Összes oldalmegjelenítés

2015. február 22., vasárnap

Tarka sáfrányok nyomában

Hű, de hosszú tud lenni egy tél! Legalábbis egy amatőr, de lelkes vadvirág-fotós számára... Nem csoda, hogy valósággal ki voltam éhezve egy kis napfényre, színekre, az ébredő természet látványára. Ilyenkor, vagyis már februárban elkezdenek nyílni a legkorábbi vadvirágok, köztük a tarka sáfrány (Crocus reticulatus). Így örömmel mentem egy meghívás nyomán Albertirsára, ahol Karácsonykor már jártam a Téli Dolina túrán. Öröm volt viszont látni a kedves helyeket! Öröm volt személyesen találkozni a közösségi oldalról ismert lelkes természetbarátokkal is. Szerencsém volt az időjárással: szép, fátyolos kék égbolt fogadott. Nem siettem nagyon, mert a sáfrányok fázós jószágok, reggel még összezárják pártájukat, de bizony felhős, borongós időben sem lett volna reményem kinyílva találni ezeket az apró szépségeket. Most viszont a sáfrányok mellett épp nyílni kezdtek már az első ibolyák és tavaszi héricsek is!
Tarka sáfrány - Crocus reticulatus
Jöjjön hát a "személyleírás":
Mint minden krókuszfélének, hagymagumója van és évelő. Fél arasznyi, aprócska virág. Jellegzetes hármas lila csík díszíti a virág pártáját (szirmait), aminek az alapszíne fehértől a halvány ibolyaszínig terjed. Bámulatos, hogy nincs belőle két egyforma. Dél- és kelet-európai faj, élőhelye egészen a Kaukázusig terjed. Lösz- és homokpusztagyepek, homoki tölgyesek, akácosok lakója. Élőhelyeinek védelme nagyon fontos. Magyar postabélyegen is megjelentették 2009-ben, a Védett hazai virágok sor tagjaként.

Végül egy igazi ritkaságot is találtam: egy hófehér, albínó (színanyag nélküli) példányt!
Parányi, csíkos bimbó - tarka sáfrány (Crocus reticulatus)

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus. Első nézésre nehéz észrevenni

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus. Ennek a tőnek hat helyett hét leple (szirma) van

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus. Érdekes, felemás színezetű párta

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Elnyílt tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Albínó "tarka" sáfrány - Crocus reticulatus

Ibolya - Viola sp.

Csattanó maszlag - Datura stramonium

Tavaszi hérics - Adonis vernalis

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

2015. február 16., hétfő

Végig a sárga úton: Dobogókőtől Szentendréig

Szép, hosszú, nagyobb kanyaroktól mentes út, a "lusta kirándulónak" való, finom lejtéssel Dobogókőtől Lajosforráson át egészen Szentendréig... még a jelzésváltásokra se kell figyelnem, végig a sárga sáv mentén vezet sétám útvonala. Egy böjtelői napsugaras vasárnapra épp alkalmatos pilisi kirándulásnak ígérkezett ez.

Kilátás Dobogókőről
Napsugaras, hűvös reggel, a pocsolyákon jéghártya, a pesti galambok fázós gombóccá zsugorodva kapaszkodnak a bérházak szürke erkélyein. A Duna felett könnyű páraréteg lebeg. Korán érkezek a pomázi buszállomásra - de hol a kirándulni vágyók népes tömege, akik miatt siettem? Hosszan várok a dobogókői buszra, szorongatok egy műanyagpoharat, a helyi Szomi-Hami Büfé elmaradhatatlan kávéjával. Nem unalmas a várakozás, egy nénivel elegyedek szóba - mit mondjak, nem igazán kormánypárti, "fiatal takonypócok, mit tudhatnak ezek", no ezt még ebben a megközelítésben nem hallottam...
Aztán persze megérkezik a kirándulni vágyók sokasága, a busz végébe ülök... találgatják, az ott odafent mészkő, avagy hó? Nem szólok közbe, bár valaha geológus akartam lenni, Dobogókőn bajosan találni mészkövet...

