik, ligetessé válik a táj, és a napsugarak színes virágokat hintenek az út mellé. Lehajolok, finoman megdörzsölöm a méhfű szőrös leveleit: fűszeres-parfümös illat csiklandozza meg az orromat. Bal kéz felé vadkerítés és napsugaras, zöld kaszálórét - közepén, a kerítés mögött jókora bíboros kosbor ékeskedik. Jó jel! Kell itt lennie többnek is!
És valóban, a keményre száradt erdészeti út szélén, diszkréten egy galabonyabokor alá rejtőzve ott egy csapat ebből a szép orchideaféléből. Nem túl gyakori, magasra felágaskodó ibolyafélét is látok, szerintem a Viola canina alakkörből, ezek pontosabb meghatározásával mindig gondjaim voltak...

Gyöngyvirág - Convallaria majalis

Sétálok a napfényfoltoktól pöttyös úton, hallgatom a zengő madárdalt, maguk a madarak már láthatatlanok a friss-zöld lomboktól rejtve. Ha mégis megpillantok egyet-egyet, az ennivalóval a csőrében sürgölődik. Fiókák tollasodnak rejtett fészkek százaiban...

Fürtös salamonpecsét - Polygonatum multiflorum

Mező szélére érek, ami gyakorlati szempontból annyit jelent, hogy elvész a jelzés. Egy fekvő betondarabra van felfestve az utolsó, el is indulok a jelzett irányba, majd vissza... térképet elő, nézzük hát az irányokat és a terepalakulatokat... Pilisszántót amúgy is ki akartam kerülni, nekivágok a szélesre kopott mezőgazdasági úton. Végtelennek látszó repceföld és egy monumentális szénabála-rakás kíséri utamat, ember sehol sem mozdul.
Igen erős a szél, lökdös, vakító sárgán rázza a repceszárakat, vakít a fény. A távvezeték drótjai között furcsa, disszonáns dalt fütyül a szél, előttem lilás színekben magasodik fel a Pilis-tető.

Sárgaárvacsalán - Galeobdolon montanum

Azért ezen a sivár részen is akad látnivaló. Nyári héricsek! Évek óta nem találkoztam ezzel a szántóföldi "gyommal"... és milyen nagyok! Akár pipacsnak is nézhetné az ember, ha színe nem volna inkább élénk narancsos tónusú. Felettem mezei pacsirta trillázik, felnézek - őt is lökdösi a szél a levegőben, néha "hátrafelé repül", mint a kolibri. Monoton, csirregő-pirregő dala végig kísér a mezőn.

Bíboros kosbor - Orchis purpurea. Védett növény

Ismét szélvédett helyre, fák közé érek - a távvezeték pásztája igen megbízható navigációs elem - kacskaringós erdészeti út, amiről tudom, hogy bele fog torkollni a piros sáv jelzésbe, amin pár lépés, és megérkezek a Makovecz-féle Boldogasszony kápolnához.
De addig is van mit nézegetni, fotózgatni a bokros-ligetes hegyoldalon... kék lenvirágok rezegnek a szélben, felnyúlt sárga tavaszi hérics felesel a Nappal, és nini! Színhiányos, fehér lent is találok. Felkapaszkodok a Pilistetőt alulról megkerülő úthoz. Egy nyúl ül rajta. Nem akarok hinni a szememnek, mekkora! A bamba jószág vagy három méterig hagyja, hogy megközelítsem, csak akkor "veszi fel a nyúlcipőt"... én meg hasonlóan bamba módon a fényképezőgépet felejtettem el, szóval csak egy igen pocsék képet tudok készíteni a nyúl koma távozó hátsó feléről. Nem lennék jó vadász, még szerencse, hogy nem is akartam az lenni soha.

Nyári hérics - Adonis aestivalis

A vakítóan fehér, murvás úton felkapaszkodok a kápolnához, illetve a hajdani, sebként fehérlő kőbányához. Nincs itt senki, a bejárati székelykapura kitűzött papírlap arról tájékoztat, hogy a hely csoportosan nem látogatható. Mivel magamat nem ítélem csoportnak, belépek... kicsit elmélkedek, lentről déli harangszó hallatszik, kortyolok a kulacsból és indulok is lefelé.
Meglepve látom egy táblán, hogy innen - a légvonalban karnyújtásnyira lévő - Pilis-tető négy kilométer! Hát bizony, nem vagyok madár... nekivágok hát a zöld sáv jelzésen, amit egyébként szeretek, igen kacskaringósra alkották, de így szelíden emelkedik. Két oldalán hol erdő, hol ligetes rész van, hol pedig kinyílik a táj és lélekzet-elállító panoráma tárul fel a kanyarokban.

