Terep-járó: Áprily Lajos emléktúra: arany lombok alatt a Visegrádi-hegységben

Gyönyörű tájak, szép vonalvezetés, kellő mennyiségű szintkülönbség és változatosság, mindez az ősz legszebb szakaszában, november elején: ez az Áprily Lajos emléktúra. Többször részt vettem már rajta... hol vastag köd ült a völgyekben, és muflonok patadobogása kísérte a lépteimet... hol nyirkos csepergés és a csúszós Spartacus-ösvény fogadott... most viszont kék ég és zavartalan napsütés ígérkezik, és nem a nehéz terep, hanem inkább a számtalan várható fotótéma felbukkanása fogja veszélyeztetni a szintidőt. Soha nagyobb "veszélyt"!

Úton a Borjú-főre

Fél ötkor ébredek, hogy a lehető legkorábbi busszal már a hét órás rajtban lehessek Visegrádon. Hévvel megyek Szentendréig, itt jön egy villámgyors jegyvásárlás az automatából - szerencsére segítenek, mert mire én kicsiklandoznám a jegyet, elmenne a busz - aztán fagyoskodok az áthűlt ülésen, valahonnan jön rám a hideg. Közben odakint pirkad, szürkévé válik a feketeség, majd kiszínesedik a táj. Már várom, hogy útnak indulhassak. Visegrád-Újtelepnél féltucat túratárssal együtt leszállok - végre! - és célba veszem a rajthelyül szolgáló sportpályát. Itt már gyülekeznek számosan, sorba is kell állni, bár az előnevezés azért gyorsította a dolgot. Míg a sor lassan halad befelé az épületbe, elugrok a dunai gátra, hogy megszemléljem a vizet és a felette lebegő kompakt kis felhőcskét. Nem bántam volna, ha ködben láthatom meg a napfelkeltét, különleges fényhatásai vannak a fák közé benyilazó ferde fénypászmáknak... de ez se lesz rossz!

Visegrád, Duna-part

A buszon beszerzett didergésemet hatásosan oldja egy kis házi főzésű gyümölcslé, amivel jó szívvel kínálnak a szervezők, álmosságomra pedig egy hosszú kávé a gyógymód. Víg kedéllyel csattogok hát végig Visegrád utcáin, jól bemelegedve, mire nekivághatok a kaptatónak fel, a Fellegvárba. De előtte még bélyegeztetek a temető kapujánál, és besétálok megemlékezni az itt nyugvó erdélyi költőről.

Visegrád, Duna-part

A Nap már felbukkant a szemközti börzsönyi hegyek gerince felett, sugarai átvilágítják a fák színes lombjait, miközben kapaszkodok felfelé a köveken. A kálváriakápolna fák rejtette fehér épülete szerényen húzódik meg egy andezittagglomerátum-torony tövében. Ki tudja, talán pogány áldozóhely lehetett valaha a dolmen-szerű sziklatorony? Kapaszkodok tovább, kezd melegem is lenni... ilyenkor azért nehéz jól öltözködni.

Kénsárgán ragyognak a korai juhar levelei a Fellegvár parkolójánál. A parkoló még üres, de biztosan meg fog ma telni a kirándulók autóival. Valaki a leveleket söprögeti, rajta kívül csak én vagyok most itt. Nem időzök itt sokat. Le a falépcsőn, ismét be a ma még napsugarat nem látott utak rejtekébe. Két terepfutó szalad el mellettem, olimpiai televíziós közvetítést rögtönzök nekik, nevetünk. Aztán eltűnnek a fák mögött, én meg ballagok tovább, és az orrom előtt heverő számtalanféle falevelet csodálom. Berkenye, juharfélék, tölgyfajok, kőris.

Visegrád látképe a kálváriáról

Az Országos Kék jelzését könnyű követni, kibukkanok az erdőből, és a korábbi évekből tudom, hogy merre visz tovább az út: át a Fekete-hegy rétjén. Itt sok őszi kikerics szokott lenni, most nem látok egyet sem: a csípős éjszakák miatt már visszahúzódtak, vége a szezonnak. Felettem ragyog a Nap, feszes ívben magaslik a kék ég. Két repülő fehér kondenzcsíkja karcolja a kupolát, holló suhan el alacsonyan, hátborzongató szárnysuhogással.

Mezei juhar - Acer campestre

Kellemes, sétálós rész következik, itt a Sóstói-rét - emlékszem, egyszer csicsogós sárban tapodtam át rajta, most jól járható. A tegnapelőtti esőt az utolsó cseppig felitta a száraz talaj. Jön a Borjú-fő emelkedője, amit szeretek a pazar bükkfák miatt. Barát-halom, Moli-pihenő... száraz kőgerinceken járok, jobb kéz felé zöldek a tónusok, balra aranysárgák. Némelyik bükkfa még zöld, a mellette álló lombja aranysárga, a következőé bronzvörös... forgatom a fejem, mennyi csodás szín! Hátam mögött a mélyben felvillan a Duna kékje.

Néha megérkezik mögöttem egy-két túrázó, meglepően sok köztük az innen-onnan ismerős, rámköszönnek, váltunk pár szót, aztán elhúznak. Én nem sietek: ki akarom élvezni az ősz fináléját. Feketerigó dalol megtévesztően tavaszias dalt: egyszemélyes koncert, nekem.

