Áprilisi zivatar a Szentendrei-szigeten

Az egész dráma tizenöt perc alatt játszódott le. Amikor sétára indultam a töltésen, még sütött a nap, és a salátaboglárka-virágok millió fényes sárga tányérkája mind az ég felé tárult. Aztán a bálnahátú pilisi hegyek mögött a gomolyok között feltűnt egy kicsi, maszatos szélű felhő. Amolyan kamaszos, kapkodó, rohanó, kakaskodó fajta. A lagúnához érve már fekete kalóz-zászlót lobogtatott: vigyázz, vándor, jövök!

A salátaboglárkák - varázsütésre - becsukták virágaikat, pedig még sütött a nap és szélcsend volt. Vajon miféle égi adást foghatnak ezek a bio-parabola antennák? Mindenesetre én hittem a virágoknak. Megszaporáztam a lépteimet, bár a felhőcske még mindig nem látszott veszélyesnek.

Az eget elborította pillanatok alatt. Feltámadt a szél, örvényleni kezdett a gát felett. Olyan zúgás támadt a parti fűzfák még lombtalan tavaszi ágai között, mintha vonat közeledne. Ennek fele se tréfa! Már futottam, hazafelé. Hideg esőcseppeket fújt a szél az arcomba, a Duna hátán háborgó borzongások futottak végig, mint az öreg macskáén, ha nem tetszik neki a simogatás. Egészen csúf, zöldesszürke színt öltött a folyó.

Hazaértem... öt perc heves zápor, aztán az alkonyati nap aranyfényei színezték az akácok törzseit. Kimentem a gátra, utána nézni a távozó "nagylegénynek"... friss zölden nevettek a füzek friss levélkéi és énekelni kezdtek a kecskebékák. Egy öreg tőkésréce háborgott csak, rekedtes hápogással: "fiatalság, bolondság!"