Gyógyvíz, árvíz, vízesés: a Honti-szurdok

Hihetetlen sok eső esett az idei tavaszon, megdőlt a százéves csapadékrekord. Így ez az Ipoly-menti túra leginkább a vízről szólt. Na meg a sárról is, természetesen. Időnként elsüllyedtem benne, időnként alig tudtam gumicsizmás lábamat kirángatni a vendégmarasztaló közegből, de minden percét élveztem a kalandnak. Az erdei utakon valóságos patakok folytak keresztül. Az extrém talajviszonyok miatt ezúttal igazán rászolgált ez a blog a nevére!

Vízátfolyások mindenfelé a munkagépektől amúgy is feldúlt erdei úton

A Tsitári- (Csitári-) csodatévő forrással kezdődött a nap vizes része. Egy pásztorgyerek hajdan visszanyerte az itt fakadó víztől a látását, és a csodatévő forrásnak híre ment. Ma kápolna áll itt, és a fogadalmi táblácskákból ítélve nem is hiába. Most már autókkal és kannákkal jönnek az emberek a vízért. Én is megkóstoltam, kicsit sáros íze van, de friss, finom. Van a kápolna mellett egy biofarm is, sokféle ősi magyar állatfajtával (rackajuh, mangalica sertés, bozontos szarvasmarhák, láma. :-) )
A fák tövében örömmel fedeztem fel a köhögéscsillapító hatóanyagokat tartalmazó martilaput és egy különleges, sárga színű keltikét.

Keltike - az odvas keltike vajsárga változata?

Martilapu

Tyúktaréj

Jól jött a gumicsizma az Ipoly árterén is. Itt a szenzációt a felriasztott őzcsapat jelentette, akik a belvízben bokáig merülve szökelltek, maguk körül szertespriccelve a vizet. Nagyon látványos volt. Később aztán a szurdokvölgy közelében muflonok is felbukkantak. Sajnos óvatosak voltak, mire lefényképezhettem volna őket, már csak mekegő hangjukat lehetett hallani a sűrűben.
Az Ipoly egyébként egyáltalán nem hasonlított arra a meghitt kis folyócskára (nagyobb patakra), amin pár éve kenutúrán voltam. Sokkal inkább Duna-szerű volt: szélesen hömpölygött, kiöntve az árterére. Ha majd visszahúzódik, a visszamaradó sáros kis pocsolyák ideális élőhelyet adnak sokféle lénynek: máris vannak benne vöröshasú unkák, én legalábbis fogtam egyet. Próbáltam rávenni, hogy mutassa be az unkareflexet, vagyis homorítva villantsa fel hasának tüzes, élénk foltjait, de nem volt hajlandó rá. Ezzel szemben baljós tekintettel méregetett, vissza is tettem a kis méregzsákot a pocsolyába.

Az Ipoly ártere Parassapusztánál

Vöröshasú unka

A csodatévő forrás és a megáradt Ipoly után jöhetett a víz harmadik megnyilvánulási formája: a vízesés a Honti-szurdokban. A Börzsöny egyébként vulkanikus kőzetekből áll, itt viszont pleisztocén palás-löszös rétegekbe vájta bele magát a víz, talán maga az ős-Ipoly. Ez a szurdokvölgy neves paleontológiai lelőhely, de ezzel most nem nagyon foglalkozhattam, mert a szurdok szinte járhatatlan. Régen vonzó turistaösvény is lehetett a patakocska mellett, de ezt a sok csapadéktól ráomló, lesuvadó szurdokfal pár méter után már eltüntette, sőt magával rántott jó csomó fát, ágat, gyökeret is. Gyakorlatilag csak a patak medrében lehetett haladni (igen, gumicsizma), kőről kőre mászva, igazán kalandos módon. Így is csak az első vízesést tudtuk megközelíteni, de az is nagyon látványos volt. Egyébként nemigen van itt zuhatagos vízesés, legfeljebb kevés víz csurog le a palás rétegek között. Jellemző a hideg tavaszra és az itteni mikroklímára, hogy helyenként még hófoltok tarkították az erdő alját, a medvehagyma még alig kezdett bújni. Viszont találtam pár pazar szépségű, piros csészegombát. A csészegomba belül termeli a spóráit, és arra számít, hogy a belehulló esőcseppek messzire kipenderítik belőle azokat. (Ebben lehet valami, hiszen én is mosogattam már úgy, hogy véletlenül ráengedtem a vizet egy-egy csészére, merőkanálra.)
Az odvas keltike, ami szőnyegként borította tavaly a Naszály oldalát, itt is színesíti már az erdő talaját sokféle lilás-rózsaszín, finom árnyalatával.

Honti-szurdok, vízeséssel

Az odvas keltike finom árnyalatai

Csészegomba