Tóúszás - avagy a tavi sellő újra támad!

"Megúsztam!"
Megint!
Tavaly, 2012-ben indultam először a BSI által szervezett Velencei-tavi tóúszáson, ami elvben úszóverseny, de mégse: nem fontos a versengés, inkább az élmény a lényeg. A tóúszás, az tóúszás és kész...! Ez az én szerencsém, mivel köztudottan úgy úszok, mint az olajfolt: elterülök a víz tetején, és ott kaparászok előre, mint a csibor. Bármeddig elevickélek így, dunai lány létemre, de az időt ne tessék mérni...
Itt persze mérték, vonalkódos karszalag leolvasása adta ki a rajt- és célidő különbségét, másodperc-pontossággal.
A part sem volt unalmas: megnéztem az újraélesztési bemutatót a defibrillátorral ("némely népek még akkor is elvárják az újraélesztést, ahogy a tévében látták, ha a páciens már zöld"), volt házilekvár-kóstoló és általános téblábolás a gárdonyi strandon, ismerősökre bukkanás, ami megszokott az ilyen sporteseményeken. Már az egy bók volt, hogy a rajtsátornál M-es pólót kértem, és a leányzó végigmért: "jó lesz ide az S-es is", és tényleg.

 A szpíker a hangosbeszélőben úgy emlegette az eseményt, hogy "közösségi úszás". Mostanság minden közösségi: tömegmédia, tömegközlekedés és tömegsport már rég nincs, van helyette "közösségi"... hej, ezek a divatszavak! Mindenesetre tényleg voltak remek közösségi élmények: például az egyik csónakos pályaőr szőlőcukorral, vízzel kínált - mondtam neki szőlőcukrot most nem kérnék, víz meg épp elég vesz körül - erre azt mondta, van sült csirke és sör is, és meg is lóbálta felém.
Majdnem elcsábultam.

A Velencei-tóban különleges élmény úszni. Vize lágy, kicsit kénes illata van, és meglehetősen iszapos. A tó eredeti élőlényei sem csinálnak titkot a jelenlétükből: beúszott elém kacsa, hattyú, hal - és komolyan mondom, szórakoztak rajtam.
Idén, 2013-ban optimálisak voltak a feltételek: ragyogó napsütés, kék ég, tiszta távlatok, alig fodrozódó vízfelszín. A pályát is jól jelölték ki (tavaly képes voltam egy bójákkal kijelölt pályán eltévedni... de nem is én lennék, ha...).
Egyszer nekem úszott valaki, visszarántottam a lábam és hátranéztem: sehol senki. A tettes alighanem egy nagy, és minden bizonnyal vaksi hal volt. Egy átlagos úszómedencében ez se történhetne meg!

Tavasszal megfigyeltem, hogy úsznak a békák: a lábtempó a lényeg. Igazuk van, így tényleg könnyebb a mellúszás. Ragyogott felettem a Nap, tajtékpelyhek táncoltak a víz színén, olykor elrepült felettem egy-egy sirály, sőt egyszer egy nagy kócsag is, nyakát S vonalban behúzva. Egy hattyúcsalád is szemlélte az úszókat. A nádas szélén szürke csík árulkodott a tó apadásáról. A távolban a Velencei-hegység (hegység, hm... az Alpok, az hegység...) barátságos gránit púpjai, pirosló háztetők, fehér templomtornyok... A célegyenesbe fordulva szembe sütött a Nap, visszatükröződött a vízről, hát becsuktam a szemem - így olyan lett az úszás, mintha álomban történt volna. Aztán egyre közelebbről, egyre hangosabban hallottam a hangszóróból szóló retró slágereket, végül ott voltam a lépcső előtt, katt, megvan az idei célfotó is!
A tavalyi eredményhez képest majdnem 12 percet javítottam is. Tudom, nem verseny, de akkor is...

Kaptunk egy szép pólót is

Székesfehérvár: teljesítménytúrázó vasutas megkapja a kitűzőt az 500 kilométerért :-)

Ez az ablak nem a Windows.