A Vízverés-nyergi rét harsány zöld, mintha nem is november lenne. Szemem itt is őszi kikericsek után kutat, de már egy sem hímezi finom lilájával a zöld kárpitot. Ismét arany erdőbe lépek, a bronzszín avar alól páfrányfélék kandikálnak: hölgypáfrány, erdei pajzsika, aranyos fodorka. Balra a fák között felbukkan a Naszály fehérlő bányafala. Körülbelül tíz kilométert ballagtam a rajttól, amikor kibukkanok a második ellenőrzőpontnál, ahol a két pontőr sütkérezik a novemberi napfényben. Bélyegzés után jobbkanyar, széles erdészeti út jön, piros és kék sáv jelzéssel. Ez fog bekalauzolni Pilisszentlászlóra.

Berkenye - Sorbus sp.

Korai juhar - Acer platanoides

A Pap-réti erdészház után ismét emelkedő, szuszogós rész ez, lépdelés közben elrágcsálok egy zacskó ropit is. Virág már nem nyílik errefelé, de találok egy impozáns, egyben levedlett siklóbőrt. Mint fotó alapján herpetológus ismerősöm megmondta, erdei sikló vetette le itt bőrkabátját.

A műútra kibukkanva szaporázni kezdem a lépteimet, hosszú és egyenes rész ez, szemem fotótémákat kutat. Akad is: egy-egy kései réti here rózsaszín virággombóca, piros fényben ragyogó szederlevelek...

A visegrádi Fellegvár kapuja

Déli harangszóra érek Pilisszentlászlóra, és a régi temetőt, meg a faluszéli házakat elhagyva már itt is van a sportpálya, a következő ellenőrzőponttal és a rég vágyott zsíros kenyérrel. A sportpálya minimalista öltözőjében - kopár beton terem - békésen üldögél a lilahagyma vaskos illata, és lehet "csapolni" teát is. A bélyegzés után én kint ülök le egy napsütéstől langyos betonlépcsőre eszegetni. Élvezem a napfényt. Égszínkék veronikák kék tányérkái fordulnak a Nap felé. Hatalmas atalantalepke keresgél egy csalánosban (vajon mit?), verébcsapat csivitel a bokorban, kerek a világ.

Korai juhar - Acer platanoides

Jön az út talán leglátványosabb szakasza, a Spartacus-ösvény. A jelzés immár a zöld sáv, de anélkül sem téveszthetném el, idén többször is jártam erre. Ismerősöm itt minden ritka és kevésbé ritka növényfaj, örömmel üdvözlöm őket. Gyönyörű a kacskaringós ösvény a jól ismert tájon. Terepfutó szalad velem szemben, nem is lassít, úgy próbál kikerülni az "egynyomtávos" ösvényen - nem meglepő, hogy kis híján lezuhan a szakadékba, azért én itt nem szaladgálnék... Némi kölcsönös ijedtség után ballagok tovább, a szelíden lejtő úton. Bal kezem felé meredély, jobb kezem iránt sziklák, rajtuk lengedező édesgyökerű páfrányok. Hollókiáltás visszhangzik a völgyben, a feltáruló panoráma valóságos arany zuhatag.

Út a Fekete-hegy rétjén

A Jenő-kunyhónál van a következő ellenőrzőpont. Itt leülök elfogyasztani egy banánt és némi üdítőt, aztán megyek is tovább, lefelé. Itt is vannak botanikai érdekességek szép számmal, minden lépés feltáruló élmény és szépség. Odalent, a patak mellett valakik buliznak, zenét bömböltetnek - nem értem én ezt...

Az Apátkúti-völgyön át egy lendülettel bevehetném Visegrádot, de van még egy kitérő, a Bánya-hegyi kilátóhoz. Itt van az utolsó ellenőrzőpont. A kilátóba nem szabad felmenni, de nem is érdemes - sehogy se sikerült magasabbra építeni a fák lombjánál... odalent tábortűz füstje kanyarog vidáman, megvakargatom egy vizsla oldalát - jellegzetes vizsla-módra lábamnak feszíti csontos fenekét, szinte karikába tekeredik, kezem alatt simul a puha, bársonyos bőr...

A kilátó után követem visszafelé a szalagozást - nini, hát mégis láthatok őszi kikericset! Fotózgatok, van itt még virágzó kakukkfű is... A délutáni napfényben vörösen izzanak fel a vadcseresznye lombjai, pazar látvány.

Aztán már Visegrád házai között haladok, felvillan a templom fehér fala, az autók között támadó kis "lyukban" átszaladok a zebrán a 11-es úton (micsoda forgalom van itt szombat délután!), és már itt is van előttem a sportpálya épülete. A parkolóban megritkultak az autók, gondolom a rövid táv indulói már mind hazafelé tartanak, vagy haza is értek... sorra érkeznek a hosszútávosok is, elképesztő tempót mehettek, ha még naplemente előtt célba akartak érni... Minden elismerésem.

Út a Borjú-főre

Az adminisztráció gyorsan megy, megkapom a szokásos kitűzőt és oklevelet, régi fotó van rajta, milyen fura a fellegvár hegyoldala, a kálvária, még fák nélkül, a magányosan felmeredő sziklatoronnyal! Aztán leülök egy padra odakint, hatalmas bográcsban paprikás krumpli gőzölög, hőtartó tányérba merítek belőle, ízlik és "vérré válik" minden cseppje.

Fél órám van a pesti buszig, sietnem tehát nem kell... beszélgetek a többi túrázóval, aztán irány a buszmegálló. A Nap már lehanyatlott, homályló szürkeség öleli a Dunakanyart, este engem még élőzenés házibuliba várnak, pihenek hát a buszon üldögélve, ahol ezúttal kifogástalan a fűtés. Végignézem a fotókat gépem kijelzőjén, törlöm a kevésbé sikerülteket, gondolatban ismét végigjárom az útvonalat... Micsoda gyönyörű tájakon jártam ma!