Bizony, az ott fent hó, mégpedig jó tizenöt-húsz centis, hangosan roppanós, kifejezetten kristálycukor jellegű. Ultramarin-kék felettem az ég, szinte lila árnyékcsíkok rajzolódnak a vadnyomokkal tarkított hóra, a kirándulók pillanatok alatt "felszívódnak". Én még kicsit elidőzök a kilátónál, aztán nézegetem a lustán kanyargó füstcsíkokat - bográcsokban fő a sokféle étel a vendéglők, bódék előtt - lassan kékre fagy a kezem, aztán az ár-érték arányon elgondolkodva egy rántott húsos szendvicset veszek. Ez pazar. Frissen sült, még ropogós-meleg rántott hús, mellette hagyma és majonézes saláta is kerül a jókora buciba... melegíti a kezem, ahogy élvezettel, kicsiket harapok belőle, és lassan ballagok lefelé a mindenféle jelzéssel tarkított fatörzsek között. A többi jelzés szépen mind le fog térni valahol, én maradok a sárga sávon...
Terepfutók szökellnek el mellettem, én bizony ennyire csúszós lejtőn nem mernék futni, de hát ők tudják... próbálom meglesni, van-e valami hó-stopli a cipőjükön, de már el is inaltak a kanyarban.
Békés az utam lefelé, fotózgatok, nézelődök... egyszer csak megcsap a végtelenség, az időn kívüliség kozmikus csendje. Megállok, fülelek... tudom, hogy rádióhullámok ezrei szelik át a levegőt, de mégis, mintha még rádiócsend is lenne, a téli erdő hallgat. Aztán egy lila kis árnyék penderül a lábam elé, és felettem egy apró madárka igazi farsangi lendülettel dalolni kezd... és életre kel az erdő, milliónyi neszével.
Megvidámodik a lelkem, trappolok lefelé, egészen addig, míg a kék Mária út-jelzéssel fonódó sárga sáv be nem parancsol a dzsungelbe. A jégtörés miatt lezuhant ágaktól gyakorlatilag járhatatlan az ösvény. Kicsit erőlködök a mély hóban, kerülgetem az ágakat... de aztán kimászom a párhuzamos "régi sárgára", a szekérútra, amit már megtisztított az erdészet. Hatalmas munkát végezhettek, mindenfelé ott sorakoznak a kidőlt fákból felszeletelt, gúlába rakott törzsek, ágak.

Fel-le liftez ez a szekérút, a hó helyét imitt-amott már a lefagyott jég veszi át. Odalent vígan csörög a Bükkös-patak, végig fog kísérni ma engem, egészen a torkolatáig, a Dunáig... belőle írtam a szakdolgozatomat. Nem mindennapi patak ez. Medrében drágaköveket dédelget - szép búzavirágkék zafírt, málnapiros gránátköveket, gyémántként ragyogó hegyikristályt... persze, mielőtt a kincskeresők megrohannák a helyet, elárulom: mindez mikroszkopikus méretű.
Az olvadékvíz néhol korrektül ráfagyott az útra - cefetül csúszik. Több kiránduló szerelmespárral, családdal is találkozom. Egyszer csak szembejön egy anyuka és három csemete - totyogóstól a kiscsoportos méretig - kezükben ágból vágott bot, arcukon a komoly túrázóktól elvárható elszánt optimizmus. A negyedik csemete az apuka hátijából szemléli a világot. "Így kell ezt" - mondja apuka, és igaza is van.

