Összes oldalmegjelenítés

2018. január 31., szerda

Dobogókő-Királykút-Prédikálószék: túra az olvadó hóban

Ennek a kirándulásnak akár azt a címet is adhattam volna, hogy "a hóhernyók nyomában". Napsütés, olvadó hó formái, kék ég, igazi téli színpompa jellemezte kedvenc útvonalaim egyikének bejárását.
Kilátás Prédikálószékről
A HÉV-en zötyögök Pomáz felé. Egy nyugdíjas tanítónővel beszélgetek, felnőtt szellemi fogyatékosokat tanít matematikára. "Ha nem foglalkoztatnánk őket, csak ülnének, néznének maguk elé és leépülnének..." Mit mondjak, ad gondolkodni valót. Még a dobogókői buszon is ez jár az eszemben. A busz ablakain egyébként nem látni ki, a sofőr pedig dühös egy szegényemberre, aki a középső ajtón merészelt felszállni. "Ki mondta neked, hogy itt felszállhatsz?! Ez nekem százezer forint bírság, ember, nekem családom van!" - nem nehéz kihallani a sofőr szavaiból az egzisztenciális félelmet, már-már pánikot. Megint csak van min gondolkodni.
Örülök, amikor végre a természet világába érek... ahol a dolgok logikusan, optimálisan, hatékonyan mennek.
A dobogókői kilátópont alatt párába vész a táj. A Dunát nem is látni, de odaképzelem. Hirtelen felszívja az erdő a busszal érkezett sokaságot, csak egy pilincka lábú kis énekesmadár nézeget rám, félrebillentett fejjel. A Zsindelyesben iszom egy kávét - vendégmarasztalóan lobog a láng a kandallóban - aztán indulás, végig a piros háromszög jelzésen Király-kútig. Csodálatos az erdő pompás magánya! Kattintgatok a "sífutó út" mentén felbukkanó látnivalókra... Az első fotók sose sikerülnek... Az út egyre meredekebben lejt, izmaimat meg kell feszítenem minden lépésnél, a jeges olvadék erősen csúszik. Dalolnak, dalolnak a madarak. Kék az ég felettem, sziporkázik a Nap, egyre meredekebben sütnek be sugarai a sarjerdő vézna hajtásai között. A tüskés szeder levele bezzeg most is zöld.
A Király-kúti vadászkunyhóhoz közeledve keréknyomokat és egy vékony vércsíkot látok a havon. Rekonstruálom a történteket: a lelőtt, vérző vadat utánfutóra dobták. A vérnyom körül szaglászó rókák nyomai mindenfelé látszanak. Egyszercsak barna ragadozómadár lebben fel pár méterre egy bokorról. Gatyás lábait lefelé mereszti, karmai sárgák, vonakodik távozni. Érzem a szárnyai szelét az arcomon. Akkora, mint egy fél paplan. Őt is idecsalta a vér, a vadász-zsákmány. Több eszem is lehetett volna, "csőre töltött" fényképezőgéppel kellett volna közelítenem, tudva, hogy lehetnek itt ragadozó állatok... de mindegy, a "sast" már elszalasztottam. Valahol már a távolban lengeti szárnyait hangtalanul, lomha ívben kanyarodva.
A Király-patakon nem könnyű az átkelés. Jeges minden, az áthajló vulkanikus köveken jégcsapok lógnak. Igen nehezen találok a lábamnak stabil pontokat, főleg a patak után, felfelé - hiába építettek ide lépcsőket, tükörjég minden. Pont ekkor érkezik két fiatal, vidám kiránduló lány a túloldalra, sikerül méltóságom romjait megőrizve felkapaszkodnom valahogy a fák közé...
