Kenutúra az Ipolyon

 Az Ipolyról, jelen határfolyónkról a trianoni paktum állítólag azt írja, hogy "hajózható folyó". Hát, ez igaz, amennyiben a "hajó" evező-meghajtású, és nem merül mélyebbre húsz centinél. Vagyis: kajak, kenu.

Ez a túra még 2010-ben volt, de most, rendezgetve számítógépem archívumában előkerültek a képek. Jó volt visszanézni... Az ilyesmi nem évül el. Lássuk hát az ipolyi lapátolás történetét!


A kiránduló baráti társasággal legalább évente egyszer el szoktunk menni lapátolni valamelyik hazai vizünkre, és az Ipoly most került sorra. Nagyon drukkoltam, hogy jó legyen az idő. Emlékszem olyan kenutúrákra, amikor alul víz, felül víz, én meg középen kapaszkodtam az evezőlapátba... meg egyszer egy félelmetes dunai viharra is... de szép, napfényes reggelre ébredtünk. A 20 kilométer így elsőre soknak tűnt, de reménykedtem, hogy majd segít a sodrás (nem segített, de erről majd később.)
Ipolytölgyesnél szálltunk vízre, némi "evezéstani oktatás" után (pl. borulás esetén az evezőt kell először menteni). A túra a Duna nyílt vizén ért véget.

Az evezés - anyukám szerint - kiválóan alkalmas arra, hogy az ember tesztelje a párkapcsolatok tartósságát. Van ebben valami: el kell dönteni, ki kormányozzon (és merre), ki legyen a "motor". Valamint, ami még fontosabb: hogy kinek a hibájából szaladt a kenu partnak, tuskónak, zátonynak. Vagyis én középen ültem (motor szerepben), és - eddig álompárnak gondolt - két kenu-társam sisteregve évődött előttem és mögöttem... két tűz közé kerültem: a vízen. A szikrák konkrétan a fejem felett sültek ki, így bizony megfájdult a fejem is. Így érezheti magát egy villámhárító!
Pedig úgy igazából csak egyszer fordultunk keresztbe, szinte át is érve a folyót. Borulás pedig egyszer sem volt.

A fák néha egészen a víz felé hajoltak, és álmodozva nézegették tükörképüket a folyóban. Egy-egy óvatos vadkacsa is felbukkant, a víztükör alá nézve hajladozó hínárok tengerén hajóztunk. A hínárok légbuborékokat dajkáltak. Szeretem az ilyen megnyugtató, "tulajdonképpen leér a lábam" vizeket.

Kenuink - még az utánfutón

A "hallépcső" részlete

Vízre szálltunk!

Amikor úgy éreztem, most már nagyon itt az ideje egy pihenőnek, mert szinte tűzben égett a vállam az erőltetéstől, végre valóban megálltunk egy kis "kikötőben". Egészen öreg fák nőttek a parton, és némi füves terület kínálkozott egy kis pihenésre, ebédelésre. A vízhatlan hordókból előkerültek a szendvicsek, én pedig fogtam a fényképezőgépet és elmászkáltam felderíteni a partmenti kaszálórétet.

Kikötés - végre!

Öööö.... ez egy felhő.

Egy meglehetősen - hm - organikus formájú felhő úszkált el a fejünk felett, bizonyítva, hogy páratündérnek van humorérzéke, noha kissé alpári.

Tűzlepke (Lycaena sp.) gyíkhagymán (Allium angulosum)

A gyíkhagyma a nedves kaszálórétek jellegzetes növénye itt, az Ipoly-parton. A szinte derékig érő fűben éppenséggel magánügyben tartózkodva csodáltam rózsaszín virágcsokrát, amikor rászállt egy tűzlepke. Ennek valóban olyanok a szárnyai, mintha parázslanának: vörös, narancs villódzás, parányi szárnyas meteor, tűzszilánk pillangószárnyakon. Gyönyörű lény! Én meg, amúgy guggolva, kapkodhattam a fényképezőgéphez...

A flotta ismét vízen!

Ismét vízre szálltunk, és innentől a folyócska is megszélesedett, a sodrása gyakorlatilag megszűnt, olykor egymás mellé sodródtunk, ugrattuk egymást (verbálisan), hátunkat simogatta a nap és az olykor felfröccsenő vízpermet. Szinte csak csorogtunk lefelé. Nagyon élveztem a túrának ezt a szakaszát! Jó volt átélni azt a ritka érzést, hogy most nem kell sietnem sehová, a természet sem siet, pont jó helyen vagyok ott, ahol vagyok.

Egyszer csak kinyílt a távlat, és a Nagy-Dunán találtuk magunkat. Apró hullámok fodrozták a vén folyó zöldes-szürke hátát, és tágassá vált a világ, mi, kenusok pedig eltörpültünk a nagy ég alatt. Mókáztunk még kicsit a vízen - mindenki megszokta már a kenuk hullámzását, az evezést, beállt a kormányzás és irányítás ritmusa, úgyhogy veszélyérzet nélkül "játszottunk" az immár igazi nagy folyóvá vált játszótéren. Aztán kikötöttünk a parton - ide jött az utánfutó is a kenukért - és még lehetett kicsit lubickolni, napozni, élvezni a szilárd talajt a lábunk alatt. A sültkolbászos bódét gyakorlatilag kifosztottuk, és hazafelé még meg "kellett" állni Zebegényben a rétesesnél is. Itt a fiúk elkunyizták az égett rétesvégeket is... hiába, fiatalság, sport, étvágy.
Remek nap volt!

Kint a nyílt Dunán: ez maga a szabadság!