Terep-járó: Élet a homokpusztán: a Szentendrei-sziget augusztusban. Kincsek az ártéren V.

2013. augusztus 25., vasárnap

Élet a homokpusztán: a Szentendrei-sziget augusztusban. Kincsek az ártéren V.

Az egyik elhatározásom 2012-re az volt, hogy jobban meg szeretném ismerni azt a tájat, ahol egyébként lakom, vagy legalábbis gyakran járok. Hadd nézzem meg új, másfajta látószögből Budapestet, a Dunakanyart, a Szentendrei-szigetet! (És ez sikerült is. Visegrádot például láthattam éjfélkor, hajóról - úrnapi hajós körmenet és virrasztás volt - "láthattam" alulról (közműalagút), felülről, repülőről (Berlinből jövet), a rómaiak szemszögéből (ásatás-túra a DINPI szervezésében). 2013-ban is sikerült néhány "új látószöggel" gazdagodnom.

A Szentendrei-sziget élővilágának még jobb megismeréséhez igazán kapóra jött a Duna-Ipoly Nemzeti Park által szervezett szakvezetéses kirándulás! Ráadásul itt az egyébként nem látogatható, védett homokpusztát láthattuk a Vízmű-védterületen. Ennek annyi hátulütője volt, hogy kerékpáros megközelítéssel, én pedig igazi bicikli-antitalentum vagyok, és ezzel még keveset mondtam! A kölcsön-bringával igazán adrenalinos élményeim voltak, még szerencse, hogy forgalom alig van errefelé.

Horány környékének közismert vonzereje a dunai szabadstrand, talán ezt is hozzávehetjük a sziget hidrológiai értékeihez. Nyáron itt aztán van "élet a homokon"! Az élővilág szempontjából legértékesebb részek viszont pont a sziget belsejében, a vízben igencsak szegény, már-már félsivatag-szerű homokpusztán találhatóak.
Nekem nagy meglepetést okozott, hogy a sivár, kiégettnek és egyendrapp-barnának tűnő pusztán mennyi minden él és virágzik, ha közelebbről megnézi az ember. Ráadásául most azt is elmagyarázták, hogy mi micsoda... igaz, vezetőnk egyszer komolyan belekezdett a fakusz-fajok csőrkörömindexének taglalásába (mindenkinek megvan a kedvenc témája), amikor leparkoltuk kerékpárjainkat a vízműtelep kerítésénél, de ha imbolygó kerekek helyett ismét szilárd talajt érzek a lábam alatt, akkor nekem jöhet bármi tudományos téma!

Jött is. Megdöbbentett, hogy mennyi ritka faj él az elhagyott homokbányákban, mennyi életet rejt a kiszáradtnak, halottnak látszó mező. Meglepett az is, hogy mennyi növény és állat másnak bizonyul, mint hittem: takarmánybaltacim helyett homoki baltacim él itt, meg homoki lucerna, meg homoki fátyolvirág (egyáltalán, itt szinte minden "homoki" meg "pusztai"). Az általam útszélinek tippelt imoláról kiderült, hogy valójában a ritka, védett homoki imola (vékony, szinte törékeny, sűrűn elágazó szára mellett a fészekpikkelyeket kell nézni), a közönséges boglárkalepkének hitt pillangó pedig terzitész boglárkának bizonyult, és fotója később némi izgalmat keltett lepkész körökben (elkérték a GPS koordinátát is).
Láttam a védett, egészen félsivatagi-pozsgás kinézetű fényes poloskamagot és a szintén védett kései szegfűt. Egy szép, élénksárga virágot pedig tetemtoldónak nevez a nép, noha elképzelni sem tudom, miért volna szüksége a tetemeknek toldásra...

Közben irtó meleg lett. Az úton bokáig lehet süllyedni a homokban, kissé szaharai érzés. Az itteni pusztán egy olyan juhász legeltet, aki amikor éppen nem juhász, akkor - szabadidejében - kórházi főorvos...

Megriasztottunk egy őzbakot, zajosan ugrott át az úton. Fogtam egy hatalmas rovart, elvileg sisakos sáskát szerettem volna, de ezzel sem találkoztam még korábban: imádkozó sáska! Ez valójában nem is sáska, hiszen ugrólába sincs, viszont jól meg tudja fogni az ember ujját (naná, hogy az enyémet is), vagyis igazából kérdéses, hogy ki fogott meg kit. 2012-ben az Év Rovara volt, régi, nyelvújítás-korabeli neve ájtatos táltor, vagy táltosmanó. Fenyegetőzni is képes: felegyenesedik, elülső fogólábait felmereszti és széttárja, igazi kung-fu harcos, ádáz ragadozó, egyébként pedig a rejtőzés nagymestere. Ez a példány békés kedvében lehetett, mert meg tudtuk sétáltatni a karunkon...

A homok gyakorlatilag fehéren izzott, amikor visszatértünk kerékpárjainkhoz, és valami mennyei volt csobbanni a hideg vízben...