Kenutúra Ráckevén: evezés a spenótban

Ráckevei-Duna. A Csepel-szigetet ölelő, zsilipekkel elzárt, hosszú és elég széles mellékág ez, sodrása minimális, árvíz nem fenyegeti... tágas, tiszta vizű, jó evezősterep. Az Angyali-sziget mellett pedig szűk, vadregényes ág van, ahol öröm a lapátolás - már ha valaki szeret a sűrű spenótban kanalazni.
Hogy én szeretek-e? Mindenképp jobban, mint megmártózni benne, mert bizony ez is - egy hangulatos borulás - sikerült, noha nem én jártam így, hanem az egyik társ-kenu, kacsa- és tavirózsafotózásba belebolondult kormányosa jóvoltából. No de lássuk sorjában.

A Ráckevei-Duna nyílt vizén

Huhh, ettől tartottam kicsit. Közel 20 kilométernyi evezés, ráadásul ez a gyanús időjárás... eső, hideg, szél. Még jó, hogy van egy mágikus esőnadrágom! A nevezett ruhadarabot horror összegért vettem egy körúti túraboltban, még diákkoromban - idestova közel 20 évvel ezelőtt. Azóta megszámlálhatatlan kiránduláson vettem részt, és valahányszor a hátizsákomban volt az esőnadrág, sosem esett. Viszont húztam már rá nadrágra hótalpas túrán, így sínadrággá változtatva azt, és ücsörögtem benne vizes kenuban - panaszmentesen. Ez az esőt-nem-látott esőnadrág tehát mindenképp megérte az árát...

Nos tehát, találkoztunk egy nagyáruház parkolójában, és ahogy összehúzott szemmel nézegettem az eget, nem mondhatnám, hogy eltöltött az ifjonti optimizmus. Bár talán, ott a láthatár peremén néha egy-egy felhőnek határozottan altocumulus lenticularis formája volt, ami leszálló légáramlatokat jelez azzal a lecsiszolt tetejével... aztán hamar egy hideg zápor söpört végig a parkolón, elsöpörve felhőtani bizakodásomat.
Ráckevén a  kölcsönző udvarán le is tudtunk parkolni, megkaptuk az élénk színű kenukat, a kötelező mentőmellényeket, a gyors elméleti kiképzést és aláírtuk a "saját felelősségre" papírt. Az eső még mindig esett, a cseppek köröket húztak a stég melletti szürkés vízfelszínre.
Toccs! Kenuk a vízen, beszállás - huhh, de labilis, te jó ég! - aztán a lapátokba kapaszkodva: indulás. Kis flottánk megindult Szigetszentmárton felé.
Eleinte teljesen lekötött az, hogy leküzdjem a halálfélelmet az imbolygó kenuban. Mögöttem medvetermetű cimborám halk "jaj, jaj" sóhajai se segítettek... minden billenéskor jajdult egyet a szép nagy erős ember. Mondtam neki, hogy ha nem hagyja abba, kap egy fröccsöt, de nem pohárban, hanem a lapáttal ám! (Nem tudom, sikerült-e megnyugtatnom...)
Mondhatom, kemény meló volt. Felfelé, széllel szemben... Szigetszentmárton előtt kifejezetten csüggesztő érzés volt a nagy vízmezőn alig-alig haladni! Hanem ott elöl szépen kikékült az ég... először rések hasadtak a felhőpaplanba, aztán ezek megszélesültek, és a víz fodrain táncolni kezdtek a napfényszilánkok. A kedvünk is megjött.
Aztán bekanyarodtunk az Angyali-szigettől jobbra a lagúnába. Itt nem volt szél, se hullámzás, mindjárt meghittebbek voltak a partok - habár a biztonságos meghittség, a romantika érzését gyorsan elmulasztotta egy méretes hattyútetem látványa.
Itt, a kis szigeten is vannak víkendházak, elvarázsolt kis telkek - bámészkodtam, persze eveztünk is, jó volt. Sokszor keresztezik kisebb-nagyobb hídfélék a csatornát, ezek némelyike határozottan nem a kenusok számára épült. Az egyik alatt tán fél méternyi hely marad - medve-cimborám ajkát újabb jajszó hagyta el, ahogy megpróbált leülepedni a kenu aljában. Egymás hegyére-hátára lapultunk, és kezünkkel a betonhíd érdes alján kaparászva löktük magunkat előre. Minden ilyen hídnál kisebb "közlekedési dugó" alakult ki, ugrattuk is egymást bőven...

A víz pedig? Akár a spenót! Sűrű és zöld! Micsoda gazdag biotop - békalencse, amin kanyargós mintát húznak az evezőlapátok, kacskaringós, sötéten csillogó ösvényt vágnak bele a kenuk... amott tündérrózsa ringatózik, a part mentén a füzény lila virágai ragyognak a sárguló nádban, a lehajló fűz-ágak sárga leveleket hullatnak, keskenyeket, akár egy ázsiai szeme.
A varázslat folytatódott - egy horgászó öreg néne képében, no az ilyet jobb messziről kikerülni, mert ha elvisszük a horgait, hát még békává is változtathat - a lehető legnagyobb ívben próbáljuk kikerülni, de ránk szól: jöjjünk csak közelebb, kavarjuk fel az iszapos vizet, hátha ettől jobb lesz a kapás! Csapdát gyanítunk, de nem: komolyan gondolta. Ráncokkal körített szemei ránk nevetnek.

Szigetszentmártonban, a strandon kikötés, végre. Vállizmaim valósággal égtek. Míg a lagúnában ügyetlenkedtünk, eltűntek a felhők. Ragyogó napsütés! A csapat szárazra húzta a kenukat és elvonult kocsmázni a parti bódéhoz, én pedig fényképezőgépet ragadva elmentem növényt fotózni. Hátha él itt pár érdekes, ősszel virágzó, vízparti faj. Meglepően sokat találtam. Vízi peszérce, vízi menta - majdnem vízi mentő, de az maradjon csak a David Hasselhoff - morzsolom illatos levelét. A mocsári tisztesfű virága közelről döbbenetesen szép, egzotikus... szóval, nem bántam a sört.

A visszaút valahogy sokkal könnyebb volt. Segített a hátszél és a napsütés - a lagúnában történt a már említett borulás, fejes bele a spenótba... semmi baj nem történt, ott leér az ember lába... hanem a békalencse! A kormányos elfelejtett kormányozni, mert valami kacsát fényképezett, és hopp - barátaim már benne is voltak a lagúnában, amit ilyesformán alulról is megnéztek, ide értve a döglött hattyút is, ami időközben valahogy átkerült a lagúna másik partjára - te jó ég, lehet hogy zombi!
Fényképész-kormányosunk mindjárt kipróbálta a "víz alatti fotózás" funkciót is...

Megérkeztünk - végre! - a már ismerős mólóhoz, ruháinkból összehoztunk az elázott kollégák számára száraz váltást, lecsipegettük a bőrre száradt békalencséket... élménygazdag túra volt, az már biztos.

Vízi menta - Mentha aquatica

Vörös here - Trifolium pratense

Mocsári tisztesfű - Stachys palustris

Pozdor - Scorzonera sp.

Réti bolhafű - Pulicaria dysenterica

Vízi peszérce - Lycopus europaeus