Összes oldalmegjelenítés

2013. augusztus 28., szerda

Nyárvégi pillangók a Szentendrei-szigeten

Odakint vigasztalanul esik az eső - megérkezett az "évszakváltó front". Délelőtt még fülledt meleg volt, a hátamat égette a napfény - délutánra a nap fátyolt húzott ragyogó arca elé, aztán a fátyol megráncosodott, felhőrétegekké gyűrődött, mint a tepsiből kivakart palacsinta... Most pedig csepereg az eső, didergősen sietnek dolguk után az emberek, és az üres kerthelyiség elárvult asztalainak viaszosvászonján kövér cseppekben ül a várva várt esővíz.

Tehát, fotókat rendezgetek, és ez jó alkalom arra, hogy a pillangó-fotózásról elmélkedjek egy sort. Idén sok pillangót láttam, ezek a képek mind augusztus végén, szeptemberben készültek a Szentendrei-szigeten, a Duna partoldalában.
Ezek amolyan kis hétköznapi "gyomlepkék", akár a virágok, amin táplálkoznak - semmi Vörös Könyv. De azért épp elég nehéz elfogadható képet készíteni róluk!
A lepkék fura jószágok. Pete, hernyó, báb, kifejlett alak - a petefotózás kevés embert hozna lázba, a hernyózás már inkább, mert vannak igazán színpompás vagy érdekes külsejű hernyók, mint a farkasalmalepkéé vagy például a "pap macskája" nevezetű, busa fekete szőrrel borított jószág, ami a maga méltóságteljes stílusában hullámzik át előttünk az ösvényen.
De az igazi fotós-csemege a pillangó. Az a stratégia, hogy üldözőbe vegyük, nem válik be. Az se szokott, hogy az ember letelepedik a szóba jöhető virágok tövében, és ül, mint a vadász, "hosszú méla lesben", tűrve a szúnyogokat és egyéb okvetetlenkedő rovarokat. Igazából szerencse kell hozzá. Az is igaz, hogy némely növény csábító nektárjának a pillangók nem tudnak ellenállni, és hosszú másodpercekig téblábolnak rajta, kurta időt hagyva a fotósnak az exponálásra.
Ilyen a sédkender, az imola, a baltacim, vagy, ahogy a képeken is jól látszik, a lucerna.
Hűvös időben lassabbak, friss zápor után felhőként szállnak fel - ez jó alkalom, mert szárítkozni szívesen megállnak egy-egy virágon - szélben nem szívesen repülnek, a tűző napon elbújnak, vagy olyan kapkodósan fürgévé válnak, hogy lehetetlen becserkészni őket...
Van, aki a csapdára esküszik: cukros vízzel egy kis sarat csinálni, majd leülni... és várni.

És van, aminek a lepkék nem tudnak ellenállni: a trágya! Egy szép, fejlett tehénlepény, főleg ha sáros falusi gyalogúton pompázik! Ez ám az igazi lepkecsárda... tömegével odagyűlnek mulatni és szinte megrészegülnek. Furcsák az emberek: viszolyognak a teljesen higiénikus kis hernyóktól, a "lepkegyerekektől", amik igazán csak tiszta helyeken mászkálnak - kéreg, ág, levél - viszont elragadtatva csodálják a kezükre szálló pillangót, ami ki tudja, hol mindenhol járt korábban.

Bárhogy is legyen: a pillangók szépek, kecsesek, törékenyek, a rovarvilág filmsztárjai - és, ahogy egy filmsztárhoz illik, tökéletesen tisztában vannak a zoom-távolsággal! Olykor pedig előfordul, hogy megszánják szegény természetfotóst, aki már egy sor elfogadhatatlan képet "lőtt el", és egyenesen az orra elé szállnak - piperészkedni, pózolni egy kicsit...

Citromlepke (Gonopteryx rhamni) takarmánylucernán (Medicago sativa)

Rezedalepke (Pontia daplidice) takarmánylucernán (Medicago sativa)

Közönséges gyöngyházlepke (Issoria lathonia ) útszéli imolán (Centaurea biebersteini)

Déli kéneslepke ( Colias alfacarensis) takarmánylucernán (Medicago sativa)

Ezüstös boglárka (Plebejus argus) nyúlparéjon (Chondrilla juncea)

Ezüstös boglárka (Plebejus argus) homoki baltacimon (Onobrychis arenaria)

Kóbor ékesboglárka (Cupido argiades)

Sakktáblalepke (Melanargia galathea) imolán (Centaurea sp.)


