Nagybörzsöny, kisvasút, eltévedés

"Minden kilométerrel való távolabb jutás egy paránnyal tágítja tekintetünket. Az, aki az egész világot bejárta, talán már egy kis világot hord magával. Aki pedig jó szívvel indult a körútra, talán az egész világot a szívébe zárta - mert mindenütt akadunk jóra, mert mindenütt látunk szépet!"

Vojnich Oszkár

Az egész ügyeleti héten erről álmodoztam, mint szerelmes a randevúról. Pedig erre a napra "markáns hidegfront betörését" jósolták. Már a Nyugatiban rengeteg túrabotos-hátizsákos kirándulót láttam, és ennek nagy része bizony mind Nagybörzsönybe igyekezett. Vagyis először Szobra a vonattal, aztán innen buszos átszállás Nagybörzsönyig. Szerencsére a Volánbusz készült egy mentesítő járattal, és a kisvasútnál is be lehetett állítani még egy plusz mozdonykát, vagonkákkal.

Élénk színek, vidámság - pont, ahogy megálmodtam! Csuda dolog ez a kisvasút! Nagyon szeretem a kisvasutakat. Vékony, girbegurba sínek, és a különleges csúcsfordítós tilitoli! Nagyon élveztem. Aztán Nagyirtáspusztánál kiszállt a nép, én pedig elindultam lefelé a Tanösvényen. Magam mögött hagytam a piknikező népek zaját, hirtelen mögöttem maradt a vásári nyüzsgés. Kakukkszó, madárdal, hőség!

Mentem, mentem... élveztem a szabadságot, és hogy bízhatok a testi erőmben, visz a lábam... Így történhetett, hogy az Inóci-nyereg után megmagyarázhatatlan módon rákeveredtem egy jelzetlen erdészeti útra. Igaz, így elkerültem a Pokol-völgyet is. (Ami azt illeti, azért van egy magyarázatom. Az ösvényen halott őz hevert, és ez kicsit kibillentett a lelki egyensúlyomból, és az ilyesmi mindig rosszul hat a navigációmra. Habár a természet része ez is...)
Időnként cigaretta méretű hernyók potyogtak a nyakamba, egyszer pedig a terepkerékpárosok miatt húzódtam félre... illetve én azt hittem, azok, aztán nagy zajjal elvágtatott egy csapat őz...

Az ösvény szélén ismeretlen, kicsit a gyöngyvirághoz hasonló fehér virágot láttam, körbefényképeztem. Aztán az Internet segítségével jöttem rá utólag, hogy nem akármit: egy vad orchideát találtam! Egy kardlevelű madársisakot.

Kardlevelű madársisak

 Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Mindenfelé a haragos-zöld fák vettek körül, azonosítható tereptárgy sehol. Némileg lúzernek éreztem magam, de azért mentem tovább, és hamarosan jelzett útra bukkantam - ahol aztán az ellenkező irányba indultam, mint amerre kellett volna...
Ehh. Ezzel együtt élveztem az ajándékokat, amit a nem tervezett útvonal kínált: a mesésen zöld Nagy-tányér rétet, egy szurdokvölgyet, ahol furcsa módon teljes volt a csend: nem énekeltek a madarak... Aztán felnéztem az égre, és rájöttem az okára: éles határvonallal kúsztak felettem a hidegfront szélét jelző felhők. A sárga jelzéses úton viszont hatalmas volt a sár. Irány Kóspallag, ahol csak akad valamilyen jármű? Jött egy igazán hosszú és eseménytelen szakasz, és tökéletes időzítéssel trappoltam be a faluba: éppen jött a busz. Még arra is volt időm, hogy gyorsan házi lekvárokat vásároljak a megállóba kitelepült kedves helyi lakostól. A buszon valaki rám ismert: hiába no, híres zarándok vagyok :-)

Aztán Vácott is pont elértem a vonatot, és Alsógödnél a komphajóra se kellett várni. A Dunának kifejezetten gyomorrontásos színe volt, mint mindig, vihar előtt. Azért ilyen hurutos tajtékos zöldnek ritkán látni a folyót... Pont rákezdte az eső, amikor hazaértem Horányba... Nagyon jól esett a pihenés, hallgatni az esőkopogást - kiszámoltam, a túra így is 17 kilométeres volt.