Néhány héttel ezelőtt, amikor a Haraszt-hegyen jártam, annyira hívogatónak éreztem a Vértest, hogy úgy gondoltam: ide vissza kell jönni! Persze a hívogatás egy dolog, a tájékozódási képességem meg egy másik. Huszonhárom kilométert terveztem, legalább harminc lett belőle. Leginkább az elején és a végén tévedtem el, meg néha kicsit a közepén is. Pedig a jelzettség kiváló, csak magamnak köszönhetem, hogy jó pár kilométerrel edzettebben érkeztem meg az oroszlányi vasútállomásra, mint ahogy terveztem. Hanem az is igaz, hogy a legszebb fotókat pont a "nem betervezett" részeken készítettem...
De lássuk csak sorjában. Már a
szárligeti állomás vasúti felüljáróján az ellenkező irányba indultam, mint kellett volna. De milyen magabiztosan! A friss, eléggé hűvös szélben a falu végtelennek tűnő főutcáján meneteltem, fürgén. Amikor pedig észrevettem, hogy ez a kék nem az a kék, akkor úgy döntöttem: nem fordulok vissza szégyenszemre, inkább teszek egy kört a
Zuppa-tető körül, lássuk, mivel ajándékoz meg ez a táj! Nos, az első érdekes élőlény, amivel találkoztam, rögtön a klasszikus "bolondgomba", a
párducgalóca volt. Lássuk, mit ír róla a wiki: "
a párducgalóca Európa fenyő- és lomberdeinek egyik halálosan mérgező gombája. Idegmérget tartalmaz, amely izgalmi állapotot, hallucinációkat, súlyosabb formában őrjöngést okoz." Azt is tudni lehet róla, hogy a pöttyei letörölhetőek. Egy érdesebb levéllel óvatosan ki is próbáltam, és tényleg. Azt hiszem, sose bíznék meg annyira a gombász tudományomban, hogy le merjem szedni őket. Még az őzlábgombát is békén hagyom...
 |
| Párducgalóca |
Magát a Zuppa-tetőt kihagytam, tekintettel az irgalmatlan bozótra. Viszont az út szélén olyan délceg
kétlevelű sarkvirágok nőttek, hogy csak na! Az út első kosborja!
 |
| Kétlevelű sarkvirág |
Egyre hangosabban lehetett hallani az autópálya forgalmának zúgását a madárdalon keresztül is, végül jött az átkelés alatta, egy csőszerű alagúton. Ez az észak-spanyolországi emlékeimet idézte... és ha már így van, rázendítettem egy spanyol nótára a kiváló akusztikájú alagútban. Fel torreádor! :-)
Nagyegyháza falut elhagyva ballagtam az aszfaltút szélén (itt megy a jelzés is), amikor rábukkantam az árok szélén a második orchideafaj egyedeire: egy tucat csinos
vitézkosbor nőtt a nyúlszapukától sárgálló, napsütötte oldalban. Átugrottam az árkon-borkon-sörösdobozokon, és az erősen négykézlábazós lejtőn egy sor makrós orchidea-portrét készítettem. Megunhatatlan növények ezek - minden egyed más, mindegyiknek "saját egyénisége" van. Az egyes virágok olyanok, mintha kis rasztafrizurás emberkék lennének.
 |
| Vitézkosbor |
Aztán a
Csoma-forrásnál, ahol végre lekanyarodik a jelzés az aszfaltútról, pazar fodros gólyaorrokat láttam - egészen különleges, kicsit baljós hangulata van az árnyékban szinte feketének tűnő virágoknak.
 |
| Fodros gólyaorr |
Szárliget, felüljáró, ismét. Szia kék jelzés. Majd' lefújt a szél. Megállapítottam, hogy nem valami hűha az erőnlétem. A tegnapi futás után még mindig izomlázam van, és megmagyarázhatatlanul gyenge a sebességem is. Konkrétan: vánszorgok. Az is megfordult a fejemben, hogy nem erőltetem, itt a vasútállomás... Egy graffitit is láttam: "ne bénáskodj!" De aztán mentem tovább. A pusztát most szántották fel, egy szem traktor rótta a buckákat, erős szél, szélhordta homok... aztán megérkeztem a Birkacsárdához, ahol sajnos kezd az enyészet úrrá lenni, kitéve az "eladó" tábla, az egy szál prostit leszámítva egy lélek sehol.
 |
| Kaszanyűgbükköny-kolónia egy kiszántott kőkupacon |
A
csákányospusztai juhász emberevő pulijait ezúttal megúsztam. A csákányosi altábor egy padján megpihentem és eltűnődtem a világ dolgain. Kezdett melegen sütni a nap, átöltözés, pakolászás, víz. Jót tett. Nekiszaladtam a szintvonalaknak a
Mária-szakadékban. Ehhez a helyhez sok szép emlék fűz. Fel is éledtem, hamar eljutottam a
körtvélyesi erdei temetőhöz. Bár van egy magyarázó tábla a temetőről, az nem derül ki belőle, hogy miért nem valamelyik falu szélén létesítették, hanem itt, az erdő közepén. Megragadó, különleges hangulatú hely. Töredezett, magyar és német nyelvű sírköveket fon be az enyészet. A második világháború előtt temetkeztek itt utoljára.
 |
| A körtvélyesi erdei temető |
Egy balkanyar, és telepített fenyvesekhez értem, ami felkopaszodott törzseivel, elszáradt ágaival, az élő-zöld aljnövényzet hiányával eléggé nyomasztó látvány.
 |
| Telepített fenyves |
Sokkal élettelibb a harsogó zöld lombos erdő! Mint amilyen a
kapberekpusztai szurdokban is volt... harsogó madárdal visszhangzott a fehér mészkőkibúvások között, ahol kőről kőre ereszkedtem. Azért van némi különbség, ugye? Gyönyörű hely!
