Terep-járó: Börzsönyi Észak-Dél tengely: Kemencétől Királyrétig a Csóványoson át

Augusztus 20...
Hol másutt is tölteném, mint az erdőben, távol a nyüzsgéstől? Szeretem a vásárokat, a lecsófőző versenyt, a tűzijátékot, a falunapon rúgni a port, de nem szeretem az ünnepi megemlékezéseket, polgármesteri beszédeket és - főleg - a tömeget. Így hát elstartoltam a Szentendrei-szigetről a hathúszas komppal. A verebek már amolyan nyárvégi módon gyülekeztek és fontos dolgokat beszéltek meg a sövényben.
A Nap éppen kelt - mit kelt, inkább tápászkodott, mint a másnapos ember, vörös szemét dörzsölgetve - aztán fátyolos, vézna aranyhidat húzott a Dunára. Megkezdődött egy újabb nap.

Ha összefoglalnám a nap krónikáját, valahogy így nézhetne ki: komp, vonat, vonat, busz, kisvasút, gyalog, busz, vonat. Tehát annak ajánlható, aki szereti a tömeg - pardon, közösségi - közlekedést! Nem mintha nagy távolságok lennének, csak hát sok az átszállás. A váci vonaton egyébként tök üres volt a vagon. Mondtam is a kallernek, hogy úgy látom, nincsenek utasok. Válasz: "addig jó."
Ez egy kis magyar Egyperces.
Vácott látványos sugarakkal tyndallozott a felhők mögül a Nap - sajnos fotózhatatlan volt a látvány a sok belógó vasúti felsővezeték, miegyéb miatt. De ebből már lehetett tudni, hogy jön a hidegfront.
Szobon buszra szálltam, észak felől egyre aggasztóbb kinézetű felhők gyülekeztek. Abból a "megsodort hengerpárna" fajtából, ami esőt szokott jelenteni. Rá is kezdett, a busz szélvédőjén kövér cseppek robbantak szét, miközben az összes kis ipolymenti zsákfaluba befaroltunk. Aztán láttam, hogy a hegyek csúcsa ki se látszik a felhőből - ez érdekes lesz!
Amikor Kemencére értem, már zuhogott. Beálltam egy diófa alá, valahol harsányan felujjongott egy kecskebéka. Felragyogott a parányi eperhere ezernyi finom rózsaszín virág-gombóca. Aztán elállt az eső, cseppek szivárványoztak a fűszálakon, és békésen megnéztem a vasúti park kis kiállítását, meg a régi vasműhelyben felhalmozott muzeális mindenféléket. Fotóztam egy mókás táblát is a furatábla-gyűjteményembe: "születésnap miatt utasokat nem szállít".

Ez aztán a műszerfal!

Kisvasút - kis forgatókorong

Először úgy tűnt, nem is lesz utas rajtam kívül - aztán az utolsó pillanatban megtelt a parányi szerelvény, de színültig ám, kisgyerekes családokkal. Feketevölgyig zakatoltam a csapattal - ez a mostani végállomás, valaha sokkal tovább ment a járgány... és micsoda vadregényes vidéken... Szóval, leszálltam Feketevölgynél és mentem tovább, a sínek mentén. Erről a térkép azt írja, hogy "elmosott pálya", és ez tökéletesen igaz. A sínek megvannak, csak a töltésüket vitte el a Csarna-patak. Néhol a levegőben lógnak, másutt a patakmederben - nagyon furcsa és szomorú látvány. A kék turistajelzés követi a síneket - én, ha lehetett, a beton-talpfákon gyalogoltam, ez adott egy amolyan menetelős tempót. Néhol át kellett ugrálni a patakon. Egy tisztáson az elmaradhatatlan sédkenderen ott üzemelt a "lepkecsárda": tarkalepkék, nagy szemeslepkék, mindenféle szín és forma - ugyancsak megtépázott állapotban. Ezek a jószágok nemigen fognak már áttelelni... kicsit szomorú voltam. Vége a nyárnak, hullanak a sárguló levelek - noha egyenlőre a hőségtől - és mindent bevont egyfajta patinaként a magány és enyészet hangulata, még a levegőbe meredő, meggörbült sínek is a mulandóságról beszéltek. A Hamuháznál néhány régi billenőcsille - nagy darab vasak, de még a fémtolvajok se tudják elvinni. Hajdani kőbányászok és favágók árnyait véltem látni a fák között - de csak a köd kóborolt a fák között, és a szerszámok csendülésének már a visszhangja is réges-rég elenyészett. A kék kereszt turistajelzés elmosódott finn zászlókat idézett. A borongós hangulat csak nem akart elmúlni - sőt, az erdő mélyén egyre sötétebb lett, ahogy vastagodtak a felhők, és néha végigdobolt az eső a leveleken - de a talajra nem jutott el semmi, az esőkabátomat elő se vettem.

