A lápi ember nyomában: az ócsai turjános, avagy kaland a jeges mocsárban

Ócsa nincs messze Pesttől, micsoda elvarázsolt egy hely! Lotyók és kamionosok az ötös út mentén, néhány ipari létesítmény, aztán a szokásos településkép - majd hirtelen jobbra egy nádfedeles házikókból álló "Öregfalu" egy döbbenetes nyolcszáz éves templommal. A környék természeti értékei nem kevésbé meglepőek és változatosak.

Bemelegítés a lápréten

Az ősláp (turjánvidék) egyébként nem látogatható, szigorúan védett terület, és csúfosan el is lehet benne keveredni. Természetőr túravezetőnk elmesélte, hogy egy minisztériumi ellenőrt egyszer traktorral kellett kimenteni. (Most, március 23-án a Víz Világnapja alkalmából szakvezetéses túrát tartott a Duna-Ipoly Nemzeti Park, és ezt nem akartam kihagyni.) A talajviszonyokról csak annyit, hogy az első kiírásban az szerepelt, hogy "gumicsizma ajánlott", majd "erősen ajánlott", végül "kötelező".

Mocsári gólyahír

Szóval, gumicsizmát fel! Külön erre az alkalomra szereztem be. Meglepően kényelmes volt, bár három zoknit is felhúztam alá, tekintettel a fagypont körüli vízhőmérsékletre. Ezt a vidéket is megpróbálták lecsapolni még a tizenkilencedik században, de nem sikerült, mert 16 forrás táplálja, és egész évben magas a belvíz. Na de hogy ennyire magas, ez kalauzunkat is meglepte. Ismertetés, indulás - kicsit mosolyogtam magamon, hogy a földúton kerülgetem a pocsolyákat, mert hogy miért is? Mert aztán megérkeztünk a lápréthez, ahol kiderült, hogy ami errefelé egy méter magas, az már domb, a három méter magas terepformákat pedig már hegynek nevezi a nép. Hm. A lápréten alig láthatóan, de mégiscsak kiépítették a régiek a szénás szekerek útját - ez úgy tíz centiméterrel emelkedik a láprét szintje fölé, nos nálunk, a Szentendrei-szigeten nem ekkora a gát, az biztos. Igaz, a Duna is régebben járt errefelé, úgy pár millió évvel ezelőtt, maga mögött hagyva a vízzáró agyagos-kavicsos rétegeket. Vezényszóra dobbantás, tényleg dübben, mozog a tőzeges talaj a lábunk alatt - aztán botokat vágunk, és irány az égerfák között megcsillanó sötétes szötymő.

A lápréten jegeces volt a víz felszíne - de elszántan virágzik a gólyahír. Sok ritka, jégkorszakból itt maradt élőlény otthona ez. Szürkeség, amíg a szem ellát... bent a fák között már izgalmasabb. Baljósan szürke az égerek törzse, zöld orrukat már kidugják a zászpák - "Európa legveszedelmesebb mérgező növénye", írják róla a neten - a mocsári nőszirmok emelgetik karcsú zöld kardleveleiket, lépteim nyomán felkavarodik a jellegzetes illatú cucc. Épp a csizmaszár tetejéig, térdig ér a vizenyő, nehezen bízom meg a gyökerekkel, korhadó ágakkal teli talajban, süpped is, ki kell tapogatni minden lépést. Néha egy-egy rövidebb pihenő egy zsombékon, ahol szakvezetőnk érdekes dolgokat mesél az éppen látott dolgokról, miközben a pórul jártak csurrantva kiöntik a vizet a csizmájukból. Eleinte ez a csizma levételével jár, később már afféle balettmozdulatra egyszerűsödik. Én - szó szerint - megúszom, de van, aki hazaviszi a csizmájában a jeges mocsarat. Hátam mögül nevetés, tréfálkozás hallatszik - ilyenek az igazi természetbarátok! A kacskaringós útvonalon megtippelni se tudnám, merről jöttünk, merre tartunk. Nem hittem volna, de több órán át tartott a "küzdelem az elemekkel".
Elképesztő, hogy Pest közelében ilyen "dzsungel ősvilág" található!

Íme, a zászpa: védett, mérgező, liliomféle növény

Lovagias lápi fuvarozás

Azért jó kiszabadulni a láp fogságából! A vizenyős rét a mocsárerdő után egészen ragyogónak, szinte napfényesnek tűnt. Visszafelé megsimogattam egy fekete csacsit, aki megpróbálta megenni a kabátomat. A Tájháznál pedig forró teával vártak - milyen szívmelengető gesztus!
A masszív, középkori, román stílusban épült premontrei templomot - volt ez már mecset is - nyitva találtuk egy váratlan turistacsoportnak köszönhetően, ez egy plusz ajándéka volt a napnak...