Fekete szemeslepke (Minois dryas) mezei iringón (Eryngium campestre)

Citromlepke (Gonopteryx rhamni) takarmánylucernán (Medicago sativa)

2013. augusztus 25., vasárnap

Élet a homokpusztán: a Szentendrei-sziget augusztusban. Kincsek az ártéren V.

Az egyik elhatározásom 2012-re az volt, hogy jobban meg szeretném ismerni azt a tájat, ahol egyébként lakom, vagy legalábbis gyakran járok. Hadd nézzem meg új, másfajta látószögből Budapestet, a Dunakanyart, a Szentendrei-szigetet! (És ez sikerült is. Visegrádot például láthattam éjfélkor, hajóról - úrnapi hajós körmenet és virrasztás volt - "láthattam" alulról (közműalagút), felülről, repülőről (Berlinből jövet), a rómaiak szemszögéből (ásatás-túra a DINPI szervezésében). 2013-ban is sikerült néhány "új látószöggel" gazdagodnom.

A Szentendrei-sziget élővilágának még jobb megismeréséhez igazán kapóra jött a Duna-Ipoly Nemzeti Park által szervezett szakvezetéses kirándulás! Ráadásul itt az egyébként nem látogatható, védett homokpusztát láthattuk a Vízmű-védterületen. Ennek annyi hátulütője volt, hogy kerékpáros megközelítéssel, én pedig igazi bicikli-antitalentum vagyok, és ezzel még keveset mondtam! A kölcsön-bringával igazán adrenalinos élményeim voltak, még szerencse, hogy forgalom alig van errefelé.




Horány környékének közismert vonzereje a dunai szabadstrand, talán ezt is hozzávehetjük a sziget hidrológiai értékeihez. Nyáron itt aztán van "élet a homokon"! Az élővilág szempontjából legértékesebb részek viszont pont a sziget belsejében, a vízben igencsak szegény, már-már félsivatag-szerű homokpusztán találhatóak.
Nekem nagy meglepetést okozott, hogy a sivár, kiégettnek és egyendrapp-barnának tűnő pusztán mennyi minden él és virágzik, ha közelebbről megnézi az ember. Ráadásául most azt is elmagyarázták, hogy mi micsoda... igaz, vezetőnk egyszer  komolyan belekezdett a fakusz-fajok csőrkörömindexének taglalásába (mindenkinek megvan a kedvenc témája), amikor leparkoltuk kerékpárjainkat a vízműtelep kerítésénél, de ha imbolygó kerekek helyett ismét szilárd talajt érzek a lábam alatt, akkor nekem jöhet bármi tudományos téma!

Jött is. Megdöbbentett, hogy mennyi ritka faj él az elhagyott homokbányákban, mennyi életet rejt a kiszáradtnak, halottnak látszó mező. Meglepett az is, hogy mennyi növény és állat másnak bizonyul, mint hittem: takarmánybaltacim helyett homoki baltacim él itt, meg homoki lucerna, meg homoki fátyolvirág (egyáltalán, itt szinte minden "homoki" meg "pusztai"). Az általam útszélinek tippelt imoláról kiderült, hogy valójában a ritka, védett homoki imola (vékony, szinte törékeny, sűrűn elágazó szára mellett a fészekpikkelyeket kell nézni), a közönséges boglárkalepkének hitt pillangó pedig terzitész boglárkának bizonyult, és fotója később némi izgalmat keltett lepkész körökben (elkérték a GPS koordinátát is).
Láttam a védett, egészen félsivatagi-pozsgás kinézetű fényes poloskamagot és a szintén védett kései szegfűt. Egy szép, élénksárga virágot pedig tetemtoldónak nevez a nép, noha elképzelni sem tudom, miért volna szüksége a tetemeknek toldásra...

Közben irtó meleg lett. Az úton bokáig lehet süllyedni a homokban, kissé szaharai érzés. Az itteni pusztán egy olyan juhász legeltet, aki amikor éppen nem juhász, akkor - szabadidejében - kórházi főorvos...

