Összes oldalmegjelenítés

2021. november 15., hétfő

Ajkai Lihegő: 33 kilométer a Bakony ködös tájain

 Az "Ajkai Lihegőre" hirtelen felindulásból mondtam igen, amikor egy túratársam üzenetet írt, hogy van hely az autójában... Ez a vidék ráadásul számomra igazi "fehér folt", sosem túráztam még erre, talán Ajkán sem jártam még soha korábban. Itt az idő hát, hogy megismerjem hazánknak ezt a darabkáját is!

Autós fuvar ide vagy oda, Ajka nincs éppen közel, igazi novemberi ködök hemperegnek országszerte, jó korán kell hát indulni így is. Mélysötétben száguldunk a cél felé, a GPS sokat segít. Így találjuk meg hamar a rajthelyül szolgáló Smaragd büfét, ami közvetlenül az ajkai vasútállomás mellett van. Szürkén reggeledik, pár túrázó már tölti is ki a nevezési lapokat, elég hűvös és nyirkos az idő, jól esik a büfében meginni egy forró kávét.
Kései harangvirág. Szerintem kereklevelű (Campanula rotundifolia)

Ez amolyan dzseki-avató túra is, örülök az újonnan beszerzett Burton dzsekinek. Látszólag alig van benne bélés, mégse bújik alá a nyirkos hideg, kb. 300 zsebe van, mégse formátlan, és valami egészen szépséges türkiz színben pompázik. Lábamon a jól bejáratott túracipő, hátizsákomban további két dobozos kávé - minden adott egy kellően gyors tempójú sétához.

Gyors léptekkel hagyjuk magunk mögött Ajka peremét, a felüljárót, az elhagyatott iparvágányt. Három szürke macska néz utánunk egy ablakpárkányról. Előttünk néhány túrázó körben mindent átölel a köd. Örülök, amikor jobb kéz felől felizzanak az őszi lombok a csékúti kőfejtőnél. Itt-ott egy-egy kései vadvirág emeli magasba a fejét: fehér cickafarkok, sárga ökörfarkkórók.

Pokol-lik barlang a felfestett órával
Hamar elérkezik az első ellenőrzőpont. Ezen a túrán felírós pontok vannak, a helyet egyszerűen távelágazónak nevezi az itiner, először valami elágazó távvezetékre számítok, aztán leesik: itt ágazik el a rövid, 15 kilométeres, és a hosszabb, 33 kilométeres táv.

Még mindig némi aszfalt, egészen költői látványt nyújtanak az út fölé boruló öreg fák. Aztán egy hirtelen jobbkanyar, és pár pihenőpad után nyilvánvalóvá válik, miért is nevezik ezt a túrát Lihegőnek. Igencsak húzós lépcsősor vezet felfelé, a végtelenbe. Jó nagyot esek is rajta.

A végtelen vége előtt egy érdekes látnivaló kínálkozik: a Pokol-lik barlang lapos szája. Állítólag Savanyó Jóska, a betyár is meghúzódott benne. Nem is tudnék olyan barlangot mondani, amihez nem fűződik valami betyár-legenda... legalábbis itt, a Bakonyban.

A barlang bejáratához valaki felfestett egy órát, mutatóval. Pokol-lik. Erről eszembe jut egy mondás: a pokol órái egyetlen időt mutatnak, mégpedig azt, hogy "túl késő".

