Összes oldalmegjelenítés

2017. április 29., szombat

Zöld erdőben jártam... Horváth József Emléktúra, Börzsöny

Ezt a túrát idén 9. alkalommal szervezi meg a Lokomotív Turista Egyesület. A helyszín: kedves Börzsönyöm, a választott távom pedig a 20 kilométer, tekintettel a holnapi Káli-medencei 30 kilométerre. Hogy kinek az emlékére rendezik meg ezt a túrát? Horváth József közel 100 éve született, 1952-ben ő járta végig elsőként az Országos Kéktúra útvonalát. Életét a vasútnak, a természetjárásnak, a börzsönyi turistajelzések gondozásának szentelte. A rajt és a cél egyben a szokolyai Lokomotív kulcsosház - egészen biztos, hogy ő itt is sokszor megfordult.
Borongós a reggel, de a tépett, rohanó felhők között itt-ott kék ablakok nyílnak. Egészen biztató... a tegnapi eső után párállik a föld, mindenen harmatcseppek rezegnek. Amikor a váci átszállás után Szokolya felé zakatol velem a kis piros szerelvény, már süt is a Nap. Az utastársak különféle túrákra igyekeznek, tele van a vonatocska, vidám és valósággal expedíciós a hangulat.
A szokolyai vasútállomás láthatólag nincs éppen közel magához Szokolyához, gyakorlatilag rögtön az erdőben találom magamat. Nincs is itt más, csak a peron és a kulcsosház, ami előtt már áll is az asztalka és néhány szervező, akiktől hamarosan meg is kapom az itinert a rajtpecséttel. Befizetem az 500 forintos nevezési díjat (bizony, ez barátinak mondható manapság), és már indulok is a piros kereszt jelzésű úton.
Sár.
Sár.
Sár.
Egy oszlopon egy elhagyott bukósisak nézi a pocsolyákat. Hát, nem kevés eső eshetett itt... Csúszkálok, igyekszem kikerülni a nagyobb pocsolyákat, bakancsomra sárcsimbókok kapaszkodnak. Beszélgetek egy túratárssal, a zöld lombok között meredeken tűznek a fénysugarak, a párás levegőben szinte táncol minden fény-nyaláb. Hol fel, hol le, eleinte párhuzamosan a sínekkel, aztán feljebb... ennek örülök, mert a sár köztudottan lent szeret tartózkodni, hátha javul a terep.

