Csúcsra járatva: Kemencétől Holló-kőn át Nagybörzsönybe

Hollók, csend, fáradtság. Ez lehetne ennek a börzsönyi kirándulásnak a mottója.

Már az előző napi úszóverseny alatt arról álmodoztam, milyen jó lesz a természetes közegemben mozogni: vagyis lábon járni, túrázni. Mert ami az úszást illeti, nos, úgy úszok, mint egy olajfolt. Lassan, a víz tetején fekve kaparászom magam előre. De azért legyőztem a távot.
Ehhez képest most a felébredés is nehezemre esett.

Holló-kő bérce a Börzsönyben

Kemencére simán eljutottam. Vonattal a Nyugatiból Szobig, onnan remek busz-csatlakozás volt az Északi-Börzsöny falvaiba. Jót beszélgettem egy komával, akinél egy "banyatank" volt, vagyis egy kerekeken guruló, bőröndszerű alkotmány: kiderült, hogy összehajtható, egyszemélyes csónakot rejt... ki nem találtam volna...
Kemencén könnyű megtalálni a kisvasúti parkot, ahol kellemeset bóklásztam a tiszta, reggeli napsütésben. Kiolvastam az ismertető táblákat, megnéztem a műhelyt - olaj- szurok- és vas jellegzetes szaga, sőt illata vett körül - egy padon megettem a reggelinek szánt barackokat. Vasárnap, béke. Sehol senki. Aztán megérkezett még néhány kiránduló, kisgyerekes családok. Aranyosak.

Nagyon élveztem a kisvasutazást, mint mindig. (A térképen kékkel jelöltem), viszont a végállomásra érve neki kellett szaladnom a hegynek. Tiszta, könnyed, napsugaras volt a világ.

Legközelebb komolyabban veszem a szintvonalakat. Papíron 450 méter, igazán nem sok, de volt benne le-föl bőven, valahogy többnek tűnt... mondhatni szaggatott volt a teljesítményem. Sűrűn megálltam zihálni egy kicsinykét - és hallgattam a madarakat, az erdő dalosait - énekük katedrálissá szövődött össze a fák lombjaival.
De volt olyan szakasza is az útnak, amikor furcsán nagy lett a csend, a tücskök és a madarak elhallgattak... és csak a saját lépteimet hallgattam.
Szóval, nem igazán ment a gyaloglás. Most még inkább tisztelem az olimpikonokat, akik selejtező, meg előfutam után nekifutnak a középdöntőnek, aztán még mindig képesek rekordot dönteni futásban-úszásban!

Kánya harangvirág - Campanula rapunculoides

Kiderült, miért hallgattak el az élőlények, miért szorult be a meleg a fák közé... kiérve az Ökör-orom gerincére a panorámával együtt megláttam a tornyosuló felhőket is. De azt is láttam, hogy nem lesz ez komoly... és valóban, a "sűreje" elkerülte az északi-Börzsönyt és benne engem. Itt a gerinc tisztásain néhány igazán színpompás növényt láttam, köztük egyik kedvencemet, a védett dunai szegfűt, a mókás macskafarkú veronikát (tényleg olyan, mint az "antennázó", óvatosan közelítő kismacskáé), és a finom színű kánya harangvirágot... és persze a találós kérdést: zöld, lila és sárga, mégis kéknek mondják a botanikusok, mi az? Természetesen a kéküstökű csormolya!

Macskafarkú veronika - Veronica spicata

Szép ez a piros sávval jelzett gerinc-ösvény. Egy sziklán leültem megenni szendvicseimet, vagyis: valójában megosztozni rajtuk a hangyákkal. Mert hogy, úgy látszik, ők is ebédelni indultak. Meg a darazsak is! Kitettem nekik egy karika kolbászt, afféle darázs-adóként - tessék, ezt egyétek, engem hagyjatok - megértették. Szép kerek falatokat haraptak ők is, én is, ki ki a magáéból. Felettem dallamos kiáltással elszállt két holló - fekete hátukon úgy hullámoztak az izmok, mint a szélborzolta olajos tó felszíne.

Mezei árvácska - Viola arvensis

Budai imola - Centaurea sadleriana

Dunai szegfű - Dianthus collinus

Amit nagyon élveztem: a békén hagyottság. Nem csak az erdőben, hanem belül is csend volt. Nem is találkoztam senkivel, csak egy hozzám nagyon hasonló turistalánnyal, annak is nagy fényképezőgép lógott a nyakában. Úgy látszik, nem vagyok egyedül ebben a műfajban. Szinte olyan volt, mintha magammal találkoztam volna.

Pelyhes kenderkefű - Galeopsis pubescens

A Holló-kő nagyon tetszett. Gyönyörű panoráma tárul fel innen. Megérkezett a zápor is - azon kaptam magam, hogy hangosan éneklem az Evitát. A madarak is énekelni kezdtek - felvették a dal fonalát, teli torokból, életörömmel. Már ezt a kevés esőt is öröménekkel fogadta a természet!
A virágok is mesebelien szépek voltak. Talán ez a vidék kicsit több esőt kap, kicsit hűvösebb - még mindig nyílik a kánya harangvirág és társai, amik alacsonyabb lejtőkön, például a Budai-hegységben már elvirágzottak.

Kéküstökű csormolya - Melampyrum nemorosum

Jön a zápor...

Egyetlen egyszer sem tévedtem el, végig a piros jelzésen haladva, egészen Nagybörzsönyig. A Salgóvár viszont egyáltalán nem olyan, mint amire diákkoromból emlékeztem - valahogy emlékeimben "várabb vár" volt, talán a fantázia felhúzta a falakat, képzelet-habarccsal forrasztotta össze a ledőlt köveket... a valóság igazi omladék, iszalaggal benőtt kőhalom. Itt is megpihentem kicsit.
Nagybörzsönybe érve a falusi zajok és illatok mellett egy mókus fogadott. Ingerült volt, felszaladt előlem egy alacsony, öreg, girbegurba körtefára, és onnan nem volt neki útja tovább. Ingerülten kattogott rám - még sosem hallottam a mókus hangját! - idegesítette a jelenlétem. Lefényképezni nem hagyta magát. Én is hagytam hát a mókust, és olyan jámbor hangulatban voltam, hogy tűrtem még a rámenősen tarháló anyókát is a buszmegállóban. Amúgy igazán nem kellett sokat várnom a buszra, sétáltam egyet a szép faluban.
A vonaton aztán elaludtam.

Otthon még volt erőm hajat mosni és borsót párolni vacsorára, aztán jöhetett az ájulásszerű alvás... szemem előtt még sokáig "vetítődött" a mai látvány...

Kéküstökű csormolya - Melampyrum nemorosum