Érdekes színű csilipaprika a mexikói étterem ablakában Fehérvárott. A darazsak jobban csíptek...

Csúcsra járatva: Kemencétől Holló-kőn át Nagybörzsönybe

Hollók, csend, fáradtság. Ez lehetne ennek a börzsönyi kirándulásnak a mottója.

Már az előző napi úszóverseny alatt arról álmodoztam, milyen jó lesz a természetes közegemben mozogni: vagyis lábon járni, túrázni. Mert ami az úszást illeti, nos, úgy úszok, mint egy olajfolt. Lassan, a víz tetején fekve kaparászom magam előre. De azért legyőztem a távot.
Ehhez képest most a felébredés is nehezemre esett.

Holló-kő bérce a Börzsönyben

Kemencére simán eljutottam. Vonattal a Nyugatiból Szobig, onnan remek busz-csatlakozás volt az Északi-Börzsöny falvaiba. Jót beszélgettem egy komával, akinél egy "banyatank" volt, vagyis egy kerekeken guruló, bőröndszerű alkotmány: kiderült, hogy összehajtható, egyszemélyes csónakot rejt... ki nem találtam volna...
Kemencén könnyű megtalálni a kisvasúti parkot, ahol kellemeset bóklásztam a tiszta, reggeli napsütésben. Kiolvastam az ismertető táblákat, megnéztem a műhelyt - olaj- szurok- és vas jellegzetes szaga, sőt illata vett körül - egy padon megettem a reggelinek szánt barackokat. Vasárnap, béke. Sehol senki. Aztán megérkezett még néhány kiránduló, kisgyerekes családok. Aranyosak.

Nagyon élveztem a kisvasutazást, mint mindig. (A térképen kékkel jelöltem), viszont a végállomásra érve neki kellett szaladnom a hegynek. Tiszta, könnyed, napsugaras volt a világ.

Legközelebb komolyabban veszem a szintvonalakat. Papíron 450 méter, igazán nem sok, de volt benne le-föl bőven, valahogy többnek tűnt... mondhatni szaggatott volt a teljesítményem. Sűrűn megálltam zihálni egy kicsinykét - és hallgattam a madarakat, az erdő dalosait - énekük katedrálissá szövődött össze a fák lombjaival.
De volt olyan szakasza is az útnak, amikor furcsán nagy lett a csend, a tücskök és a madarak elhallgattak... és csak a saját lépteimet hallgattam.
Szóval, nem igazán ment a gyaloglás. Most még inkább tisztelem az olimpikonokat, akik selejtező, meg előfutam után nekifutnak a középdöntőnek, aztán még mindig képesek rekordot dönteni futásban-úszásban!

Kánya harangvirág - Campanula rapunculoides

Kiderült, miért hallgattak el az élőlények, miért szorult be a meleg a fák közé... kiérve az Ökör-orom gerincére a panorámával együtt megláttam a tornyosuló felhőket is. De azt is láttam, hogy nem lesz ez komoly... és valóban, a "sűreje" elkerülte az északi-Börzsönyt és benne engem. Itt a gerinc tisztásain néhány igazán színpompás növényt láttam, köztük egyik kedvencemet, a védett dunai szegfűt, a mókás macskafarkú veronikát (tényleg olyan, mint az "antennázó", óvatosan közelítő kismacskáé), és a finom színű kánya harangvirágot... és persze a találós kérdést: zöld, lila és sárga, mégis kéknek mondják a botanikusok, mi az? Természetesen a kéküstökű csormolya!

Macskafarkú veronika - Veronica spicata

Szép ez a piros sávval jelzett gerinc-ösvény. Egy sziklán leültem megenni szendvicseimet, vagyis: valójában megosztozni rajtuk a hangyákkal. Mert hogy, úgy látszik, ők is ebédelni indultak. Meg a darazsak is! Kitettem nekik egy karika kolbászt, afféle darázs-adóként - tessék, ezt egyétek, engem hagyjatok - megértették. Szép kerek falatokat haraptak ők is, én is, ki ki a magáéból. Felettem dallamos kiáltással elszállt két holló - fekete hátukon úgy hullámoztak az izmok, mint a szélborzolta olajos tó felszíne.

