Terep-járó: Börzsönyi túra pünkösdhétfőn - Királyrét, Kóspallag, Zebegény

Nagyon szeretem a Dunakanyart. De azt hiszem, ezt már mondtam. A Pilis, a Visegrádi-hegység mellett a Déli-Börzsöny is a "szívem csücske" változatos tájaival, mély szurdokvölgyeivel, panorámás gerinceivel.

Horányban ért a reggel - éjjel hatalmas vihar volt - az eső párái felhőkben emelkedtek fel a mezőről, ahogy a Nap megérintette őket. Jó korán keltem, hogy elérjem az összes komphajót és vonatot, ami ehhez a kis "expedícióhoz" kell. A Duna felett egészen alacsonyan kékes színű felhők szálltak, ahogy a kis személykomp ment velem, a Naszály derekát nem is lehetett látni. Az alsógödi vonat jött hamar - mindig elolvasom a padokba vésett filozofikus feliratokat, és amíg a vonatra várakozom, elmélkedek.
Vácott viszont volt fél órám. Bóklásztam kicsit a vasútállomás körül - annyira tetszik, hogy ezek a századfordulós vasútállomások mind olyan megbízhatóan egyformák - és találtam egy katonai felszerelés-boltot, ahol a kirakatban "idegenlégiós harci fejadag" dobozok kellették magukat. Lehet, hogy francia konyha, de akkor is konzerv. Ragyogott a reggeli, tiszta nap.
Kismaros, kisvasút. Sajnos a napelemes vonatocska most nem jár, pedig kíváncsi lettem volna rá... Egy sor kiránduló család zsúfolódott fel a kisvasúti szerelvényre, többnyire kisfiúkkal. Miért szeretik annyira a kisfiúk a vonatokat? Talán mert folyton rájuk szólnak, hogy "csendben legyél, mosakodjál..." - a vonat pedig legálisan lehet piszkos és hangos!

Szurokszegfű

Réti kakukkszegfű

Királyréten egy bódénál megittam egy kávét - parányi luxus - egy szoborszépségű magyar vizsla pedig odakíváncsiskodott hozzám, örömmel simogattam meg olajosan sima, hajlékony hátát. Ünnepi volt minden, ami nem is csoda, hiszen ünnep van: pünkösd hétfő.

Azonnal meglett a zöld jelzés, nekiszaladtam a szintvonalaknak. Ami ezután jött, a "szegfűk útjának" nevezhetném: hólyagos habszegfű, magyar szegfű, kakukkszegfű és szurokszegfű szegélyezte az erdei ösvényt. A szurokszegfű annyira ragacsos, hogy nem is akartam elhinni: többször is megfogtam a szárakat: a népi neve enyveske, ami nem csoda. Egy-egy tisztáson a rózsaszín-lila színek valóságos felhője kápráztatott el. Minden rózsaszín, lila, kék, itt-ott a boglárka fényes sárga pöttyei... igazi májusi erdő! És a madárdal! Csodálatos volt! Szedtem néhány nagyvirágú méhfű-levelet, hogy kipróbáljam, milyen tea válik belőle. A kezem is illatos lett tőle.

Kisinócnál eléggé zegzugos az elágazás. Innen a kék jelzésre váltottam - itt találtam az erdei varjúköröm néhány példányát. Ez ritka, védett növény. Aztán a kisinóci turistaháznál megpihenhettem volna, de alig négy kilométerre Királyréttől korai lett volna. Elfeketedett az ég, és furcsa, baljós hangulat lett úrrá a szurdokon. Ráadásul egy undok szakasz jött: alig egyemberes ösvény, kétoldalt mellig érő dzsindzsa,többnyire csalán, természetesen csurom víz, és nyilván tele van kullanccsal. Ennek tetejébe' semeddig se látni előre, a bozótosból gyanús lábdobogások hallatszanak, és állat-szagot érzek... már vízionáltam is a malacait védő vaddisznó-csordát, mindezt az országos kék jelzésen, ami elvben "főútvonal"...

Erdei varjúköröm

Tarka nőszirom

Kóspallag

Szerencsére ez nem tartott sokáig, hamarosan erdőbe értem, ahol a fák között legalább látni lehetett. Így érkeztem meg egyszercsak három kőkereszthez: ez a kóspallagi kálvária teteje. Pazar kilátás a falu piros háztetőire, jobbra a magas-Börzsöny kékes hegyeire. A kibukkanó sziklák között most kezd nyílni a tarka nőszirom. Leültem volna egy kőre panorámát nézni, de egy szerelmespárnak előbb eszébe jutott ez az opció, nem akartam őket zavarni, hát tovább mentem. Itt találtam egy tő fura színű lila ökörfarkkórót.