Ködös nyiladék
A túrának viszont még az elején vagyunk, úgyhogy frissen szedem a lábamat a lépcsők tetejéig. Itt az út balra fordul, egy mesésen szép látványt nyújtó erdőbe. Igazi ködkatedrális! Ahogy a rókavörösen izzó lombok kibontakoznak a köd öleléséből, ahogy közeledek hozzájuk majd visszahullanak oda távozásomkor... csodálatos. Hol egy sárgább mezei juhar, hol egy bronzosabb bükk... milliárdnyi ízléses, meleg színárnyalat. Lábam alatt surrog a ködtől nedves avar.
Ökörfarkkóró - Verbascum sp.
Az erdő szélén az itiner szerint páratlan kilátásban lehet részünk, ellátni egészen az Alpokig. Most szinte a cipőm orrát sem látom. Szedni is kell a lábam, túratársaim bizony fürgék, ne rám kelljen várniuk... Egy túrázó így is lehagy, alakja előttem a kacskaringós földúton egyre kisebb, aztán felszívja a köd őt is.
Röviden megmerítkezünk Padragkút házai között, aztán ismét jelzésen visz az út, be egy szurdokfélébe, egyenesen az Oroszlánsziklákhoz. Vaskos mészkőpadok ezek, rajtuk borostyán és páfránysereg függeszkedik. Örömmel fedezem fel a megszokottabb aranyos fodorkák és erdei pajzsikák között a ritka és védett gímpáfrányokat. A hegyi juhar levelei szinte vakítóan sárgák. A puha avar sziklagörgetegeket fed, oda kell figyelni, hová lép az ember... viszont nincs sár, aminek örülök. A köd viszont szitálni kezd, sűrűn törülgetem az objektívemet.
Nem láttunk el az Alpokig

Ismét erdei úton szedhetem a lábamat. Sárcsi-kút az ellenőrzőpont neve, itt csokival, zsíros kenyérrel és szörppel kecsegtet az itiner, de a Netről tudom, hogy idén minimalista a rendezés, ezekre nem számíthatok a valóságban. Valóban, az esőbeálló padjaira lepakolva a saját hátizsákban hozott ellátmány kerül elő, szendvicsemet az egyes számú dobozos kávéval öblítem le. Ha kávé van, minden van.

A sárga háromszög jelzést követjük... csodálkozva látom a vakítóan zöld mohával fedett kerek, vulkanikus sziklatömböket. Én a Bakonyt mészkőnek gondoltam, és valóban, a sok barlang és víznyelő... pedig akadt itt vulkanizmus is pár millió éve, a Kab-hegy például egy pliocén kori bazaltvulkán. A sötétszürke szikladarabok lukacsosak, mint az ementáli sajt: még mindig őrzik a gázbuborékok helyét, amikor olvadtan hömpölygött itt a láva...

Kellemesen tekergős ösvény, illetve erdei út vezet a Molnár Gábor-kilátóhoz. Kilátnivaló persze most nem sok van, magát az építményt is áttetsző grafikaként festi az égre a köd, egy árnyalattal sötétebb szürkével. 

Nem is állunk meg, az út lefelé tart a Som-útig. Ballagok a széles úton, nézegetem a szélén növő flórát: még mindig akad harangvirág, katáng, kócos üstökű seprencék. Persze minden botanizálós megtorpanásnál húszméteres előnyre tesznek szert túratársaim, úgyhogy időnként belekocogok, hogy ne maradjak le tőlük túlságosan. A kocogás ismerős mozgásforma számomra, és meglepően pihentető is.

A jelzés bal kéz felé letérít, be a következő ellenőrzőponthoz az Öreg-köves víznyelőnél. Klasszikus karsztos víznyelő, körben fenyők, meglepően emlékeztet ez a Bükk-fennsíkra, kicsiben. A lehullott, sárga tűleveleken puha és hangtalan a lépés. Átkelünk egy meredek falú mini-szurdokon - jókora csúszásnyomok bizonyítják, hogy néhány túrázó megküzdött itt a tereppel. Jól jön a GPS.

A piros-fehér szalagokat felváltja a kék kereszt turistajelzés, jól lehet haladni rajta. Örömömre szeplős szegfűre bukkanok. Ellenőrzőpont van a Jószerencsét forrásnál is - ezek a pontok abból állnak, hogy egy versrészlet egy-egy szavát lehet összegyűjteni a megfelelő rubrikában. Gigantikus hölgypáfrányok rezegnek a bronzvörös bükkök lábánál. Végre nem nyiladékokon cikcakkolunk a bükkök katedrálisában, hanem amolyan "hegyen-völgyön" ösvényen, csodálatos őszi színpompában, és bizony meglehetősen sáros is kezd lenni a vidék... Lefotózok néhány gigantikus tő erdei pajzsikát, és találok egy klorofill-problémás példányt is, minden levele felemás.