Mezei árvácska - Viola arvensis

Budai imola - Centaurea sadleriana

Dunai szegfű - Dianthus collinus

Amit nagyon élveztem: a békén hagyottság. Nem csak az erdőben, hanem belül is csend volt. Nem is találkoztam senkivel, csak egy hozzám nagyon hasonló turistalánnyal, annak is nagy fényképezőgép lógott a nyakában. Úgy látszik, nem vagyok egyedül ebben a műfajban. Szinte olyan volt, mintha magammal találkoztam volna.

Pelyhes kenderkefű - Galeopsis pubescens

A Holló-kő nagyon tetszett. Gyönyörű panoráma tárul fel innen. Megérkezett a zápor is - azon kaptam magam, hogy hangosan éneklem az Evitát. A madarak is énekelni kezdtek - felvették a dal fonalát, teli torokból, életörömmel. Már ezt a kevés esőt is öröménekkel fogadta a természet!
A virágok is mesebelien szépek voltak. Talán ez a vidék kicsit több esőt kap, kicsit hűvösebb - még mindig nyílik a kánya harangvirág és társai, amik alacsonyabb lejtőkön, például a Budai-hegységben már elvirágzottak.

Kéküstökű csormolya - Melampyrum nemorosum

Jön a zápor...

Egyetlen egyszer sem tévedtem el, végig a piros jelzésen haladva, egészen Nagybörzsönyig. A Salgóvár viszont egyáltalán nem olyan, mint amire diákkoromból emlékeztem - valahogy emlékeimben "várabb vár" volt, talán a fantázia felhúzta a falakat, képzelet-habarccsal forrasztotta össze a ledőlt köveket... a valóság igazi omladék, iszalaggal benőtt kőhalom. Itt is megpihentem kicsit.
Nagybörzsönybe érve a falusi zajok és illatok mellett egy mókus fogadott. Ingerült volt, felszaladt előlem egy alacsony, öreg, girbegurba körtefára, és onnan nem volt neki útja tovább. Ingerülten kattogott rám - még sosem hallottam a mókus hangját! - idegesítette a jelenlétem. Lefényképezni nem hagyta magát. Én is hagytam hát a mókust, és olyan jámbor hangulatban voltam, hogy tűrtem még a rámenősen tarháló anyókát is a buszmegállóban. Amúgy igazán nem kellett sokat várnom a buszra, sétáltam egyet a szép faluban.
A vonaton aztán elaludtam.

Otthon még volt erőm hajat mosni és borsót párolni vacsorára, aztán jöhetett az ájulásszerű alvás... szemem előtt még sokáig "vetítődött" a mai látvány...

Kéküstökű csormolya - Melampyrum nemorosum

Tűz és víz a Szigetcsúcson

A szigetcsúcs: csúcs. A Szentendrei-szigetről van szó, ennek is az északi végéről. Visegrád és Nagymaros között, kétfelől a Duna ölelésében van egy félvad kempingféle, ahol évek óta el szoktunk tölteni egy társasjátékozós, fürdőzős, szúnyogcsapkodós, naplementés, sátrazós, máglyagyújtós hétvégét a barátaimmal. Alacsonyabb vízállásnál kiemelkednek a dunai hordalékzátonyok a sziget elején, oldalt vadul robog a folyó, olykor uszályokat és hatalmas szállodahajókat ringatva a hátán.
Naplemente után a visegrádi várhegy komor, sötét tömbjének tetején lebegni látszik a kivilágított Fellegvár, túloldalon a nagymarosi gótikus templomtorony fénye válaszol rá. Tábortüzünk szikrái a magasba szállnak, néha éneklünk, ahogy a lángok parázzsá válnak, a beszélgetések is komolyabbá válnak, lassan elcsendesedik a tűz velünk együtt. A hunyorgó parazsat eloltjuk, és már csak az elemlámpák világítanak a sötétben gubbasztó sátrakban. Szép itt ébredni is, a Dunától mindig harmatos minden, aztán a nap melege felszárítja a sátrak tetején csillogó vízcseppeket is, párapermet száll a folyó felett, néhány vadkacsa harsány hápogással repül valahonnan, valamerre. A szigeten megkezdődik egy újabb nyári nap.