A hó ellenére viszonylag meleg van. Furcsa ez a kontraszt, még hihetőbbnek tűnik, hogy nem is havon, hanem kristálycukorban gázolok. Váltakoznak a jeges és a havas szakaszok, míg végül a Tölgyikrek csomópontjánál megérkezik a sár is. Lajosforrásnál alig van hó, viszont akad pár bográcsozó, kiránduló. Mennyire hiányzik innen a nyitott turistaház! Hiszen még most is milyen élet van itt.
Hamar továbbmegyek - délután egy óra van, és a Nap sugarai máris kezdenek ferdén vágódni a fatörzsek közé. Az erdőalji barna avart foltos kontyvirág üdezöld levéltekercsei ütik át. Innen lefelé már csak egy-egy hófolt emlékeztet a télre. Remek, kiváló útviszonyok, végre - természetes tehát, hogy eltévedtem. Sajnos valóban, egy nem túl szerencsésen felfestett jelzés miatt tértem rá a nyiladékra, vissza kell kapaszkodnom. A tanösvény jelzés is újdonság a térképemhez képest. Közben szépen bedarálok egy zacskó fahéjas mandulát, vigasztalásul.
A Kő-hegyi turistaházhoz vezető ösvény már ismerősöm. Nagyon érdekes rész ez botanikailag... de most még ebből semmi sem látszik, a kis tavat is jég borítja, érdekesen festenek a belőle kiálló "lábasfák". Valaha, úgy háromezer évvel ezelőtt, itt földsáncokkal védett kis brozkori település volt. Az "urnasíros temetkezés" népe élt itt... persze itt is magas hőfokú ellenséges tűz pusztított el mindent, ahogy a Börzsönyben. Nevük se maradt...
A történelmi elmélkedés után irány a turistaház. Vidám élet van benne és körülötte. "Ötvenesével sütjük a palacsintát", mondják, én beérem egy nagy pohár házi szörppel. Finom. De indulnom kell, februárban azért még tél van, hamar sötétedik. Lefelé tart az utam továbbra is a sárgán, igazi löszmélyút, ami azért rossz, mert kitölti a tükörjég. Érdekes figurákat mutatok be, még szerencse, hogy senki sem látja... és nem is hallja.
Kinyílik az erdő, hajdani szőlők között halad az utam, lejjebb egy ház, mintha egyenesen Toszkánából csöppentették volna ide, távolabb már Szentendre épületei, a számtalan templomtorony a kobaltkék ég felé bök. Kikötött, nagy kecske mekeg rám élesen, a hasán látom, hogy hamarosan anyai örömök elé néz.
Aranyfényű, kis sárga lángsugarak törik át az avart - kinyíltak az első salátaboglárkák! Néhány nap, és aranylani fog tőlük az út széle...
Jámborul ballagok be Szentendrére, még teszek itt egy kis kört, megnézem a jól ismert belvárost, most is nyüzsögnek a külföldiek, zajlik az élet... a Duna visszatükrözi az alkonyati eget, odaát a Szentendrei-sziget partmenti füzesei bronzosan tükrözik a Nap utolsó sugarait. Sétálók, szerelmespárok mindenfelé... megkezdődött a "szezon", na.
A madarak is tudják már, hogy jón a tavasz...
Dobogókő alatt. Jól látszik a jégtörés nyoma a fák koronáján.

Hószörny

Hóvándor, még botja is van. Érdekes olvadásformákat láttam

Lilák az árnyékok...

Megtépázott erdő

Ösvényre zuhant ágak

A "régi sárga", vagyis a szekérút igencsak jeges

Jéglények

Mohatűz a havon

"Olvaszd fel jéééég szííívemet"

Remélem, ezzel a mosollyal búcsúzik a tél

Lassan a lágyszárúak is felemelik a fejüket

Tölgyikrek után ilyen az út

Falevél jégbörtönben

A Kő-hegy kis "krátertava"

"Lábasfák"


Aranykehely: az első nyíló salátaboglárkák egyike

Világok találkozása Szentendrén...

Kecses árnyékok tánca a HÉV állomáson

Szentendre belvárosa

2015. február 9., hétfő

Hiúzlesen a Börzsönyben

A hiúznyom-kereső túrát a Duna-Ipoly Nemzeti Park hirdette meg, tizenöt főben maximálva a résztvevők létszámát. A Börzsönyben valóban él hiúz, nyomaival - főleg ha friss hó hullott - néha lehet találkozni.  A harminckilós macska az egész hegységet bejárja. Kameracsapdás felvétel is készült már róla, de ez a jószág valóságos fantom.
Így aztán nem is számítottam hiúz-nyomokra, ellenben számítottam egy jó kis "expedíció" jellegű túrára árkon-bokron át. 

