Börzsönyi kalandok: Bibervár, minibékák, tengeri medvék, jégeső

Egyre növelem a "hatósugaramat" - Kismarosig mentem vonattal a kora reggel ellenére egyre erősödő hőségben. Egy darabig párhuzamosan haladtam a kisvasúttal, aztán szó szerint elfogyott alólam az út, de mégis arra kellett továbbmenni, az autóút szélén - egyetlen autóval találkoztam, benne érdekes módon pont egy pesti ismerős, integettünk egymásnak - aztán megjött a jelzett leágazás balra, és végre erdei ösvényen haladhattam.

A pára szinte fojtogató volt, végig a patak mentén, felfelé... jókora eső lehetett itt is. Igazi fülledt dzsungelhangulat! A patakban és a pocsolyákban méregzölden tükröződött a lombsátor. Az autóút mentén, meg az erdőben elég sok többé-kevésbé elhagyatott kis vityilló állt. A vityilló-tudatszint, egy elhagyott, pusztuló nyaralók világának alacsony volta akkor tudatosult bennem, amikor végre kibukkantam egy magaslaton.
Itt a térkép "száraz fákat" említ, ezeket nem láttam, de kinyílt a világ. Úgy látszik, kellett ahhoz öt kilométer felfelé, hogy magam mögött hagyjam az "agypörgést", és a fejemben csak a fontos gondolatok maradjanak. Például, hogy milyen szép is mindaz, ami körülvesz.

A fényképezőgépem elemei lemerültek. A tartalék elemek meg egyáltalán nem működtek. Furcsa mód bosszankodás helyett enyhén megkönnyebbültem: egy gonddal kevesebb. Viszont, természetesen, ez után kerültek elém a legizgalmasabb fotótémák: lehetetlenül azúrkék boglárkalepkék rajai, kéken villanó szárnyú szitakötők, minibékák, "egzotikus" liliomfélék... ütögettem-melengettem a ceruzaelemeket, így sikerült még egy-egy kattintásnyi energiát kicsiholni belőlük.

Turbánliliom - pettyek nélkül

A bibervári horgásztónál jó sáros volt az ösvény. Mikro-varangyok százai ugráltak a lábam alatt, most hagyhatták el elbihal-óvodájukat, a tavat. Olyan kis körömnyiek. Először azt hittem, bogarak. Nagyon óvatosan, jó lassan mentem, nehogy egyre is rálépjek. A Bibervár romja tényleg csak egy omladék, megérdemelne egy ásatást, rendbehozatalt... épp sejteni lehet egy-egy boltívet, rakott falat... A térképen jelölt pálos kolostorromot pedig meg se találtam. A csúszós-gazos-meredek Bibervár legérdekesebb része egy turbánliliom volt, amiről hiányoznak a megszokott pettyek. Igazán szeplőtelen példány!

Tarka nőszirom

"Lepkecsárda" egy sáros pocsolyánál

A Malom-patakon persze át kellett kelnem - levettem a bakancsot, zoknit, és mezítláb átgázoltam rajta. Jól esett a tiszta, hideg víz. Hőség, hőség!

Álomszerű erdőrész következett, benne geológuskalapáccsal és ásóval felszerelt családok. Fogalmam sincs, mit kereshettek, kopácsoltak mindenfelé.

Feltörő tornyos gomoly Zebegénynél

 Zebegény felett óriási, szárnyas zivatarfelhő lebegett. Ettem rétest a Monarchiában, ittam hozzá bodzaszörpöt, aztán fagyiztam is - ezalatt szépen hízott tovább a felhő. A Trianon-megemlékezésre jött népek már a kocsmában ejtőztek, összecsavart zászlókkal. Viszont belefutottam egy csapat tengerész-díszegyenruhás öreg tengeri medvébe, akik igazi nagy világcsavargó zsiványok lehettek valaha... A hajdani hajószakács méteres kolbászokat bányászott elő az iszákjából, engem is megkínáltak, kaptam hozzá kenyeret, paprikát, tengerésztörténeteket. (Az első alkalom, hogy nem csomagoltam uzsonnát. Erre kapok.) Megérkezett a vonat, a nyugdíjas kapitányok, első tisztek egészen Vácig szórakoztattak a hajós történeteikkel. Néhányszor igazán megnevettettek... elbűvölőek voltak.

Horány felett az ég egészen érdekes színű volt. Jó volt megérkezni... közvetlenül a lezúduló jégeső előtt. Aztán a vihar elvonult, és a távolodó cumulonimbus felhőtornya fehéren ragyogott a Duna felett a délutáni nap fényében...