Trópusi sziget? Nem! Ez a Szentendrei-sziget :-)

Hullámfürdő egy nagy hajó nyomában

Sötétedik: ideje nekilátni uszadékfát gyűjteni a máglyához

Egy egészen különleges hangulatú alkonyat

A Nap búcsúja Nagymaros felett

Tűz és víz a fák alatt

Férfi és nő, tűz és víz: ellentétek vonzásában

Fűzfák: hozzá vannak szokva az időszakos elöntéshez

Kilátás a történelmi tájra

Jön a jeti...

Sátor helyett, ébredés előtt

A Bajdázói-tó csodavilága

A Bajdázói-tó a mellette lévő kőbányával együtt a Börzsönyben található, Királyrét közelében. Mivel az előző napi teljesítménytúra miatt kicsit, hm, elpilledt voltam, úgy gondoltam, jó ötlet levezetésül egy kicsit kisvasutazni, sétálni, lepkészni a nyári napsütésben. 
A Bajdázói-tó egy igazi gyöngyszem, hajdanán az itt működő kis vaskohó számára létesítették. A kisvasút is feljebb ment, és a közeli kőbányában egészen 2007-ig zajlott a kitermelés. A kőzetanyag érdekes: a gránithoz hasonlónak tűnik, de valójában dácit nagy kristályokkal. Vulkanikus, nagyon kemény. Az itteni kőzetből még keményebb szemcsék: vörös gránátkristályok mállottak ki az évmilliók alatt, emlékszem a TIT-es időkből, hogy jártunk ide "guberálni". Még talán meg is van valahol egy fél maréknyi innen való, fél centi átmérőjű gránátkristály.

Tiszta napsütés fogadott, igazi ártatlan kék ég - mintha nem is ebből hullott volna tegnap a diónyi jég! Átkompoltam Horányból Alsógödre, itt vonatra szálltam Vác felé. A jegypénztár zárva volt, a kalauz pedig nem jött. Van ez így. Vácott volt egy kellemes fél órám a szobi csatlakozásig, úgyhogy volt időm gyümölcsöt venni. Kismarosnál szálltam le - nem unatkoztam, mert elkapott egy MLM gyógytermék-ügynök a vonaton, én meg nem akartam nagyon ellenséges lenni, hiszen úgyis három megálló múlva egérutat nyerek...

A kisvasútnál jókora tömeg nyüzsgött, volt egy külföldi turistacsoport is (idősebb urak óriási fényképezőgépekkel, láthatóan az extázis állapotában a szerelvények láttán). Ők a különjárat Vilivel mentek, nekem megint nem jött össze, hogy a napelemes kisvasúttal utazhassak.

A Bajdázói-tó

Elsétáltam a horgásztó mellett - továbbra is állítom, hogy az itteni mélynyugalmat palackozni lehetne. Aztán egy kis rét, és már ott is voltam a tónál. Itt egy csapat ifjonc nyüzsgött, először cserkészeknek gondoltam őket, aztán kiderült, hogy madarász tábor. A  finom szemű hálók a tó körül voltak kifeszítve, távolabb a sátrak gubbasztottak a fák alatt, és a tábor bejáratánál egy mókás "kresz-táblát" is láttam. Hiába, a magyar kreativitás!!!

Kreatív kresztábla - ez mindennek a teteje! :-)

A pókhálós bojtorján pont a "Védett természeti értékeink" tábla alatt nőtt, a méhek nagyon örültek neki. Talán mert nagy a szárazság, kevés a virág... A szőrös kenderkefű pedig élő bizonyítéka annak, hogy a szőrös is lehet szép. :-) Egyébként a kis virágok annyira színesek, mintha egy szilánknyi trópus hullott volna a fák alá, a tikkadt erdő aljába.