Gyönyörű rész jön, olvadó hóformák: manók, kígyók, kukacok, mackók, miniatűr hóemberek...  megannyi absztrakt forma, amibe akármit beleláthatok. A két lány elég sokára ér utol, nekik se lehetett könnyű az átkelés. Fotózgatok a sziporkázó fényben, élvezem, hogy időmilliomos vagyok.  Állatnyomok szelik át keresztül-kasul az erdőt. Egy hete esett a hó utoljára - amikor épp a Salabasina-árokban voltam - azóta nem, tehát egy hét nyom-termése látszik a fák alatt.
Végre kiérek a "főútvonalra" Prédikálószék felé. Ez a turistaút egyben Komárom-Esztergom és Pest megye határa is egy rövid szakaszon. Arra számítottam, rengeteg kirándulót fogok itt látni, de két terepfutót, egy elvetemült bringást és egy kutyasétáltató bácsit látok csak. Fejem felett hollók keringenek. Szinte mindig hallani őket az utóbbi években. Örülök, hogy Mátyás király címermadara ismét ilyen szép számban él errefelé, biztos találnak maguknak táplálékot is bőségesen.
A kilátó felé ismét mélyül a hó, csúszik a meredek, odaérve megpihenek egy kicsit, iszom a termoszban hozott forró teából, nézegetem a párás panorámát, szokás szerint elborzadok kicsit a magyar történelem drámai pillanatait ábrázoló, képregény-stílusú grafikákon, amik a kilátó falait díszítik. Sorban érkeznek a kirándulók, egész szép sereg ember lesz itt hirtelen.
Nem megyek tovább a Vadálló-kövek felé, mert túlságosan csúszósnak, veszélyesnek ítélem a terepet, inkább visszafordulok, és kb. másfél-két kilométer után letérek egy jelzetlen szekérútra a Duna felé. Jókora kerülő, gyakorlatilag hátulról megkerülöm a hegyet, de mégis jobb, mint Diós felé menni a világ legunalmasabb erdészeti kacskaringóján. Így nagy ívben kikerülöm a fokozottan védett területet is. Végül ez a szakasz lesz utam egyik legemlékezetesebb része! Az út szépen kirajzolódik a hópaplan alatt, de érintetlen: egy hete sem jármű, sem ember nem haladt rajta. De mit is mondok, még hogy érintetlen? Hiszen ez valóságos főútvonal. Az állatnyomok valósággal tobzódnak. Különféle csülkös vadak jártak erre minden elképzelhető méretben, ezen kívül természetesen róka, nyúl, és pár olyan apróbb nyom, amit nem tudok azonosítani. Van egy közel tenyérnyi, "sokujjú" nyom is, amiről tudom, hogy a borzé. Maguk az állatok nem láthatóak, de érzem: számos szempár figyel. Pár száz méter kell csak, hogy a piros sáv jelzésű útra érjek. Borz koma láthatóan szereti az emberi járást követni, mert hosszan látom lába nyomát ezen a forgalmas, járművek által is fényesre kijárt útnak a szélén is.