A Csarna-patak elmosta a kisvasúti pályát

Vannak erdők, amelyek vígan daloló kispajtásokért kiáltanak. Vannak tisztások, amelyek labdát, kockás plédet és piknikkosarat kívánnak. Az itteni erdő, legalábbis most, határozottan nem ez a fajta volt. A halyagosi kulcsosház is az elhagyatottság levegőjét árasztotta. Pedig milyen jó dolog is egy ilyen menedékház. És a környék igazán vadregényes.
Apropó, magány... hol vannak a barátaim?
Augusztus huszadikán évek óta hagyományosan együtt kirándulunk négyen. Illetve kirándultunk. Most A. éjjel-nappal dolgozik, hogy a lakáshitelét törlessze... DV. ösztöndíjjal Brüsszelben dolgozik, S. kiköltözött Kanadába... és én egyedül járok túrázni.

Az út mentén szépen befoglalt források sora. A két hónapos szárazság ellenére szivárog belőlük annyi víz, hogy olykor meglepetésszerű sár keletkezhessen. Kinyitottam a szemem, hogy az aljnövényzettől teljesen mentes bükkösben esetleg megpillanthassak egy nőszőfüvet - ezeknek alig kell fény, viszont nagyon bele tudnak olvadni a környezetükbe. Nem is találtam egyet se.

Innen, a Halyagostól a kék kereszttel jelzett útról azt állítja a térkép, hogy "régi vasút". De itt már nincsenek sínek, és kivehetetlen a hajdani pálya a patak mentén... noha a "Magashíd" elnevezés néhai völgyhidat sejtet, és kevés még látszik is a pillér építményéből. Itt egy kis rét van, itt némileg világosabb, derűsebb volt a táj hangulata is, ezért nekiláttam botanizálni az esőben. Találtam fésűs imolát, ez a rétinek (Centaurea jacea) egy alfaja.

Fésűs imola - Centaurea jacea subsp. subjacea

Innen a kék háromszögön nekivágtam a meredeknek, ami úgy igazán még nem is meredek - az elején. A patakvölgyekben nem láttam semmi érdekes növényt - de itt végre összefutottam kirándulásom egyik céljával, az ibolyás nőszőfűvel. Ha levirágzott, hát levirágzott, de akkor is megvan az idei tizenkilencedik kosborfajom!
Az ösvény mellett színpompás kis állatka nézett rám nagy, fekete szemeivel: egy foltos szalamandra! Fölé hajoltam: kis kétéltűm, hát ennyire nagy a szárazság, hogy már ez a kis eső is előcsal téged?
Mintha bólintott volna, aztán eltekergett az avar között nehézkes, hurkás testével.
És a térkép még mindig "régi vasutat" ír. Elképzelni sem tudom, hogy az összeszűkülő szurdokfalak közt hol futhatott vasúti pálya!

Foltos szalamandra - Salamandra salamandra

Ibolyás nőszőfű - Epipactis purpurata

Nyári levélaraszoló - Ennomos quercinaria

Néhány igazán impozáns szikla közé szorul az út, aztán élesen elkanyarodik, búcsút véve az Oltár-pataktól. Itt én is egy "oltári nagyot" estem. Elgáncsolt egy ág, úgyhogy még a saját mércémmel mérve is igen nagyot estem, rá a térdemre meg valami éles kövekre. Megengedtem magamnak némi jajgatást, aztán jöhetnek a gyógycseppek - mire felértem a gerincre, gyakorlatilag felszívódtak a véraláfutások. Ebben jó vagyok: gyorsan gyógyulok. Ráadásul nem volt alkalmam a dőlésszög miatt nyafogni - úgy mentem felfelé, mint akit húznak. Fönt aztán jöhetett a jutalomkeksz is.