Megriasztottunk egy őzbakot, zajosan ugrott át az úton. Fogtam egy hatalmas rovart, elvileg sisakos sáskát szerettem volna, de ezzel sem találkoztam még korábban: imádkozó sáska! Ez valójában nem is sáska, hiszen ugrólába sincs, viszont jól meg tudja fogni az ember ujját (naná, hogy az enyémet is), vagyis igazából kérdéses, hogy ki fogott meg kit. 2012-ben az Év Rovara volt, régi, nyelvújítás-korabeli neve ájtatos táltor, vagy táltosmanó. Fenyegetőzni is képes: felegyenesedik, elülső fogólábait felmereszti és széttárja, igazi kung-fu harcos, ádáz ragadozó, egyébként pedig a rejtőzés nagymestere. Ez a példány békés kedvében lehetett, mert meg tudtuk sétáltatni a karunkon...

A homok gyakorlatilag fehéren izzott, amikor visszatértünk kerékpárjainkhoz, és valami mennyei volt csobbanni a hideg vízben...




Mogyorós lednek - Lathyrus latifolius
Imádkozó sáska - Mantis religiosa


Homoki fátyolvirág - Gypsophila fastigiata

Homoki imola - Centaurea arenaria

Réti imola - Centaurea jacea

Szalagos méhészbogár (Trichodes apiarius) mezei varfüvön (Knautia arvensis)

Közönséges gyújtoványfű - Linaria vulgaris

Útszéli bogáncs - Carduus acanthoides
Fényes poloskamag - Corispermum nitidum



Terzitész-boglárka (Polyommatus thersites) homoki baltacimon (Onobrychis arenaria)

Közönséges szénalepke (Coenonympha glycerion) mezei iringón (Eryngium campestre)

Kései szegfű - Dianthus serotinus

Napvirág, más néven tetemtoldó fű - Helianthemum sp.

Imádkozó sáska - Mantis religiosa
Kék iringó - Eryngium planum

Süntök - Echinocystis lobata

Nyúlparéj - Chondrilla juncea

Közönséges bábakalács - Carlina vulgaris

Mezei katáng - Cichorium intybus








2013. augusztus 22., csütörtök

Börzsönyi Észak-Dél tengely: Kemencétől Királyrétig a Csóványoson át

Augusztus 20...
Hol másutt is tölteném, mint az erdőben, távol a nyüzsgéstől? Szeretem a vásárokat, a lecsófőző versenyt, a tűzijátékot, a falunapon rúgni a port, de nem szeretem az ünnepi megemlékezéseket, polgármesteri beszédeket és - főleg - a tömeget. Így hát elstartoltam a Szentendrei-szigetről a hathúszas komppal. A verebek már amolyan nyárvégi módon gyülekeztek és fontos dolgokat beszéltek meg a sövényben.
A Nap éppen kelt - mit kelt, inkább tápászkodott, mint a másnapos ember, vörös szemét dörzsölgetve - aztán fátyolos, vézna aranyhidat húzott a Dunára. Megkezdődött egy újabb nap.


Ha összefoglalnám a nap krónikáját, valahogy így nézhetne ki: komp, vonat, vonat, busz, kisvasút, gyalog, busz, vonat. Tehát annak ajánlható, aki szereti a tömeg - pardon, közösségi - közlekedést! Nem mintha nagy távolságok lennének, csak hát sok az átszállás. A váci vonaton egyébként tök üres volt a vagon. Mondtam is a kallernek, hogy úgy látom, nincsenek utasok. Válasz: "addig jó."
Ez egy kis magyar Egyperces.
Vácott látványos sugarakkal tyndallozott a felhők mögül a Nap - sajnos fotózhatatlan volt a látvány a sok belógó vasúti felsővezeték, miegyéb miatt. De ebből már lehetett tudni, hogy jön a hidegfront.
Szobon buszra szálltam, észak felől egyre aggasztóbb kinézetű felhők gyülekeztek. Abból a "megsodort hengerpárna" fajtából, ami esőt szokott jelenteni. Rá is kezdett, a busz  szélvédőjén kövér cseppek robbantak szét, miközben az összes kis ipolymenti zsákfaluba befaroltunk. Aztán láttam, hogy a hegyek csúcsa ki se látszik a felhőből - ez érdekes lesz!
Amikor Kemencére értem, már zuhogott. Beálltam egy diófa alá, valahol harsányan felujjongott egy kecskebéka. Felragyogott a parányi eperhere ezernyi finom rózsaszín virág-gombóca. Aztán elállt az eső, cseppek szivárványoztak a fűszálakon, és békésen megnéztem a vasúti park kis kiállítását, meg a régi vasműhelyben felhalmozott muzeális mindenféléket. Fotóztam egy mókás táblát is a furatábla-gyűjteményembe: "születésnap miatt utasokat nem szállít".