A turistaút néhol levezet a fák közé vagy a patakhoz, át is kéne ugrálni rajta - ilyen jeges köveken én nem szeretnék ugrálni, inkább maradok fent a jégbordák alatt rejtőző töredezett aszfalton. Fakopáncs bontja felettem egy száraz fa kérgét, csak úgy záporozik a nyakamba a törmelék. Itt, a Szőke-forrás völgyében már alig van hó, inkább csak foltokban. Szememnek üdítő a rőtbarna színek látványa a vakító fehérség után. Látok pár zöld, áttelelt, fehér pettyes tüdőfű-levelet is. Zöld moha, vöröslő száraz bükkfalombok. Színes az erdő. Itt van a Fingós-forrás is, amit szemérmes turistatérképem nem nevez a nevén, ám a kihelyezett tanösvény-tábla igen. Hallani már Dömös zajait is megszűrve a fák között.
A Szentfánál megint vannak kirándulók. Elolvasom az ismertetőt a helyről, "csodák és ámítások", írja, micsoda vonzereje lehetett a két libapásztor lányka Szűzanya-látomásának annak idején! Akár egy második Lourdes is válhatott volna a helyből - áradtak a csodavárók, gyógyulni vágyók, vagyis hitben, testben megerősödni vágyók - ha a helyi polgármester meg nem elégeli, és ki nem vágatja a Szűz képmását kérgén kirajzoló "csudálatos" fát... Tűnődök hát tovább, miben is rejlik vajon valójában a csoda? A szent hely, a kápolna persze megvan, és manapság is felkeresik még...
Dömös határában három dolog is megállásra késztet. Az első egy hívogató büfé a kisállat-simogatóval szemben. Palacsinta, rozéfröccs, még melegedő házikó is van. Ritka látvány a manapság gyakori bezárt faluszéli kocsmák, tönkrement falatozók világában. Örülök neki, és szívből kívánom, hogy legyen bőven vendége, bevétele.
A másik egy pitbull. Jó kövér, fehér alapon fekete foltokkal. Szökdécselve ront rám. "Nem bánt!" kiabálják a gazdái, mondjuk ez a mondat szerepelhetne a világ 10 legnagyobb hazugsága között, de a kutya tényleg nem bánt. Kivéve, ha a rám ugrálást és összenyalást nem tekintjük annak. A vigyorgó bullterrier egész máshogy ugrik rám, mint ahogy a vizslák szoktak. Ha egy vizsla rád ugrik, az rajtad is marad, mint egy matrica. Ez viszont lepattanót játszik. Nekem ugrik, visszapattan, röhög. Én meg csak győzzem az egyensúlyomat megtartani!
A harmadik két Jehova Tanúja. Eddig még csak Budapest néhány helyén láttam a mosolygó néniket az Őrtorony újságjukkal, így faluszélen soha. Szerencsére ezek is ártalmatlanok, pár szó után "Isten áldásával" elköszönünk, és egy utcahosszat megtéve már látom is a buszmegállót. Egy perc, és itt a sárga busz, ahogy a menetrendben állt... kiváló. Szentendrén kiszállok, még teszek egy sétát az óváros hangulatos utcáin - a lehetetlen időpont ellenére hemzsegnek a külföldi turisták - eszem egy sajtos-tejfölös lángost, nézek ki a fejemből, megbámulom a Dunát - kövér, fehér hattyúk siklanak rajta méltóságteljesen, és egy sereg, egyáltalán nem méltóságteljes vadkacsa - aztán irány a HÉV, hazafelé.
Gyönyörű nap volt!
Az olvadó hó vicces alakzatokat produkál












