Tóúszás - avagy a tavi sellő újra támad!

"Megúsztam!"
Megint!
Tavaly, 2012-ben indultam először a BSI által szervezett Velencei-tavi tóúszáson, ami elvben úszóverseny, de mégse: nem fontos a versengés, inkább az élmény a lényeg. A tóúszás, az tóúszás és kész...! Ez az én szerencsém, mivel köztudottan úgy úszok, mint az olajfolt: elterülök a víz tetején, és ott kaparászok előre, mint a csibor. Bármeddig elevickélek így, dunai lány létemre, de az időt ne tessék mérni...
Itt persze mérték, vonalkódos karszalag leolvasása adta ki a rajt- és célidő különbségét, másodperc-pontossággal.
A part sem volt unalmas: megnéztem az újraélesztési bemutatót a defibrillátorral ("némely népek még akkor is elvárják az újraélesztést, ahogy a tévében látták, ha a páciens már zöld"), volt házilekvár-kóstoló és általános téblábolás a gárdonyi strandon, ismerősökre bukkanás, ami megszokott az ilyen sporteseményeken. Már az egy bók volt, hogy a rajtsátornál M-es pólót kértem, és a leányzó végigmért: "jó lesz ide az S-es is", és tényleg.

 A szpíker a hangosbeszélőben úgy emlegette az eseményt, hogy "közösségi úszás". Mostanság minden közösségi: tömegmédia, tömegközlekedés és tömegsport már rég nincs, van helyette "közösségi"... hej, ezek a divatszavak! Mindenesetre tényleg voltak remek közösségi élmények: például az egyik csónakos pályaőr szőlőcukorral, vízzel kínált - mondtam neki szőlőcukrot most nem kérnék, víz meg épp elég vesz körül - erre azt mondta, van sült csirke és sör is, és meg is lóbálta felém.
Majdnem elcsábultam.

A Velencei-tóban különleges élmény úszni. Vize lágy, kicsit kénes illata van, és meglehetősen iszapos. A tó eredeti élőlényei sem csinálnak titkot a jelenlétükből: beúszott elém kacsa, hattyú, hal - és komolyan mondom, szórakoztak rajtam.
Idén, 2013-ban optimálisak voltak a feltételek: ragyogó napsütés, kék ég, tiszta távlatok, alig fodrozódó vízfelszín. A pályát is jól jelölték ki (tavaly képes voltam egy bójákkal kijelölt pályán eltévedni... de nem is én lennék, ha...).
Egyszer nekem úszott valaki, visszarántottam a lábam és hátranéztem: sehol senki. A tettes alighanem egy nagy, és minden bizonnyal vaksi hal volt. Egy átlagos úszómedencében ez se történhetne meg!

Tavasszal megfigyeltem, hogy úsznak a békák: a lábtempó a lényeg. Igazuk van, így tényleg könnyebb a mellúszás. Ragyogott felettem a Nap, tajtékpelyhek táncoltak a víz színén, olykor elrepült felettem egy-egy sirály, sőt egyszer egy nagy kócsag is, nyakát S vonalban behúzva. Egy hattyúcsalád is szemlélte az úszókat. A nádas szélén szürke csík árulkodott a tó apadásáról. A távolban a Velencei-hegység (hegység, hm... az Alpok, az hegység...) barátságos gránit púpjai, pirosló háztetők, fehér templomtornyok... A célegyenesbe fordulva szembe sütött a Nap, visszatükröződött a vízről, hát becsuktam a szemem - így olyan lett az úszás, mintha álomban történt volna. Aztán egyre közelebbről, egyre hangosabban hallottam a hangszóróból szóló retró slágereket, végül ott voltam a lépcső előtt, katt, megvan az idei célfotó is!
A tavalyi eredményhez képest majdnem 12 percet javítottam is. Tudom, nem verseny, de akkor is...

Kaptunk egy szép pólót is

Székesfehérvár: teljesítménytúrázó vasutas megkapja a kitűzőt az 500 kilométerért :-)

Ez az ablak nem a Windows.

Érdekes színű csilipaprika a mexikói étterem ablakában Fehérvárott. A darazsak jobban csíptek...