Biztos a puha talaj - na meg a beszélgetés - az oka annak, hogy nem hallom meg, nem veszem észre az őzbakot. Mondanom sem kell, a fényképezőgép be sincs kapcsolva, a bak pedig nem várja ki... koronás fejével még visszanéz a gyöngyözve párálló rét túloldaláról, aztán egy kecses ugrással eltűnik a sűrűben. Ó, bosszúság!
 A Róka-hegy gerincére felérve tényleg nyoma vész a sárnak. Sőt, műútra bukkanok ki. Előttem-mögöttem terepfutók. Valami egészen mesés a táj, a fák közötti nyiladékokban messzire látni, egészen a zöld réteken túl kéklő dimbes-dombokig... rétek, kaszálók, tanyák, lovak. Mindenre gyémántport hintett az éjszaka, csillog a harmat minden fűszálacska végén. A gesztenyebarna lovacskák mindenesetre együttműködőbb fotóalanyok, mint az őzbak volt. Szinkronban mozogva, lassan lépked a két paci, egyszerre hajtják le a fejüket a hersegően zöld fűhöz, és egyszerre emelik fel. Egy szem autó halad el a nem éppen forgalmas aszfalton, amikor beérek a faluba.
Csinos falu Nógrád, a látképet a vár csonka falmaradványa uralja, ami olyan, mint egy stoppos ég felé bökött hüvelykujja. Az első ellenőrzőpont a Csurgó forrásnál van. Valószínűtlenség-érzésem fokozódik. Gyönyörűen foglalt forrás, a víz kristálytiszta, a márványtábla hibátlan, vannak padok, és gondos kezek láthatóan gondját viselik a helynek - virágok, tisztaság, harmónia. Szinte meg se lepne, ha manók surrannának el ezen a mesebeli helyen. Előttem a mező nagyon zöld, az ég nagyon kék, a felhők nagyon fehérek, a pitypangok nagyon sárgák. Mintha festve lenne az egész. A felhők árnyéka lilán folyik végig a zöldkabátos hegyoldalakon, mint a kiöntött tinta.
Bal felől a Kálvária, csinos kis kápolna bújik meg a fák között... jobb kéz felé pedig kisvártatva parányi, kerítéssel körbevett zsidó temető. Megdőlt, olvashatatlanná kopott, félköríves faragású sírjelek, magasra sarjadt friss fű. Itt-ott a sírkövekre tett kövek mutatják, hogy mégse teljesen elfeledett a hely.
 Szőlős-mező, Béla-rét... a Nap ragyog, kampós végű szálas felhők csíkozzák az eget, mögöttem lassan elmarad a nógrádi várhegy sötét sziluettje a csonka várral. Aztán ismét erdő, itt-ott alkalmi tavacskák. Egy helyet közelebbről is megnézek: a békalencsés felszínt kígyóvonalban táncoltatja valami, közelít a mozgás, remélem, hogy a sikló végül kiemeli a fejét egy exponálásnyi időre... de nem, a bestye kígyó rejtve marad. Öreg, fekete kérgű fák szövevénye dőlt bele a vízbe. Most épp sehol egy túrázó, szinte a fejem mellett száll le egy kiszáradt fára egy fakopáncs. Kettőt-hármat koppint, aztán észrevesz és huss! Ezt se sikerült lefényképeznem... Na, talán a virágokat. Egyre több, csodálatosan kék indás ínfű szegélyezi a zöld sáv jelzésű út szélét. Köztük csillagként világítanak az olocsán csillaghúr fehér virágai, itt-ott a tavaszi lednek valóserűtlenül lila virágai is felbukkannak. Ballagok, próbálom értelmezni a szöveges itinert (hejj, "ezer szónál is többet ér egy kép", bizony már-már ott tartok, hogy előkotrom a hátizsákból a jó öreg Cartographiát, én vizuális típus lévén jobban boldogulok egy akármilyen egyszerű térképvázlattal, mint egy szöveges leírással...) De bolyongásaim nem hiábavalók. Ahogy kigondolom, hogy "de jó lenne albínó indás ínfüvet találni", hopp, már itt is van. A színhiányos, vagy fura kifejlődésű vadvirágokat valósággal "gyűjtöm", persze csak fénykép formájában. A sötétkék helyett fehér színű virágfürt szinte világít a fák sűrűjében.
Rétre bukkanok ki - már tudom, hol vagyok, és ismét megsokasodnak a túratársak. Nini, milyen élénk lila folt, mint a karbunkulus kő, szinte villódzik a rövidre kaszált réten. Agárkosbor! Átugrok az árkon, fotózgatom a parányi orchideát... van ám több is, szépek, nem ártott nekik a múlt heti havazás...
 A múlt heti havazás! Hihetetlen, hogy alig egy hete volt, hogy majd' fél méteres hó esett... a növényvilág, néhány letört gallyat leszámítva, szemmel láthatóan "meg se érezte" a kényszerpihenőt a nedves, nehéz hópaplan alatt.
Ez a tájék ismerős, tudom, hogy közeledünk Királyréthez, mégis majdnem eltévesztem a kicsit eldugott, jobbra lefelé forduló ösvényt. Szemmel láthatóan mások is, van, aki felfelé megy a háromszög jelzésen (persze a királyréti várhegy megtekintése "fakultatív lehetőség"), mások nyílegyenesen mennek tovább a szekérúton Szokolya felé... No de megvan, leereszkedek a hajdani vasércbánya-tárlók mentén, a szurdokfalakat vasoxid-rétegek mintázzák, a zugok megóvásra érdemes denevér-rejtekek errefelé. Lent fehér tajtékot vetve ugrál kőről kőre a patak. Sajnos, szalamandrát nem látok, pedig fotóztam már itt, és bizonyos, hogy a tegnapi langyos eső kicsalogatta őket. Királyrét gyakorta a túráim kezdő- vagy végpontja, most furcsa érzés, hogy a féltávon túl vagyok egy kicsivel. Stopperemre pillantok, és nem hiszek a szememnek... alig több, mint két órája gyalogolok, ezek szerint szokatlanul gyorsan. Innentől lehet andalogni, fotózgatni... a pecsételés után vissza kell kapaszkodni a "szalamandrás" meredeken, utána már nem probléma a navigáció: végig a piros sáv jelzésen, a Hegypó-árokban, a patak mentén. Sőt, néha nem is csak mentén, hanem rajta keresztül is. Kőről kőre ugrálva néha át kell kelni rajta, de jól megy ma ez is. Kellemes a lejtő, nagyon zöld minden. A napfény néha eltűnik, homályossá válik minden, mint egy zöld üvegablakú smaragd katedrálisban.
 A Széles-mezőre kibukkanva rokon lélekre találok: fényképezőgép, hosszú haj, lelkes tekintet. Felhívjuk egymás figyelmét az agárkosborokra - "találtam egy fehéret is, arra", mondja az asszony, "hátha találok pókbangót..." Megbeszéljük, hogy a pocsolyákban ebihalak vannak, és megmutatja, milyen pazar halo-jelenséget fotózott az imént. A Napot fényes, gyöngyházfényű gyűrű veszi körbe, ahogy a fénye megtörik a finom szálú jégtűfelhőkön... Én még az erdőben lehettem, amikor felbukkant az "égi jel", ami egyébként ugyanazt jelenti, mint amit a halcsontváz-forma cirruszok, amiket Nógrádnál láttam az égen: hidegfront közeleg.
Egy túratárs beleteszi a bogarat a fülembe: "el szeretném érni a 13 órai vonatot" - ez annyira korai, hogy a túratervezéskor figyelmen kívül is hagytam, viszont az is igaz, hogy órákat kéne várni a következőre... úgyhogy sietősre veszem a dolgot ismét, bár annyira azért nem, hogy kiderítsem, hány óra is van most.
 Megnézem a pocsolyákat: tényleg nagy élet van bennük, sok-sok ebihal, akár a fürgén kígyózó kis ostorral felszerelt, fekete borsószemek, cikáznak a sáros vízben. Barna varangyok. A víz tetején molnárpoloskák szaladnak nyomtalanul, néha friss szélfuvallat borzongása fut végig a víz felszínén. Furcsa, hogy most viszonylag hosszan egyedül ballagok a csendes, zöld katedrálisban, a lombok alatt, a piros sáv jelzést követve. Szinte váratlanul, hirtelen bukkannak fel a sínek. Itt a sárga bukósisak is az oszlop tetején, és balra, távolabb ott a Lokomotív kulcsosház... a cél.
A célban számomra váratlan vendégvárás: igazi, tűzön főtt paradicsomleves (belefőtt jókora hagymával), zsíroskenyér, "napközis" tea, piknik hangulat.
De ami a lényeg: jó szó, kedvesség, gondoskodás fogad. Szívesen látottnak érzem magam, ami külön öröm. A 13 órai vonatig - hihetetlen, de háromnegyed órám van még, mindenre van idő bőven. Egy őstermelő különféle mézeket árul, kóstolni is lehet. Akkora szerettel, sőt szenvedéllyel beszél a méhészetről, a mézről, hogy vásárolok is tőle. Ez biztosan valódi méz, különlegesen finom is.
Aztán kicsődülünk a peronra, jön a "piroska" vonat, Vácott pedig tökéletes időzítéssel csípem el a zónázót.
Hű, de jó nap volt!
A nógrádi Kálvária