Borz nyoma








2018. január 29., hétfő

Fel a Csóványosra!

Fel a Csóványosra!
Az idei év számomra első olyan túrája, amin kitűzőt és emléklapot kap az ember. A Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesület néhány tagját már évek óta ismerem, a Börzsöny pedig mindig is közel állt a szívemhez, így ez egy ígéretes túra január végére. Lent már csörgedezik az olvadékvíz, hóvirágok bújnak, de a hegyekben még magasan áll a hó, így akár évszakokat is átgyalogolhatok... egy a lényeg: időre fent lenni a Csóványoson.
A csóványosi kilátó
Korán kelek - legalábbis ahhoz képest, hogy vasárnap van. A Nyugatiban kiváló, frissen sült és még meleg rántottszeletes szendvicset veszek, ráadásul 350 forint mindössze. Megszépíti a pirkadatot. A zónázó vonaton nincsenek sokan, a váci átszállás is simán megy a régi időkből itt maradt kis piros szerelvényre. Irány Diósjenő, túrám kiindulópontja.
Diósjenő felett csak pár métert kell megtenni az aszfaltos erdészeti úton
Úgy egytucatnyi ember száll le velem együtt, elég hamar lehagynak, egyre távolabbról hallom a túrabotok kopogását. A falut ködös nyirkosság és fojtogató széngázszag lepi be, azért megbámulok egy-két, lepusztultságában is hangulatos 19. századi és századfordulós épületet, tornácot, ahogy szedem a lábam felfelé... vagy két kilométer, mire kiér az ember a hegy lábához. Most hó fedi a szerintem középkori útdarabkát - akkoriban rakták ki púpos hátúra, élire állított kövekkel az utakat - aztán egy rövidke aszfalt, és a zöld sávval jelzett ösvény meredeken bekanyarodik az erdőbe.
Ködzónában
Ködzónába érek, szerintem gyönyörű, én szeretem a köd titokzatosságát és a finoman kibontakozó színeket. Nem is haladok valami gyorsan, mindig akad valami fényképezni való! A csertölgy tavalyi, odaszáradt levelei szinte fellobbannak, ahogy közel érek hozzájuk, rókavörösen és telten, hogy aztán visszahulljanak a szürkületbe.
Elegyes erdő, egyre több a szürke törzsű, daliás bükkfa. A Dugóhúzó nevű részhez érve vizsla ront ki az erdőből, igazi vizslamódra úgy kanyarodik előttem, hogy csak úgy repül a hó, fenekét nekicsapja a combomnak. Én megpaskolom a vadgesztenyéhez hasonlóan fényes hátsót, hálából kapok néhány ostorszerű farokcsapást, markom tele lesz bársonyos fülekkel és pofazacskókkal. Aztán ott a másik is, mert kettő van, rakétaként száguldoznak, hamarosan beérnek a gazdik is.
Kikékül felettem az ég, ahogy kiérek a köd-zónából. A színek megváltoznak: a vöröst és szürkét felváltja a kék és fehér árnyalatok sokasága, kiélesednek a kontúrok. Ragyogva záporozik a napfény, villognak a hókristályok. Állatnyomok sokasága szeli keresztül-kasul a ritkás csalitost, aztán ismét bükkösbe érek, katonás vigyázzba állnak a törzsek, csíkosra festi az árnyék a havat... Az Őz-berek patakon át kell kelnem, egy kidőlt fatörzs segít ebben, bár piszkosul csúszósnak tűnik. A túrázók lábnyomaiból látom, hogy nincs más út... nagy levegő, nekivágok, sikerül a művelet anélkül, hogy megmártóznék a jegeces, fekete vizű patakban. A patakot amúgy olvadozó jéghártya borítja, rajta milliónyi rókanyom. Erről eszembe jut a háromezer éves kínai könyvnek, a Ji Csingnek a 64. koája: "úgy közelítsd meg a problémát, ahogy a róka átszalad a jégen". Hát itt látom, ahogy átszaladt...
Utam hullámzó, hol fel-hol le, de inkább fel. A Nyír-réten számítok némi panorámára, de hiába: ködcafatokat sodor az egyre erősebb szél, beburkolja a távlatot. Kezemet a kendőmbe tekerem, mert annyi eszem nem volt, hogy kesztyűt is hozzak, bár vagy fényképez az ember, vagy kesztyűt visel...
A navigáció nem is lehetne ennél könnyebb. Szépen kijárták az emberek az ösvényt. Fenyvesbe érek, furák a fények - elmosódnak a fénysugarak, ahogy átfurakodnak a sötét, kicsit baljós fenyőtörzsek között. Szinte színpadias a megvilágítás.
Valószínűtlen érzésem fokozódik, amikor bükkösbe érve becsíkozódik körülöttem a hó, aztán eltűnik a csíkosság, méghozzá csíkról csíkra, mintha leoltották, majd újra felgyújtották volna a világítást, ahogy a Nap előtt elrohan egy-egy felhőfoszlány... diszkófények!
