Terep-járó: Nyárvégi pillangók a Szentendrei-szigeten

2013. augusztus 28., szerda

Nyárvégi pillangók a Szentendrei-szigeten

Odakint vigasztalanul esik az eső - megérkezett az "évszakváltó front". Délelőtt még fülledt meleg volt, a hátamat égette a napfény - délutánra a nap fátyolt húzott ragyogó arca elé, aztán a fátyol megráncosodott, felhőrétegekké gyűrődött, mint a tepsiből kivakart palacsinta... Most pedig csepereg az eső, didergősen sietnek dolguk után az emberek, és az üres kerthelyiség elárvult asztalainak viaszosvászonján kövér cseppekben ül a várva várt esővíz.

Tehát, fotókat rendezgetek, és ez jó alkalom arra, hogy a pillangó-fotózásról elmélkedjek egy sort. Idén sok pillangót láttam, ezek a képek mind augusztus végén, szeptemberben készültek a Szentendrei-szigeten, a Duna partoldalában.
Ezek amolyan kis hétköznapi "gyomlepkék", akár a virágok, amin táplálkoznak - semmi Vörös Könyv. De azért épp elég nehéz elfogadható képet készíteni róluk!
A lepkék fura jószágok. Pete, hernyó, báb, kifejlett alak - a petefotózás kevés embert hozna lázba, a hernyózás már inkább, mert vannak igazán színpompás vagy érdekes külsejű hernyók, mint a farkasalmalepkéé vagy például a "pap macskája" nevezetű, busa fekete szőrrel borított jószág, ami a maga méltóságteljes stílusában hullámzik át előttünk az ösvényen.
De az igazi fotós-csemege a pillangó. Az a stratégia, hogy üldözőbe vegyük, nem válik be. Az se szokott, hogy az ember letelepedik a szóba jöhető virágok tövében, és ül, mint a vadász, "hosszú méla lesben", tűrve a szúnyogokat és egyéb okvetetlenkedő rovarokat. Igazából szerencse kell hozzá. Az is igaz, hogy némely növény csábító nektárjának a pillangók nem tudnak ellenállni, és hosszú másodpercekig téblábolnak rajta, kurta időt hagyva a fotósnak az exponálásra.
Ilyen a sédkender, az imola, a baltacim, vagy, ahogy a képeken is jól látszik, a lucerna.
Hűvös időben lassabbak, friss zápor után felhőként szállnak fel - ez jó alkalom, mert szárítkozni szívesen megállnak egy-egy virágon - szélben nem szívesen repülnek, a tűző napon elbújnak, vagy olyan kapkodósan fürgévé válnak, hogy lehetetlen becserkészni őket...
Van, aki a csapdára esküszik: cukros vízzel egy kis sarat csinálni, majd leülni... és várni.

És van, aminek a lepkék nem tudnak ellenállni: a trágya! Egy szép, fejlett tehénlepény, főleg ha sáros falusi gyalogúton pompázik! Ez ám az igazi lepkecsárda... tömegével odagyűlnek mulatni és szinte megrészegülnek. Furcsák az emberek: viszolyognak a teljesen higiénikus kis hernyóktól, a "lepkegyerekektől", amik igazán csak tiszta helyeken mászkálnak - kéreg, ág, levél - viszont elragadtatva csodálják a kezükre szálló pillangót, ami ki tudja, hol mindenhol járt korábban.

Bárhogy is legyen: a pillangók szépek, kecsesek, törékenyek, a rovarvilág filmsztárjai - és, ahogy egy filmsztárhoz illik, tökéletesen tisztában vannak a zoom-távolsággal! Olykor pedig előfordul, hogy megszánják szegény természetfotóst, aki már egy sor elfogadhatatlan képet "lőtt el", és egyenesen az orra elé szállnak - piperészkedni, pózolni egy kicsit...