Szőlős-mező

Színhiányos ("albínó") indás ínfű - Ajuga reptans

Indás ínfű és olocsán csillaghúr (Stellaria holostea)

Agárkosbor - Anacamptis (régebben Orchis) morio. Védett faj, orchideaféle

A patak Királyrétnél


Indás ínfű - Ajuga reptans

A hóolvadás után megmaradt számtalan kis tavacska egyike

Hegypó-árok

A Lokomotív T. E. emlékköve

Olocsán csillaghúr - Stellaria holostea

Ha már a Lokomotív T.E. szervezte a túrát, legyen egy kép a lokomotívról is...

2017. április 28., péntek

Rügyek és virágok: áprilisi fotós séta a Gyermekvasút mentén

Elolvadt a bolond, áprilisi hó, a vadvirágok ismét felemelik fejüket, a füvek susogva egyenesítik hajlott hátukat. Friss szelek, friss vizek csiklandozzák a száradó rögöket, szélborzongás fut végig a pocsolyák hátán. A kökény fehér szirmai már belesimultak a föld barnájába, mozgolódik a lepke-nép, a rügyekből pedig már kibomlottak a zsenge zöld levelek, mint a markolást elengedő tenyér. Integetnek a fák friss tenyereikkel a felhőkkel pettyezett kék ég és a piros-kék csíkos Gyermekvasút felé, ami igazi vonatfüttyel válaszol...