A "Dugóhúzó" felső vége
Az utolsó nyiladékkal kapcsolatban rosszabbra emlékeztem. Már jön egy-egy visszafelé tartó túrázó, az egyik szerint fent nagyon hideg és zúzmara van, ezt nehezen hiszem el. Kétszáz méterre a céltól ilyen nagy lenne a különbség az időjárásban? És igen! Ahogy meglátom a csóványosi kilátó szerkezetét, kellemetlen zúzmarahullás kezdődik. Az erős szél apró nyílként lövöldözi a fülkagylómba a zúzmaraszilánkokat. Igencsak barátságtalan odafent az idő! De vidáman lobog a tűz, forró a tea, a fafüstöt elkapdossa a szél. Megkapom az emléklapot és az ízléses kitűzőt - emlékeznek rám tavalyról - kortyolok ezt-azt, és pillanatok műve, hogy csörgősre ne fagyjak. Eszméletlen hideg van itt a hegycsúcson, bár ezt biztos csak a szél teszi, reszketni kezdek. Indulás lefelé!
Állatnyomok mindenfelé
Kedvem ugrásszerűen megjavult, bár tudom, hogy lefelé nehezebb, mint felfelé, ilyen meredeken legalábbis. Szerencsére mély a hó. Nem a kitaposott, jól eljegesedett ösvényen ereszkedek lefelé, hanem igyekszem ki-kilépni a térdkalácsig érő hóba, ami egész jól megtart. Most gondolok először arra, hogy valamiféle bakancsa szerelhető hóláncot és botot kéne szereznem... Különösebb egyensúlytartási gondok nélkül érkezek a Zsivány-lyukhoz, ahonnan visszanézve megpillantom a fák felett a kilátót. Biztatom is a szembejövőket, hogy nincs messze a cél. Elég sokan jönnek szembe, még ismerős is akad köztük.
Az árnyékok csíkosra festik a havat
Lekanyarodok a piros X-en az Égés-bérc felé, ezután már nem is találkozom túrázókkal egészen Királyrétig. Már nem fázok, itt szélvédettebb, kezd visszatérni az ujjaimba a vérkeringés, ezzel visszatér fotós-kedvem is. Gyönyörű az erdő, mint mindig. Meghőkölök egy monumentális szarvascsapás láttán: akkora paták hagytak itt nyomot, mint egy söröskrigli! Akad vaddisznónyom is bőven. Az apróságok közül róka, nyúl. Két nyúlhuppanás közt egy három méteres hézag: jókorát ugorhatott a tapsifüles! De magukat az állatokat nem látom. Ismét süt a Nap, ragyognak a száraz lombok, fejem felett holló köröz lágy károgással. Aprómadarak éneke is hallatszik, csuszkák baletteznek a sima törzseken.
Az öreg, manó-lakta hársfát persze lefényképezem. Nyilván nem csak én, jól látszik kitaposva az ideális fotós-pont. A hatalmas, erős karjaival apró lények sokaságát dajkáló, odvas, furcsa formájú fa bizony alaposan eltér a bükkök katonás sorától. Nem csoda, hogy a térképen is szerepel.
A hó, ahogy haladok lefelé, egyre inkább megroskad, latyakká válik. Egy-egy meredekebb részen meg is csúszok, hemperedek egyet-kettőt. A bakancsom nyilvánvalóan átázott, de az XXL-es kamásliért hálás vagyok a karácsonyi kiárusításnak, ahol vettem. A kislábujjamon jól érezhetően fejlődik egy vízhólyag, az átnedvesedett zokninak köszönhetően.
Jön a Bagoly-Bükk, aztán a Suta-berki nyiladék: nem túl izgalmas, nyílegyenes terep, ráadásul most csúszik is, ahogy a latyak meg a jég váltakozik benne nagy, gömbölyded, vulkanikus kövekkel. Órámra nézek: ki kell lépnem, ha el szeretném érni a kisvasutat! Tavaly pont lekéstem, hallottam a távolodó dudálását... úgyhogy kilépek, itt lent a Bajdázói-tó körül már nincs hó, csak terjengős sár, nem lenne jó pont itt dobni egy hátast... A tavacskát ezüstös-fémes fényű jéghártya borítja, olvad is már, titokzatos buborékok ébredeznek benne, itt-ott kékes repedések is vannak rajta már. Egész jó a tempóm. Biztos ami biztos, bele is kocogok - itt Királyréten bezzeg hemzsegnek a hétvégi kirándulók, sár ide vagy oda - és könnyedén elérem a kisvasutat, ami indul is, ahogy felszálltam.

Átszállás Kismaroson - csatlakozás van, épp van időm megvenni a jegyet - és egy óra múlva már otthon, Pesten áztatom magam egy kád forró vízben, egy pohárka barna sör társaságában... Remek nap volt!





Az utolsó emelkedő: a Nyír-réti nyiladék


Japán festményhez hasonlít...

Az Égés-bérc egyik bükkfája szinte "lángol"


Méghogy szürke a téli erdő...


Alighanem nyúl nyomok.



Kedvencem: az öreg hársfa