Pókhálós bojtorján vendégével

Szőrös kenderkefű - Galeopsis speciosa

Körülsétáltam a tavat, és igazán felhőtlenül bíbelődtem a lepkék fényképezésével. A tóparti kevéske sár is vonzotta őket, és nem kevésbé a sédkender meg a réti füzény virágai. Jó volt, hogy a madarászok itt voltak, mert felhívták a figyelmemet egy élénk kék madárra: jégmadár! Még sose láttam! Megértettem, miért nevezik "repülő ékszernek" - valószínűtlenül kék, vibráló élőlény, csodálatosan szép. A madárgyűrűző tinik elmondták, hogy tegnap három is a hálóba akadt. Láttam napozó mocsári teknősöket - itt a tóban kisteknős-generációk nőnek fel - és egy gigantikus békát, amint törpeharcsákra vadászott. A víz ugyanis szinte forrt a kis fekete törpeharcsák seregeitől, a nagy béka néha közéjük vetette magát, aztán lomhán visszamászott a víz fölé nyúló ágra - nem láttam, hogy fogott volna valamit.

Káposztalepke réti füzényen - Lythrum salicaria

Napozó mocsári teknős - Emys orbicularis

A zöldbéka-fajtakör egy masszív példánya: nőstény tavi béka - Pelophylax ridibundus

Az erdő egészen tikkadt volt. Iszonyú meleg és szárazság uralkodott az elmúlt hetekben - a nyár forró csókja ősziessé változtatta az erdő hangulatát, a délceg levélvállak aléltan lógtak, és bizony sárga levelek hullottak alá. A növényi harc tétje egyértelműen a túlélés - persze vannak fajok, amelyek fittyet hánynak a sivatagi viszonyoknak, mint például a csalán. A patakmederben közelebbi ismeretségbe kerültem vele. Mondtam neki valami cifrát, erre a csalán szinte gúnyolódva integetett utánam erős, zöld leveleivel...

Bekukkantottam a felhagyott kőfejtőbe, hátha találok valamilyen érdekes növényt - a mélyebben fekvő részeken még az ibolyás nőszőfű sem kizárt. De nem találtam semmit, csak néhány további madarászhálót, üresen. A táborlakók és a madarak egyaránt visszavonultak ebédelni.

Egy kis, névtelen patak mentén sétáltam vissza. Itt rábukkantam egy gyakorlatilag észrevehetetlen nőszőfűre, ami a természetfotós vágyait semmibe véve, még most is, ennyi kánikula után, nem átallott bimbós maradni. Alighanem a ritka elbai nőszőfű második példányát találtam meg, ez a legkésőbb virágzó hazai orchideafajta. Becsült hazai egyedszáma ezer tő - már csak 998-at kell megtalálnom... :-)

Aztán átkukkantottam a Szén-patak völgyébe, itt már víz is folyt a kövek között, mégpedig friss, csörgedező, hideg. Nagy örömömre elég sok erdei békát láttam, mindenféle korosztályból és színben. Ezek a jószágok jól jelzik a környezet tisztaságát. Aztán egy mesebeli megjelenésű, eozin-zöld pompás rózsabogár is elém került - úgy látszik, ez a kis kirándulás inkább az állatvilágról szólt, semmint a növényekről. És hogy így is maradjon, egy jót játszottam a büfés vizslájával. Megtudtam, hogy Magurának hívják, és szereti, ha "a harmadik szeménél vakargatják a fejét". Erre nehéz mit mondani, a nagy vizsla boldogan ráült a lábamra és nekem dőlt, simogattatta magát, minden ideológiától függetlenül...

Elbai nőszőfű - Epipactis albensis

Idei erdei béka-kölyök

Erdei béka-kölyök: elfért az ujjam hegyén

Furcsa, vöröses színe volt!

Erdei béka "felnőtt" példánya

Pompás rózsabogár - Potosia aeruginosa. Legnagyobb rózsabogár fajunk

Magura, a magyar vizsla