Tavaszi kankalin - Primula veris, "berepülőpilótával"

Apró nőszirom - Iris pumila. Védett faj

Apró nőszirom - Iris pumila

Pusztai meténg - Vinca herbacea. Védett növény.

Apró nőszirom - Iris pumila

Pusztai meténg - Vinca herbacea. Védett növény.

Magas gubóvirág - Globularia punctata

kis busalepke - Pyrgus malvae (valószínűleg :-) )

Apró nőszirom - Iris pumila

Fürtös gyöngyike - Muscari neglectum

Kőris rügy

2017. április 22., szombat

Olvadás a Normafánál

2017. áprilisa. A hét derekán jókora, vaskos, puha hótakaró szakadt az országra, egy mediterrán ciklonnak köszönhetően. (A mediterránról nekem olajfák, szikrázóan türkizkék öblök, sziklás tengerpartok, napernyők jutnak az eszembe, nem a havazás...) A mára meghirdetett mátrai túrát a szervezők elhalasztották. De a hó elég gyorsan olvad is. Nem számítottam rá, hogy találok még havat a Normafánál! Ritka kontraszt: színes vadvirágok, zöld lombok, és fehér hó...  a jó harminc centis hóréteg alatt összelapult virágok kezdik már felemelni a fejüket, mozgolódnak a rovarok is, és harsog, harsog a nyitnikék...
Törpezanót - Chamaeocytisus sp.
Vérehulló fecskefű - Chelidonium majus

A terepen kocogókat nem riasztja vissza sem a hó, sem a sár
Gumós nadálytő - Symphytum tuberosum
Széncinege - Parus major
 
Fürtös gyöngyike - Muscari neglectum


Az orgonabokrokat is megtépázta a súlyos hó a széllel

Apró nőszirom - Iris pumila. Védett faj

Magas gubóvirág - Globularia punctata

Magas gubóvirág - Globularia punctata

Pusztai meténg - Vinca herbacea. Védett faj

Olvadás a Föld Napján

Leánykökörcsin - Pulsatilla grandis. Védett faj

Fürtös gyöngyike - Muscari neglectum

Hajtanak az orgonabokrok

Kicsit sok a szirom...