Avar alól kandikáló erdei pajzsika - Dryopteris filix-mas
A következő pont a parkerdei házaknál vár. A kis faház előtt tábortűz füstölög, a kitett molinó jelzi, hogy itt van az ellenőrzőpont. Benyitunk a kis házikóba, szinte mellbevág a fűtés melege. Kisbaba szendereg, csendben nyújtom a papírt a bélyegzéshez. Zsíroskenyér és forró tea fogad, brutális csípőspaprikával lehet felspécizni a kenyeret. Megiszom a kettes számú dobozos kávémat.
Oroszlánszikla

Nem is könnyű újra felállni, hevesen tiltakozik egy izom hátul a combomban. Valószínűleg meghúzhattam, amikor elcsúsztam a Pokol-lik lépcsőjén. De hamar bejáródik, és az őszi színek feledtetik a testi kellemetlenséget. 

Elhaladok az Ajka-csingeri kis bányászmúzeum mellett, aztán a kísértetvárosnak ható bányászati telep mellett... pedig laknak itt is, látszik. Az iparvágány sínein vadszeder tekereg. Csupa olyan utcanév van, hogy Vájár, meg Feketegyémánt. Lefotózom Molnár Gábor fából faragott szobrát, egy kalapos férfialak puskát és óriáskígyót tart a kezében, no ennek is utána kell olvasni, ki is volt ő... nem akármilyen életrajz!

Kibillent, ferde mészkőpad

Az iparvágányon visszafelé is át kell kelni, reflexből körülnézek, hogy nem jön-e vonat, pedig az utolsó vonat itt jó régen elment...  Pici rózsaszín tisztesfű kacsint rám a seprence-áradatból.

Aztán egy szelíd ívű, kaszált füvű domb jön, amit az itiner csikólegelőnek nevez, bár lovat egyet sem látok, viszont a túloldalán már ott van a Víznű kapuja, az utolsó versrészlettel, és maga Ajka. A ködön átsejlenek a hatalmas kémények. Közelebb pillantva ott tekereg a tüskés útszéli bogáncs, ami egészen a fagyokig szívósan virágozni fog.

Gímpáfrány (gímnyelvű fodorka) - Asplenium scolopendrium. Védett faj

Meglepően rövid szakasz van hátra a célig, a már ismert büféig, ahol Ballantines whiskyt is tartanak... bizony, jól esik egy korty a nyirkos nap végén. Megkapjuk a kis színes oklevelet, és választhatunk kitűzőt is. Korán van még, de máris kezd sötétedni, egyre sötétebb szürke lesz a világ, ahogy az autó kerekei alatt surrognak a kilométerek.

De jó nap volt, remek túratársakkal!






A piros-fehér szalagozás utat mutatott a nyiladékok zegzugaiban.

Igazi "erdőanya" fa

Vörös, zizegős bükkavar borít mindent



A kilátóba most belátni se lehet... (Molnár Gábor-kilátó)

Baracklevelű harangvirág - Campanula persicifolia

Gyöngyköntösben

Gigantikus ökörfarkkóró... kóró. (Verbascum sp.)

Egy kiszáradt lápos rész a Nyír-tó közelében


Vulkanikus sziklagörgetegek az alapvetően mészkő vidéken

Masszív erdei pajzsika-levél - Dryopteris filix-mas

Sarjadó bükkös a nyiladék szélén

Bronzos színek áradata...

Felemás színű erdei pajzsika-levél

A bükklomb őszi árnyalatai

Csipkefinom hölgypáfrány - Antherium filix-femina

Úton a parkerdei házak felé




Útbevágásba kapaszkodó bükk... a gyökerek mellett aranyos fodorkák zöld áradatával (Asplenium trichomanes)

A "világtalan világutazó" Molnár Gábor fából faragott szobra. Ötméteres óriáskígyót hozott a budapesti Állatkertnek

Elhagyott iparvágány

Útszéli bogáncs - Carduus acanthoides

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.