A kirándulás, amit elneveztem Transzbörzsöny Túrának, hozott pár meglepő fordulatot: legfőképp meglepő mennyiségű havat...
Jenő barátom kvízklubos cimboráival a Nyugatiban találkoztam, vonattal mentünk Szobig, onnan busszal fel Márianosztrára. Nem is nagyon volt a buszon más, csak mi. A falu (börtönmúzeum, kolostor, rabtemető...) után találkoztam igazi mocskos disznókkal. Mert hogy egy mangalica konda tanyázott a földút mellett, elképesztő hatékonysággal széttúrva mindent. Mindig elcsodálkoztam azon, hogy a sertés a puhának látszó, mozgékony orrával mit képes művelni a legkeményebb, sziklás talajjal is.
Hamarosan én is hasonlóvá váltam hozzájuk. Mármint, nem az orrom miatt (bár puha és mozgékony), hanem mert egy gázlónál térdig süppedtem a dagonyába.
Jött Kisirtáspuszta, Nagyirtáspuszta, kezdett hó lenni, először kisebb foltokban, aztán már összefüggően, végül süppedősen. Felfelé, felfelé, bokáig hóban!
A fenyvesek sötéten, álomszerűen szépek és fenyegetőek voltak, egészen más volt itt fent az erdőt nézni, mint lent, a lábam előtt a sarat.
Nagyhideghegyen síelni is lehetett még. Az utolsó emelkedő igazán kemény volt, főleg mert a kvízklubosok időnként - gőzpamacsokat lehelve - műveltségi kérdéseket szegeztek nekem és egymáshoz. Lelki szemeim előtt egy kupica pálinka jelent meg, aztán a fizikai szemeim előtt is: István, egy elnyűhetetlen Tátra-járó kínált meg vele.
A bakancsom persze átázott, jól esett a forró tea a turistaháznál.
Aztán tovább - abban reménykedtem, hogy innentől lefelé megyünk. Hát nem. Fel-le, végül jött a nagy lejtő Diósjenőig, ahol visszafelé is megfigyelhettem a hószint csökkenését, majd sártengerré változását. Parányi fehér csillagként egy-egy hóvirág is felderengett.
A faluba érve már sötétedett, végül a Monalizában kötöttünk ki. A mintegy 25 kilométertől alaposan megéhezett banda kicsit meghúzta a sebességet, én meg nem mertem szem elől téveszteni őket, így afféle nemzeti vágta kerekedett. Mindenkinek ajánlom a Monaliza hagymalevesét! Valami megmagyarázhatatlan okból az élbollyal értem a vendéglőbe, mert még hosszan szivárogtak a többiek.
Hazafelé a vonaton - amit egyébként majdnem lekéstünk - Jenő kínai sportolónevek kitaláltatásával sanyargatta az erre kapható többieket, én alvást színleltem. Diósjenőtől Vácig egyébként nem volt vonatjegyem, de ez nem érdekelte a kalauzt.
Hazaérve... A világ egyik legkéjesebb élménye megszabadulni az átázott, hideg bakancstól és elmerülni egy kád forró vízben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.