2017. április 19., szerda

Végig a Zöldön. "Tojás 30B" túra a Budai-hegységben

A Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesületének "Tojás" nevű húsvéti túráit már tavaly is nézegettem. Ha valaki azt hiszi, hogy a Budai-hegységben nem lehet összehozni "tisztességes" szinteket és távolságokat - nos, lehet, a Tojás 30B nevű útvonal-változatban 32,7 kilométer, 1020 méter szintkülönbség söpörhető be 8 órás szintidővel.
Solymárhoz közeledve kinyílik a táj
Húsvét hétfő, nagy a kihaltság a fővárosban... szinte üres a villamos, amikor fél hét tájban felkapaszkodok a Széll Kálmán tér lépcsőin. Lépcső, az lesz még ma bőven... A normafai Síház mögött felállított rajtoltató asztalnál is csak két-három túrázó töltögeti a regisztrációs lapot, no nem lesz nagy tömeg, gondolom. Ismerős is akad köztük, ami jó, mert név szerint lehet utánakiabálni, amikor rossz irányba indul a zöld sávon. Ragyog a reggeli Nap, áttetsző a levegő, messzire látni a friss-zöld lombú fák között Pest felé. Nekivágok a távnak, megnyomom a stoppert, megigazítom a nyakamban a fényképezőgép szíját - dög nehéz a masina - és indulhat a trapp. Az itiner szerint: "a túra végig a zöld sávon halad", ennyi útvonal-leírás épp elég is lenne, de azért részletezik, sőt szalagozás és útmutató nyilak is vannak... a navigáció tehát még nekem sem okozhat gondot.
Tündér-szikla
Gyönyörű a lejtő Disznófő felé, fehéren ragyog a Tündér-szikla, ismerősökkel beszélgetek az idei gomba-szezonról, a török választásokról, az út szélén felbukkanó növényekről. Hopp, egy bíboros kosbor tőlevélrózsa! Nyílnak már a gyöngyvirágok is, itt-ott mély lila bársonyos tüdőfüvek, fehér kányazsomborok, sárga bogláros szellőrózsák festik színesre az erdő alját. Forgatom a fejem, szedem a lábam, régen mintha nem erre ment volna a Zöld, itt-ott elhagyott házikók rejtőznek a sűrűben... aztán megérkezem a város széli "káderdűlőbe", nem szegény emberek lakhatnak errefelé. Kamerák, kerítések, luxusautók, új építésű és régi, patinás villák. Egy kerítés tetején önfeledt rigó dalol. Annyira önfeledt, hogy engem észre sem vesz. Felnyúlok hát, megpöckölöm a farktollait, erre feleszmél, odébb repül... hejj, rigó-apu, szerencséd hogy nem macska vagyok, figyelhetnél jobban!
Áttetszően zöldek még a lombok a Tündér-sziklánál
Jönnek a lépcsők, Gyémánt lépcső, kemény tényleg. Kukásautó kísérget, ezek a fiúk se locsolkodással töltik a napot, szegények. Örülök, amikor ismét elfogy a lábam alól az aszfalt, és hamarosan itt az Apáthy-szikla. Kicsit bámészkodok, szép a panoráma visszafelé, a megtett útra, a Tündér-szikla csak egy pici, fehér pötty a fák között. Sárga, bókoló kankalinok nyílnak mindenfelé. Átkukkantok a Kőkapun, aztán máris megint kapaszkodni kell felfelé, az Árpád-kilátóhoz. Idén jártam már itt is, sőt tulajdonképpen a teljes útvonal ismerős már, csak még egyben nem "fűztem fel" a látnivalókat... A kilátónál ellenőrzőpont vár, ez már a harmadik pecsét az itinerem hátoldalán. Kimelegedtem, a kabát mehet a hátizsákba. Tudom, hogy most pihenősebb szakasz jön, a gyönyörű Guckler Károly út. Viszont, a terített asztalra nem számítottam... zsíros kenyér, parizer, olajbogyó, sajt, aszalt gyümölcsök, csoki, keksz, többféle innivaló és jó hangulat... A sört utóbb kissé megbánom, túra végén jobb lett volna. Kezd az erdő benépesülni, sok a kocogó, terepfutó, kiránduló család. A Guckler-sziklánál újabb pecsét kerül az itinerembe, aztán tudom, hogy most vagy nyolc kilométeren át nem lesz ellenőrzőpont...
Dehogynem.
Váratlanul bukkannak fel, egy helyen fotós ugrik elém az ösvényen, nos én is leguggolok, célba veszem, ha harc, legyen harc! Fotópárbaj!
Azt mondják, volt egy meglepetéspont még a városban is, de poszáta legyek, ha láttam, a sok lépcső közepette.
Gyöngyvirág - Convallaria majalis
Kicsit holtponti rész jön, nem is értem, miért, a képek se sikerülnek. Próbálok gyíkot fényképezni, elszalad, csak a helyét sikerül. Próbálok rigót, életlen lesz a kép. Végre egy hajnalpírlepkénél megtörik az átok. Szép kék ínfüvön "legelészik", ideális fotómodell. Hosszan ballagok tökegyedül a madárdaltól harsogó, zöld, árnyas erdőben. Aztán kinyílik a táj, sárgálló repceföldnél bukkan ki az út az erdőből, előttem Solymár és a Szarkavár favázas teteje. Emlékszem, mekkorát estem itt a Pálos70-en pár éve...