Ez aztán a műszerfal!

Kisvasút - kis forgatókorong


Először úgy tűnt, nem is lesz utas rajtam kívül - aztán az utolsó pillanatban megtelt a parányi szerelvény, de színültig ám, kisgyerekes családokkal. Feketevölgyig zakatoltam a csapattal - ez a mostani végállomás, valaha sokkal tovább ment a járgány... és micsoda vadregényes vidéken... Szóval, leszálltam Feketevölgynél és mentem tovább, a sínek mentén. Erről a térkép azt írja, hogy "elmosott pálya", és ez tökéletesen igaz. A sínek megvannak, csak a töltésüket vitte el a Csarna-patak. Néhol a levegőben lógnak, másutt a patakmederben - nagyon furcsa és szomorú látvány. A kék turistajelzés követi a síneket - én, ha lehetett, a beton-talpfákon gyalogoltam, ez adott egy amolyan menetelős tempót. Néhol át kellett ugrálni a patakon. Egy tisztáson az elmaradhatatlan sédkenderen ott üzemelt a "lepkecsárda": tarkalepkék, nagy szemeslepkék, mindenféle szín és forma - ugyancsak megtépázott állapotban. Ezek a jószágok nemigen fognak már áttelelni... kicsit szomorú voltam. Vége a nyárnak, hullanak a sárguló levelek - noha egyenlőre a hőségtől - és mindent bevont egyfajta patinaként a magány és enyészet hangulata, még a levegőbe meredő, meggörbült sínek is a mulandóságról beszéltek. A Hamuháznál néhány régi billenőcsille - nagy darab vasak, de még a fémtolvajok se tudják elvinni. Hajdani kőbányászok és favágók árnyait véltem látni a fák között - de csak a köd kóborolt a fák között, és a szerszámok csendülésének már a visszhangja is réges-rég elenyészett. A kék kereszt turistajelzés elmosódott finn zászlókat idézett. A borongós hangulat csak nem akart elmúlni - sőt, az erdő mélyén egyre sötétebb lett, ahogy vastagodtak a felhők, és néha végigdobolt az eső a leveleken - de a talajra nem jutott el semmi, az esőkabátomat elő se vettem.


A Csarna-patak elmosta a kisvasúti pályát
Vannak erdők, amelyek vígan daloló kispajtásokért kiáltanak. Vannak tisztások, amelyek labdát, kockás plédet és piknikkosarat kívánnak. Az itteni erdő, legalábbis most, határozottan nem ez a fajta volt. A halyagosi kulcsosház is az elhagyatottság levegőjét árasztotta. Pedig milyen jó dolog is egy ilyen menedékház. És a környék igazán vadregényes.
Apropó, magány... hol vannak a barátaim?
Augusztus huszadikán évek óta hagyományosan együtt kirándulunk négyen. Illetve kirándultunk. Most A. éjjel-nappal dolgozik, hogy a lakáshitelét törlessze... DV. ösztöndíjjal Brüsszelben dolgozik, S. kiköltözött Kanadába... és én egyedül járok túrázni.

Az út mentén szépen befoglalt források sora. A két hónapos szárazság ellenére szivárog belőlük annyi víz, hogy olykor meglepetésszerű sár keletkezhessen. Kinyitottam a szemem, hogy az aljnövényzettől teljesen mentes bükkösben esetleg megpillanthassak egy nőszőfüvet - ezeknek alig kell fény, viszont nagyon bele tudnak olvadni a környezetükbe. Nem is találtam egyet se.

