Délibáb túra a Hortobágyon

Amikor télen megláttam a 2013-as BSI versenykiírásokat, megdobbant a szívem: teljesítménytúra a Hortobágyon, ott a helyem! Nem kell hegyet mászni, van minden, amit szeretek: végtelen tér, egyszerű navigáció, szabadság, izgalmas élővilág. Nekem, a pestinek mindez külön-külön is kisebb extázis. Ide amúgy, egyedül, nemigen jutnék el, most viszont különbusz is indul a Váci útról. 22 kilométer ráadásul nem is sok, ennél hosszabbakat szoktam kirándulni, lesz hát időm fotózni is. Kalandra fel, vár a Hortobágyi Nemzeti Park! 

A Mátai Ménes csikósai

Az időjárás is kegyeibe fogadott. 25 fok, mégse 37, mint három hete. Bár a végtelenben, a hőségben battyogásnak is megvan a maga meditatív, perverz szépsége, a spanyol Mezeta még sokkal "ilyenebb" volt 2010. forró nyarán...

Igazán elmondhattam, hogy "most jöttem a hathúszassal", mert tényleg: a hathúszas komppal átkeltem a Dunán Horányból Alsógödre, onnan vonattal be a Nyugatiba, aztán metróval a Váci útra, a BSI nevezési iroda elé. Máris jól odatűzött a Nap, vártak már néhányan, időben érkeztem. Igazán kényelmes két és fél óra után érkeztünk meg a Hortobágyra. Már rajtszámot felvenni is kissé futva mentem, mert tíz perc múlva lezárták az indulást. Kicsit vacakoltam még a startpont megtalálásával, aztán megindultam a pusztában, mint a raketta. Útközben csikósok jöttek szembe - mert hogy lovasbemutató is volt a start-cél körül összegyűlt szurkolók kedvéért, persze ebből én semmit sem láthattam. Az égen gusztusos kis felhők úsztak, azért volt ám ereje a Napnak. Becéloztam a gémeskutat, és útközben több kisebb túrázó csapatot lehagytam (ez a jelenség nem túl gyakori).

Vizesblokk a pusztában: gémeskutak

Érdekes volt megfigyelni a növényzet váltakozását. Eleinte alacsony füvű szikes pusztán szedtem a lábamat, nem is fotóztam - úgy gondoltam, a hátralévő 20 kilométeren még elég lehetőségem lesz rá - aztán nem lett, mert a táj és a növényzet is változott, a göröngyös földút után, az első ellenőrzőponttól derékmagas fűbe vágták kaszálógéppel az utat, aztán jött a nádas a halastavak szélén. Felettem szürkegémek, nagykócsagok repültek el kecsesen, alig mozdítva a szárnyukat, fecskék cikáztak, harsányan zümmögött, ciripelt, valósággal dalolt a puszta. Dalolt az én lelkem is, élveztem a tájat. Egy helyen akkora kardoslepke "állta utamat", hogy majdnem keresztülestem rajta. Védett, nem túl gyakori, egzotikus megjelenésű faj, és hagyta magát fotózni is.

Ha már szikes puszta, íme a magyar sóvirág - Limonium gmelinii

Kardoslepke - Iphiclides podalirius

Namármost, az nem igaz, hogy a puszta asztalsimaságú. Legalábbis a földutakra ez biztosan nem vonatkozik, mert bizony bakancsos volt a terep, a megkövesedett sár-sávok és csapdaként bemélyedő tehénlábnyomok (no és egyéb, tehenekre utaló nyomok) miatt. Néhol kifejezetten botladozós volt az út. Nyilván feltaláltam egy új sportágat, a teljesítményfotózást: behasal, céloz, kattint, felpattan, fut, utolér - egészen a következő fotótémáig. Szembetűnő volt, hogy szinte minden növény tüskéket növeszt - a puszta megmutatta vad arcát (vad pórsáfrány, aszat, bogáncs, csorbóka, mácsonya, tövises iglice, iringó - ez mind SZÚR, főleg ha a természetfotós némileg óvatlanul közelít!)

A halastóhoz érve társaságom akadt: két szolnoki, a környezetvédelmi hatóságnál dolgozó srác és egy geofizikus. Sok minden szóba került, mialatt a ragyogó pusztaságban talpaltunk, Erőss Zsolt balesetétől az ejtőernyős ugrásokig.

Végtelen távlat a madárvártáról nézve

A vízi tanösvény madárvártájánál már lesett rám a kamerás ember. Ezt mindig kifogom, már nem is küzdök ellene. Gyors interjú a Sport 1 "Spuri" magazinjának, közben a srácok elbújtak az épület mögé. Aztán felmásztunk a jó ingatag madárfigyelő tornyokba, és remekül szórakoztunk egymáson és fotóztuk a látványt. Most vettem észre, hogy az ellenőrzőpont pecsétjeit gyűjtő papiros hátulján térkép is van az útvonalról. Nem hajtogattam szét a lapot, eszembe se jutott. Nem csoda, hogy kétszer is kicsit lementem a pályáról (erre születni kell!) :-)

Aranyos kisvasút is van itt, megcsodáltam az aprócska, zöldre festett mozdonyt, aminek Szik-tipró volt a neve. A pálya itt a sínek mentén vezetett, az egyik kis állomáson nagy kócsag álldogált, mintha a vonatra várt volna. Aztán jött a bivalyos rész - ezek aztán valóságos ősállatok!

A harmadik ellenőrzőpontnál kellemes meglepetésként vizet, szőlőcukrot és banánt is kaptunk. Innen egy merész balkanyarral jött a célegyenes: egy hét kilométer hosszú nyílegyenes szakasz, megint másféle növényvilággal. Egyáltalán nem volt unalmas.

Vas pórsáfrány (sáfrányos szeklice, Carthamus sp.)

Egy órával a cél zárása előtt beérkeztem, és ez az egy óra valósággal el is röppent. Oklevél, kitűző - a kitűzőt rögtön fel is eszkábáltam a hátizsákomra a többi mellé. A 22 kilométert kevesebb, mint 5 óra alatt tettem meg, úgy, hogy volt benne madárvárta, növényfotózás, interjú és egyéb efféle, a szintidőt csökkentő élményelemek. Gyakorlatilag el se fáradtam, és valósággal feltöltődtem élményekkel. Micsoda kaland!

Csombormenta - Mentha pulegium

Vesszős füzény - Lythrum virgatum

Orvosi ziliz - Althaea officinalis

Célban! :-)