Áttrappoltam a falun - jó hosszú - a kék jelzés itt egy darabon az úttesten halad, tehát a gyalogos turista az aszfalt szélén ballag, és drukkol, hogy az autósok rendesen vegyék be a kanyarokat. Valaki hátulról rámkiáltott: "vigyázz!", mire szinte fejest ugrottam az árokba. Kiderült, hogy biciklis anyuka figyelmeztette kisfiát - rám. Nevetés, integetés.
Egy villanyoszlop betontönkjén szép, azúrkék tokájú hím zöld gyík napozott, kihagyhatatlan fotótéma.

Madárfészek kosbor

Végre le az aszfaltról! A kék kis szakaszon szinte bemélyed a hegyoldalba, így az erdő talaja szemmagasságba került. Ennek köszönhető, hogy észrevettem a növényt, ami miatt már hetek óta majd' kinézem a szememet, az erdő alját pásztázva. Azért egy méterről, az orrom előtt, csak meglátom! Bár egyébként észrevehetetlen, és a nyavalyás ezt direkt csinálja.
De miről is van szó? Ez a madárfészek kosbor (madárfészek békakonty), egy orchidea-féleség. Nem éppen a világ legfotogénebb orchideája, de mégiscsak az. Egyáltalán nem tartalmaz klorofillt vagy más színanyagot, teljesen elszáradt kóró benyomását kelti, hogy ne legyen kedve lelegelni őt a növényevőknek. Viszont mégiscsak magához kell csábítania néhány rovart a megporzáshoz, ezért kénytelen nektárt kínálni, a megtévesztés nem lehet teljes. Azért egy növénytől alapvető elvárás, hogy fotoszintetizáljon, de a madárfészek kosbor ezt nem teszi. Mégsem élősködő, hanem talajlakó gombákkal él "közös háztartásban".

Békás-rét

A furcsa orchidea körbefényképezése után szép hegygerinc jött - micsoda kilátás a fák között! - aztán egyszercsak a sötét erdőből nyílt mezőre értem. Fényrobbanás! A Békás-rét tarka virágai között ballagtam, az égbolton már csak kis, guszta felhők voltak. Olyan feszesnek tűnt a szinte ibolyaszín égbolt, hogy ha megkoccintanám, pengene, mint az üvegpohár. A jelzés persze egy mezőn nehéz ügy. Nincs mire felfesteni. Így nem is csoda, hogy egy tanyára érkeztem, ahol kedvesen útbaigazítottak. Kicsit szokatlannak találtam az indiai, elefántfejű Ganésa-szobrot a tanya bejáratánál, a dolog viszont alkalmat adott arra, hogy felidézzek pár idevonatkozó, a jógán tanult mantrát. Énekelve mentem hát tovább. Egy albínó ökörfarkkóró miatt átugrottam a villanypásztoron, de a lovak és tehenek ügyet se vetettek rám.

Malom-patak

A törökmezői turistaház helyett a régi vízimalmot találtam meg, viszont itt felújítás jelei mutatkoznak, és egy kedves, celluxos papír, ami arról tájékoztat, hogy itt "visszavadító tábor" működik, térerő-függő gyerekeknek. Itt leültem egy tönkre és megettem a szendvicseimet. Most már végig lefelé megy az út, végig a Malom-völgyben. Ismerem már ezt a helyet, és az éjszakai zivatar után sokkal rosszabbra számítottam. Azért volt egy eléggé adrenalinos átkelésem a patakon, felhasználva az áradás által felhalmozott száraz ágakat, törzseket. A patakban vízisikló-bébik kígyóztak. Mókás a fejükre "felfestett" ijesztő szempár...

Egy sáros pocsolya szélén lepkecsárda nyílt: ásványi anyagokat szívogatnak a kis boglárkalepkék, kék felhő gomolygott a lábam körül, amikor itt elhaladtam. Fura, hogy az emberek gyakran irtóznak a hernyóktól, amik pedig csak tiszta helyeken járnak, és örvendeznek, ha rájuk száll a pillangó - nem gondolva arra, hogy hol mindenhol járhatott az a lepke korábban...

Zebegénybe érve: éljen a Monarchia! No nem az osztrák-magyar, hanem a rétesház. Mert persze most is "muszáj" volt házi bodzaszörpöt és rétest vennem... A vonatig pedig a Duna-parton töltöttem el az időt, néztem a hullámokat, a hullámok hátán táncoló fényszikrákat... Szép nap volt!