Királyrétről indulunk, egy rövid bemutatkozás után - a Látogatóközpont madáretetői körül szinte forr a levegő, apró madarak seregei röppennek ide-oda. Hópelyhek kavarognak a szinte kék levegőben, az út jegesen fagyott. A Cseresznyefa-parkolóig autókkal megyünk, innen irány a Taxi-nyiladék. Hejj, két éve, egy augusztusi hőségrekordos napon jártam itt utoljára, lent a Vasfazék-patak mellett elbai nőszőfű nyílt, színes lepkék, mint tarka mozaikdarabkák reppentek át előttem... de ez egy másik évben, egy másik évszakban, egy másik bolygón történhetett.
Hamar letérünk a Grófi út felé, kezdődhet a nyomkeresés. Őz, szarvas, vaddisznó - sokminden használja az ember által létesített utakat. Találunk "hiúznyomot" is, ami pár méter után borz-nyommá változik, sajnos. Az úton átdőlt havas fatörzsön nyest szaladhatott végig. Odalent a szurdokban feketére fagyott patak kanyarog, a túloldalon fiatal vaddisznók sötét tömbje szalad végig, az ösvény vége elmosódik az aprószemű havazás függönyétől. Az égen rohannak a felhők. Darányi Laci valósággal szerelemmel beszél hiúzkutató kalandjairól.

Beváltunk a sűrűbe, a hó lábszárközépig ér - a bakancsom szára, sajnos, nem, így finoman hajszálcsövez befelé a hólé a zoknin keresztül. A rég felhagyott Ilona-bánya kőfalain impozáns jégcsapok függnek. A kékesfehér szűzhó hirtelen csíkossá változik - kisütött a Nap a vágtató felhők között, megélénkülnek a színek. Kapaszkodunk felfelé a hóban a kőfolyáson, igyekszem az előttem haladók nyomába lépni, izmaim égnek, érződik a tegnapi 35 kilométer, egyik kezemmel egyensúlyozni igyekszem, a másikban szorongatom a fényképezőgépet. Fent egy oldalban kicsit megpihenünk. A fel-felbukkanó Nap nyomán reflektorszerű fényfoltok szaladnak át az erdőn, a félig vagy teljesen kidőlt, havas törzseken. Hátizsákomból előkotort fagyott szendvicset rágcsálok, amíg hiúzkutatónk bemutatja a téli álom tudományát, hóba vájt gödörben elfészkelve. András ezalatt mindenféle koponyákat és patákat mutogat, és azt is megtudom, hogy kerül a nyúlrágás másfél méter magasra, illetve hogy lesz a szarvas vakarózásából idővel forradásos "medvekarom-nyom" a fatörzseken.

A Tax-i turistaháznál ismét megállunk egy kicsit. Fehéren ragyog a hó, az égen tintafekete felhők, páran síelnek, füstöl egy kis tábortűz, jópáran lehetnek a kissé düledező épületben is... a Napnak most már valósággal ereje van, felé fordítom az arcom, valósággal napozok, miután megszabadultam az átázott kesztyűktől.  A síbusz kerekein masszív láncok, a tágas tisztást szegélyező fenyves valósággal fekete, az ég ibolyaszín. Forró teát kortyolok a termoszból.
Elsétálunk a Kammerhof felé - az úton szánkózók, de jó is lehet a forgalom nélküli erdei úton kilométereken át csúszni lefelé, akár egy álomban... még mindig felfelé megyünk, keresztül egy jégtöréstől letarolt hegyoldalon, a félig kidőlt, tőből kettéhasadt szálas bükkök némelyike nyikorogva, ingatagon egymásra támaszkodik, Damoklész kardjaként, örülök, hogy gyorsan áthaladunk a veszélyesnek látszó részen. A ritkás fák között feltárul a lassan alkonyivá váló panoráma, a távolban fehér hegyoldalak, vaskos felhők, odalent sötéten csillog a Duna.
Nyúl-nyomok keresztül-kasul... hatalmas jószágok lehetnek, a hátsó tappancsok nyoma valósággal mint egy poháralátét. Még sose láttam erdőben nyulat. Akár ezt is lehet hiúz-nyomnak nézni...
Innen lefelé fordul az út - jó csúszós, jártam már erre is nyáron - meglepően hamar leérünk a parkolóhoz.

Hiúzt ugyan nem láttunk, de még a nyomát sem, viszont nem lehetetlen, hogy épp a mi nyomunkban fog járni ez a hatalmas macskaféle. Az a természetben mindig kérdés, hogy ki jár kinek a nyomában...

Jó volt egy napig "nyomozónak" lenni!


Nyomkeresés. Az ígéretes "hiúznyom" sajnos borz nyomának bizonyult

A Grófi út

Szűzhóban az Ilona-bánya oldalában




Úttalan utakon. A jégtörés miatt járhatatlan vidékek

A Tax-i turistaház előtti kis sípálya


Úton a Kammerhof felé

Libasorban...