 |
| Kapbereki szurdok |
Az időjárás közben kifejezetten ősziesre változott. Beborult az ég, és nyirkos szél kezdett fújni. Pulcsit vissza. A
Stájer-erdőnél jó volt kicsit töltődni a homályos napfény adta kevéske meleggel. Aztán
Várgesztesnél meg se álltam. Pedig eredetileg úgy terveztem, itt iszom egy kávét, bámészkodok, megnézem a várat... de ebből nem lett semmi, mert nagyon elment az idő, és a nyirkos hidegben legalább a gyaloglástól kimelegedtem. Kicsit pihentem azért a
Gesztesi-kőfülkénél felállított padok egyikén. Elnyúltam a padon, a fejem alá tettem a hátizsákot, hallgattam a madarakat és igyekeztem nem elaludni.
A kakukkról azt tartják, megmondja, hány évig él az ember, számolni kell a kakukkolását. Én 160-ig számoltam. A kakukkon aztán nem fog múlni...
 |
| Bérci here |
Ezután valahogy visszatért az energiám és a jókedvem is. Harsány énekszó mellett, jól haladtam, végig a sárga jelzésen - és még a madarak se fordultak le az ágról, szívükhöz kapva... Még az erdő is megszépült, főleg a tisztások, ahol újabb eddig ismeretlen növényekre bukkantam - és néhány kedves, régi ismerősre is, mint amilyen a
nagy ezerjófű. Szedtem pár
nagyvirágú méhfű-levelet, teának. Meglett a harmadik kosborféle is: a
fehér madársisak.
 |
| Fehér madársisak |
A tisztásokon fázós lepkék gubbasztottak a virágokon. A szél és a hideg miatt nem akartak repülni, viszont így nagyon jó fotótémát nyújtottak. Könnyű volt lencsevégre kapni a
kis apollólepkét és a
fecskefarkú pillangót.
 |
| Kis apollólepke kaszanyűgbükkönyön |
 |
| Fecskefarkú pillangó közönséges ínfüvön |
Hanem a nagy lepkészésben nem néztem a turistajelzést. Szépen "kiegyenesítettem" a kanyart a
Kaloda-vágásnál, így belekeveredtem a jelzetlen erdészeti-vadászati utak szövevényébe. Már fogalmam se volt, hogy hol vagyok, amikor megriasztottam egy szarvas-csordát. Fantasztikus volt, a lábdobogás döreje a sűrűből, az előttem átrobbanó hatalmas, barna testek, elvillanó agancsok, ahogy az állatok mellkasukkal zúzva-törve a sűrűt elvágtatnak előttem... még csak meg se ijedtem, inkább csodáltam őket.
 |
| Bókoló bogáncs |
Aztán pont ott lyukadtam ki, a műút szélén, ahol belekeveredtem a sűrűbe. Ismét volt hát pár bónusz kilométer... és még jó darabon vissza is kellett mennem, míg megtaláltam a sárga jelzést. Abban se voltam biztos, hogy egyáltalán erről jöttem, de megláttam az ismerős növényeket, végül a saját lábnyomaimat. Aztán a jelzést is a fák oldalán. Jutalomfalatként felbontottam a rumkókuszos csokigolyós zacskót. Ekkor már elmúlt hat óra, sietni kellett, hogy sötétedés előtt kiérjek az erdőből. Hosszú léptekkel, jó tempóban haladtam a nyílegyenes erdővágáson, ami olyan egyenes, mint az Andrássy út, és kábé olyan hosszú is. Aztán a jelzés elkanyarodott, lefelé fordult (gyönyörű tarka nőszirmok felhői a fák alatt), és már a
Majk előtti szakaszon voltam. Sajnos a bányászati kiállítást és a majki remeteség jelentette pihenőt is ki kellett hagynom. Viszont itt, egy búzamező szélén találkoztam életemben először a gyönyörű kék
búzavirággal. A túlzásba vitt gyomirtás nagyon megritkította ezt a valaha gyakori növényt, ma már alig látni...
 |
| Búzavirág |
Oroszlányban megkérdeztem egy nénit, hogy hol kell elkanyarodni a vasútállomás felé. Megmutatta, sőt azt is elmondta, hogy "nagyon messze" van. Nos, négy percembe telt odaérni... ennyire relatívak a távolságok... persze, teljesen értem én ezt, volt idén egy térdszalag-húzódásom, amikor fogcsikorgatós volt minden méter, és hirtelen "tele lett" a város lépcsőkkel...
 |
| Mocsári nőszirom |
Jó volt az időzítés, a vonatra csak tíz percet kellett várnom. Ezt arra használtam, hogy lemásszak a kis, felduzzasztott tóhoz, közelebbről megnézni a
mocsári nőszirmokat... Aztán volt egy átszállás Tatabányán, kiderült, hogy a gyorsvonati pótjegy miatt kár izgulnom, mivel nincs gyorsvonat, majd várakozás két villamosmegállóban (nagyon hideg lett), úgyhogy igazán jólesett hazaérni... Azért harminc kilométer, az már látszik a térképen :-)
 |
| Kétlevelű sarkvirág - így közelről már "orchideásabb" látvány |
 |
| Vitézkosbor |
 |
| Vitézkosbor |
 |
| Bozontos csukóka |
 |
| Mezei keresztfű |
 |
| Nagy ezerjófű |
 |
| Kisvirágú nenyúljhozzám |
 |
| Hasznos tisztesfű |
 |
| Bókoló bogáncs |
 |
| Tarka nőszirom |
 |
| Magyar varfű |