Tavaszi hérics - Adonis vernalis. Védett faj

Édes illat száll... nyílik a galagonya, a virágos kőris, a mogyorós hólyagfa. Számomra új növényfajt is találok, ez a háromkaréjos sujtár. Léptem nyomán hol itt, hol ott zizzen meg az avar: rengetegen kotorásznak benne, feketerigó, kis rágcsálók, de legfőképp gyíkokat látok. Többségüket nem is látom, de akad pár becserkészhető egyed: sikerül fotót készítenem egy fali és egy zöld gyíkról. Óvatosan lépek: nagy bogarak is menetelnek, nünükék, rózsabogarak fontoskodnak az ösvényen.

Ligetes táj Pilisszántó felé

Végül felérek a tetőre, az elhagyott hajdani katonai bázis területére. Kopár és napégette, noha május van, itt különösen érződik a szárazság. A fű ki van égve, mintha augusztus lenne, és különös kontrasztot képez a sárgálló kankalinokkal, sötét rózsaszín pacsirtafüvekkel. Kedves ritka növényeimmel is sokkal kisebb számban találkozom, mint tavaly ilyenkor. Fejem felett holló száll, lágy korrogással. Leülök egy fehérlő kődarabra, meguzsonnázok, pihenek a vakító fényben, égető, egyben opálos fénysugarak mindenfelé: jégtűfelhőkön tör meg a napfény. Nyugat felől bárányfelhő-nyáj közelít, néha el-eltűnik a Nap, baljóssá teszi a különös hangulatú hegytetőt.

Végtelen út a repceföldön

Felállok a fotelemül szolgáló kőről, és nekivágok visszafelé, természetesen most sokkal gyorsabban. Érdekes visszafelé látni az ösvényt, olyan, mintha visszafelé forgatnák a filmet... rendszerint nem ugyanott szoktam menni, ahol jöttem, de ezt most nem lehet máshogy megoldani, ha nem akarok buszozni, falvakba bemenni. Látom odalent a repceföldet, amin átvágtam. Sárga zergevirág mosolyog rám az út szélén.

A felhők játéka számomra megunhatatlan látvány

Ismerős a távvezeték vonala, ami jól jön, mert a jelzést lefelé sem találom meg. Bár nem akartam, visszafelé is megnézem a huzatos repceföldet. Most, a felhők miatt szebb a látvány, és a szél is mintha enyhült volna. Szemem előtt várrá nő a szénabála-torony. Kanyar jobb kéz felé, jön az ismerős séta a vadkerítés mentén, szedem a lábam: jó lenne elérni a kiszemelt vonatot. Azért egy-egy lepke megállít: kisapolló-lepke kelleti magát egy élénk kék erdei gyöngyköles-virágon, áttetsző szárnyvégei finoman remegnek, aztán egy ritkább faj példányát is megpillantom: fekete-fehér csíkos szárnyaival csapong előttem egy kis fehérsávoslepke. Hangosan megkérem, hogy szálljon le, ez már Süsünek, a sárkánynak se mindig vált be ("állj meg lepke, állj meg"), és ez most fura mód hallgat rám. Leül az útra, szárnyait billegeti, amíg lefotózom, óvatosan közelítve. Csak nem repül el, pedig már szinte hozzáérek az objektívvel... úgyhogy mondani kell azt is, hogy "köszönöm, most már elrepülhetsz!"

Árnyjáték hegyi len módra (Linum austriacum)

Kidőlt fákon lépdelek át, ismét felzeng a madárdal, meglep, hogy milyen meredeken jöttem fel. Valahogy idefelé fel sem tűnt. Végül is 27 kilométeres lett a séta, közel ezer méter szintkülönbséggel. Fehér szamócavirágok pettyezik a fák tövét. Aztán a távolból, a fák koronájának szűrőjén keresztül már hallom a települési zajokat, az autók és vonatok hangját, valahonnan füst illata száll. Pár lépés, és itt vagyok Klotildligeten, a szép új, de most kihalt vasútállomáson, ismét előveszem a maszkot és felszállok a csikorogva fékező szerelvényre, hogy aztán megtudjam, hogy hiába szól a Nyugatiba a jegyem, ez a vonat Angyalföldre megy... végül egy huszáros solymári átszállással mégiscsak kikötök a pályaudvaron, amitől gyalog már nem lakom messze. A lábamban érzem a megtett kilométereket, ideje újra formába lendülni. Az égen ufó-forma lencsefelhők szállnak, szememben belülről tükröződik a sokféle szín, forma, élőlény, megannyi szépség...

De jó is volt ez!