Pusztaszafári

Pestről Hortobágyra eljutni is egy kisebb szafári, látni közben érdekességeket, pl. "a falu szíve" névre hallgató kocsmát, lehet rallyzni jó kátyús utakon és műszaki hibára gyanakodni a vashídon való átkelésnél, annyira mozog az egész. Tiszafüredtől lesz igazán érdekes, aztán az ember előbb átkel a Kilenclyukú hídon, mielőtt észrevenné.

"Szafári az oroszlánok földjén", milyen jól hangzik... persze nem az afrikai szavannán jártam, hanem a Hortobágyi Nemzeti Parkban. Egyébként pár ezer éve még itt is élt oroszlán. Foga, csontja néha előkerül az eke nyomán. Karcsú, hosszú lábú jószág volt, egyébként épp olyan, mint az afrikai rokon. Ma is akad viszont őstulok, vadló, fakókeselyű és nádifarkas.
A hortobágyi Vadasparkban gondozzák ezeket az állatokat, részben a fajok fennmaradásáért, részben amiatt, hátha sikerül őket visszatelepíteni a természetbe. Ahol egyébként tökéletes egyensúlyban élnének. Érdekes például, hogy sikerült visszaszorítani a veszettséget, alig akad már veszett róka - emiatt viszont elszaporodtak, a farkas és a sakál tudná visszafogni a túlszaporodást... a keselyű meg eltakaríthatná, ami marad. Mert hogy az emberre, vagy a legeltetett állatállományra ezek egyáltalán nem veszélyesek, kerülik is az embert, ahogy csak lehet.

A Kilenclyukú híd

Aztán itt vannak a mongol vadlovak, a takik. Mint megtudtam, 16 állat maradt mindössze - ebből hozták létre a mai állományt, aminek legnagyobb része éppen itt él, nálunk. A mongol vadló tényleg vad, inkább a zebra rokona, mint a házi lóé, punk sörénye, masszív feje van és hallatlan erős állkapcsa - harap is, nagyon. A csődör igazi férfi módjára védelmezi a családját. A Hortobágyon is demonstratívan beállt elénk, legelészést mímelve szemmel tartott.

Mongol vadló csődör a Hortobágyon

Takik, vagyis mongol vadlovak

Azt mondják, "iszik, mint a gödény", pedig valójában "eszik mint a gödény". Az óriási madár napi egy-két kiló halat elnyel teszkószatyor stílusú tágulékony csőrével, ezért nem is lehet szabadon engedni őket - a friss ivadékhal-telepítést napok alatt eltüntetnék a halastavakból. Masszív lábukon úszóhártya, meg még karmok is. Komplex, az már biztos. A tolluk pedig gyönyörű, rózsaszínes.
Láttam még pár érdekes madarat. A batla íves csőrével az egyiptomi ibisz-hieroglifára emlékeztet, az égen V alakban a nagy lilikek szálltak (én, a pesti, eddig minden így repülő madárra azt mondtam: "vadliba"), és ott voltak a fakókeselyűk is. Spanyolországból érkeztek, egyébként ott én is láttam keselyűt szabadon, el is tűnődtem rajta, hogy talán elhullott zarándokokra számít... A szakvezetés nyomán személyes ismerőssé váltak az állatok. Az öreg rétisaspár nem adja fel, hogy utódokat neveljen, habár már nemigen jön össze nekik... Az ugrabugráló holló, akit a rendőrség foglalt le, és ha újra kinőnek a tollai, talán szabadon lehet ereszteni... Minden sérült, lelkiismeretlen csempészektől elkobzott állat egy-egy sors.
A gólyák viszont szabadon élnek, egész közel tudtam hozzájuk sétálni, fényes-narancs csőrükkel vagdossák a felázott földet. Egy gólyafészek épp a keselyűtanya tetején épült.

A szeme se áll jól...

No és ott él Szöszi, Fekete és Főnök, a három farkas, a lusta rókák, a toportyánférgek (na jó, a nádi farkasok).
Szakvezetőnk büszkén rámutatott egy hatalmas szarvval koronázott koponyára: "ez pedig Szikra, a tenyészbikánk"... volt. Az őstulkot, a mai szarvasmarha ősét "visszatenyésztéssel" rekonstruálják, ezeket a füstös mozdony méretű, szénfekete jószágokat csak messziről láttuk, így is akkorák voltak, mint a viharfelhő.

"Őstulok" bikák

Napsütés, tágasság, ragyogó kék ég... igazi tavaszígéret, a nedves föld illata szállt a levegőben, ide vissza szeretnék jönni, mondjuk a Pusztafutásra, nyáron, hogy többet érezzem testközelből a Végtelent.
De most még kaja után is kellett nézni - megkérdeztük a helyieket, hol lehet itt jót enni a környéken? Egyöntetűen Tiszacsegére irányítottak, jó harmincvalahány kilométeres kitérő, de megérte. A tiszacsegei halászcsárda mindentől messze van, még Tiszacsegétől is. Otthonról oly távol, mégis annyira ismerős közeg, a Tisza-part a kompátkeléssel, épp olyan, mint a szentendrei, csak éppen lapátkerekes... A vendéglő eldugott volna ellenére tele volt, és méltán - csak halászléből volt hatféle, és a harcsapaprikás... meg a somlói... beírom mellé a kis piros ötöst a gasztronómiai térképemre, az már biztos.

Olvadás után - igazi vízivilág

Csapatszállító jármű a "pusztaszafárin"