"Hátán fekvő dinoszaurusz" - vagy egy furcsán növő bükk

Egyre érdekesebb lett az erdő képe, ahogy caplattam felfelé a példaértékűen kijelzett ösvényen. Furcsa növésű, öreg bükkök, mintha ősállatok lennének... A szürkés törzsekkel, mintha mindig ködben úszna az erdő, ilyen a bükkös... de egyszercsak tényleg a köd kezdett táncolni a fák között, hol élesen kirajzolva a törzseket, hol elmosva az erdő kontúrjait. Pillanatról pillanatra változott a "díszlet", ahogy a felhőrongyok átfutottak a szálegyenes törzsek között.
Csóványoson végre embereket is láttam. Lézengett itt néhány turista, én is megálltam a ritka csúnya vasbeton kilátónál - olyan, mint egy gyárkémény, persze maga a gyár a föld alatt van... vasajtaja behegesztve. Ledobtam a hátizsákot, gyorsan megettem a szendvicseket - átizzadt testem hamar fázni kezdett, ami furcsa, tekintve, hogy tegnap még a strandon napoztam... ez egy másik évszak, egy másik kor, egy másik bolygó. Egy tábla hatalmas választékot kínál túraútvonalakból, célokból - de sajnos kikorhadt, és valakik kegyelettel egy nagy fának támasztották. Kis időmbe telt, mire rájöttem, hogy innentől a guszta kis táblákkal jelölt irányok véletlenszerűek...
Aztán tovább, immár lefelé a kék-piroson. Jó meredek, csúszkáltam is. Szinte nyílegyenesen visz az út lefelé, eltévedni lehetetlen. A Haramia-lyuk pont a jelölt sziklagerincen éktelenkedik... a térkép pedig azt írja, "szép kilátás". Ha-ha. Ködfelhőben?

A kikorhadt oszlop, fának döntve - ne hidd el az irányokat!

A Haramia-lyuk

A Csóványos időjárási határvonal lehet. Innen mintha egy másik kirándulás kezdődött volna. A köd eltűnt, vele a komor hangulat, a sötét erdő helyét drappra száradt aljnövényzet és fátyolos napsütés vette át. Még a lágyszárúak is egészen mások. Itt láttam a furcsa, mérgező farkasölő sisakvirágot. Az ösvény szélén, a szárazsággal nem törődve, harsány sárga festő pipitér nyílt, és néhány nagy, lomha lepke szállt el. Fényképezni persze nem hagyták magukat. Jó tempóval trappoltam lefelé, mindenféle változatos turistajelzéseken (piros X, piros kör, kék kör, kék négyzet). Az egyik bükkfatörzsön láttam, hogy valóra vált sokak álma: a közös japán-magyar határ :-)

Farkasölő sisakvirág - Aconitum vulparia

Bagoly-bükk, Suta-berki nyiladék... nem túl eseménydús erdészeti vágások, az egyetlen izgalmas dolog a hátam mögött ezerrel felbukkanó két terep-kerékpáros volt, akik elől a susnyásba vetettem magam az utolsó pillanatban. Egy eldopplerező "Köööőőősziiiííí" volt a jutalmam.
Fényképeztem egy repülő csészealj alakú taplógombát.

Leérve még egyszer átkutattam a Bajdázói-kőbányát az állítólagos ibolyás nőszőfű miatt, de ahogy a múlt héten, úgy most sem találtam meg. Akkor nyár volt, vidáman zajongó madarásztábor, gyerekek, sátrak... most ősz, csendes, búcsúzó, tűnődő hangulat. Pedig elvben még nyár van! Ez a szárazság!
Lementem a horgásztavat tápláló patak völgyébe is, hogy megnézzem a múltkor bimbósan talált elbai nőszőfüvet, csodával határos módon azonnal meg is találtam - már le is virágzott. Mondjuk ha ezekkel nem múlatom az időt, akkor pont elértem volna a kisvasutat... de három perccel lekéstem. Két óra múlva megy a következő... kezdtem nemlétező kardomba dőlni, amikor a büfés megvigasztalt: van ám busz is, most állt be... felpattanás, rohanás. A buszsofőr enyhén elképedt azon, hogy Kemencétől jövök... és kedvezményes jegyet adott.
Vasúti csatlakozás is volt Kismarostól Pestig...

Az erdő mindig megajándékoz valamivel.
Jó volt ez így, nagyon, melankolikus és gondolatébresztő, tűnődő hangulatokkal, élményekkel...