A Kőkapu az Apáthy-szikla közelében
Gyönyörű a táj, habos-fehér felhők rohannak a kék égen, tintakék árnyékok szaladnak a hegyoldalakon, pitypangtól sárgállik az út széle, előttem a piros háztetők... és az ötödik ellenőrzőpont, ami egy kocsma. Ez egyben a 20 kilométeres távon indulók célja is, vidám bulihangulat, napozás, sörözés folyik a guszta solymári főtéren, hihetetlen nagy a kísértés, hogy ne menjek tovább... de persze tovább megyek, vár egy rémes, hosszú, aszfaltos emelkedő a Zsíros-hegy oldalában. Jobb híján a gótbetűs utcanévtáblákat böngészem, a német mellett svábosan is szerepel rajtuk minden. Szép, rendezett környék, tetszik. Ismét földút váltja fel az aszfaltot, szívósan kapaszkodok felfelé, akár a kék indás ínfüvek. Ibolyák nyílnak mindenfelé. Ha több időm lenne, jót botanizálnék. Legalább öt ibolyafaj lehet az út mentén, azért le-lehajolok megvizsgálni a virágok "pofaszakállát", ami hasznos határozóbélyeg. Egy fura színű példányt le is fényképezek, bár nincs sok időm makrózgatni, sajnos.
Végre fent vagyok a Zsíros-hegyen! Emlékszem, kisdiák koromban, osztálykiránduláson, aludtunk is az itteni turistaházban, aminek már csak csekélyke romjai vannak meg... újabb pecsét, iszom pár korty vizet, elő egy almát, és megyek is tovább. Valahol errefelé van az Ördöglyuk-barlang is, ahová még nem sikerült eljutnom, pedig valaha barlangásztam is... jó lenne megnézni, hol tévedt el a későbbi híres barlangkutató, Jakucs professzor... Fák, víkendházak, virágzó gyümölcsfák, ismét aszfalton lépkedek, de immár lefelé, hosszan. Egy futó kocog el mellettem, sokáig látom egyre kisebbedő alakját.
Nem látszik, hogy milyen meredek az ösvény...
Nagykovácsiba érve ismét ismerős a táj, errefelé jártam különleges hóvirág-változatokat fényképezni, nem is olyan rég... de most nem arra kanyarodik az út, hanem tovább a Zöldön, el a templom mögött, aztán balra az Apatóczky-liget felé. Ezt a részt kutattam át egyszer, egyébként teljesen feleslegesen, bíboros kosborokat remélve... Örülök, hogy most nem kell felmenni a Csergezán-kilátóhoz, fájni kezdett a térdem, holtpont ellen elrágcsálok egy koffeines gumicukrot, ami bevált már a Maratonon is. Nagyvirágú ibolyákat találok, ezzel a fajjal éppen itt találkoztam először. Szép az út, ahogy összeborulnak felette a zöld lombkoronák. Egy "képesfán" Madonna-kép, alatta zarándokok apró ajándékai, Jakab-kagyló is akad köztük, erről persze eszembe jut a híres caminós mondás, miszerint "tökmindegy, milyen hosszú a táv, az utolsó három kilométer mindig nehéz". Most már nézegetem az itinerben a táv-adatokat, mennyi is van még hátra... nem sok, de az időm is vészesen fogy. Egy erősen sántító futó iparkodik el mellettem, lent már kibontakoznak Telki háztetői és egy jegenyesor. A cél előtt - mert miért is ne - még egy kis aszfaltos emelkedő, aztán végre itt a főút és a célnak kijelölt kocsma. Hurrá, tíz perccel szintidőn belül érkeztem, jogos az oklevél és a gratuláció... A buszmegállóban komoly társasági élet alakul ki, különböző túra-élményeket elevenítünk fel, a busz késik, de végül mindenki felfér rá, ha szűkösen is. Ha ezt tudom, iszom egy sört a kocsmában. De így ezzel hazáig várni kell...
Erdei gyöngyköles - Buglossoides purpurocaerulea

Budapest panorámája az Árpád-kilátóból

Vérehulló fecskefű - Chelidonium majus

Etető-pont, sőt lakmározó-pont a Magyar Vándorok szervezésében

Kerti holdviola - Lunaria annua. Egyszerre védett és adventív

Színeváltó kutyatej - Euphorbia epithymoides

Tavaszi kankalin - Primula brevistyla

Bogláros szellőrózsa - Anemone ranunculoides

Tavaszi kankalin - Primula brevistyla

Meglepetés-pont, fotóssal

Hajnalpírlepke - Anthocharis cardamines

Repceföld Solymár közelében


Egy fura színű ibolya - Viola sp.

A Zsíros-hegyre felkacskaringózó zöld sávval jelzett út

Indás ínfű - Ajuga reptans

Nagyvirágú ibolya - Viola riviniana

Mamut! :-)

Erdei galambvirág - Isopyrum thalictroides

Célegyenesben...