Innen, a Halyagostól a kék kereszttel jelzett útról azt állítja a térkép, hogy "régi vasút". De itt már nincsenek sínek, és kivehetetlen a hajdani pálya a patak mentén... noha a "Magashíd" elnevezés néhai völgyhidat sejtet, és kevés még látszik is a pillér építményéből. Itt egy kis rét van, itt némileg világosabb, derűsebb volt a táj hangulata is, ezért nekiláttam botanizálni az esőben. Találtam fésűs imolát, ez a rétinek (Centaurea jacea) egy alfaja.

Fésűs imola - Centaurea jacea subsp. subjacea
Innen a kék háromszögön nekivágtam a meredeknek, ami úgy igazán még nem is meredek - az elején. A patakvölgyekben nem láttam semmi érdekes növényt - de itt végre összefutottam kirándulásom egyik céljával, az ibolyás nőszőfűvel. Ha levirágzott, hát levirágzott, de akkor is megvan az idei tizenkilencedik kosborfajom!
Az ösvény mellett színpompás kis állatka nézett rám nagy, fekete szemeivel: egy foltos szalamandra! Fölé hajoltam: kis kétéltűm, hát ennyire nagy a szárazság, hogy már ez a kis eső is előcsal téged?
Mintha bólintott volna, aztán eltekergett az avar között nehézkes, hurkás testével.
És a térkép még mindig "régi vasutat" ír. Elképzelni sem tudom, hogy az összeszűkülő szurdokfalak közt hol futhatott vasúti pálya!

Foltos szalamandra - Salamandra salamandra

Ibolyás nőszőfű - Epipactis purpurata

Nyári levélaraszoló - Ennomos quercinaria
Néhány igazán impozáns szikla közé szorul az út, aztán élesen elkanyarodik, búcsút véve az Oltár-pataktól. Itt én is egy "oltári nagyot" estem. Elgáncsolt egy ág, úgyhogy még a saját mércémmel mérve is igen nagyot estem, rá a térdemre meg valami éles kövekre. Megengedtem magamnak némi jajgatást, aztán jöhetnek a gyógycseppek - mire felértem a gerincre, gyakorlatilag felszívódtak a véraláfutások. Ebben jó vagyok: gyorsan gyógyulok. Ráadásul nem volt alkalmam a dőlésszög miatt nyafogni - úgy mentem felfelé, mint akit húznak. Fönt aztán jöhetett a jutalomkeksz is.

"Hátán fekvő dinoszaurusz" - vagy egy furcsán növő bükk
Egyre érdekesebb lett az erdő képe, ahogy caplattam felfelé a példaértékűen kijelzett ösvényen. Furcsa növésű, öreg bükkök, mintha ősállatok lennének... A szürkés törzsekkel, mintha mindig ködben úszna az erdő, ilyen a bükkös... de egyszercsak tényleg a köd kezdett táncolni a fák között, hol élesen kirajzolva a törzseket, hol elmosva az erdő kontúrjait. Pillanatról pillanatra változott a "díszlet", ahogy a felhőrongyok átfutottak a szálegyenes törzsek között.
Csóványoson végre embereket is láttam. Lézengett itt néhány turista, én is megálltam a ritka csúnya vasbeton kilátónál - olyan, mint egy gyárkémény, persze maga a gyár a föld alatt van... vasajtaja behegesztve. Ledobtam a hátizsákot, gyorsan megettem a szendvicseket - átizzadt testem hamar fázni kezdett, ami furcsa, tekintve, hogy tegnap még a strandon napoztam... ez egy másik évszak, egy másik kor, egy másik bolygó. Egy tábla hatalmas választékot kínál túraútvonalakból, célokból - de sajnos kikorhadt, és valakik kegyelettel egy nagy fának támasztották. Kis időmbe telt, mire rájöttem, hogy innentől a guszta kis táblákkal jelölt irányok véletlenszerűek...
Aztán tovább, immár lefelé a kék-piroson. Jó meredek, csúszkáltam is. Szinte nyílegyenesen visz az út lefelé, eltévedni lehetetlen. A Haramia-lyuk pont a jelölt sziklagerincen éktelenkedik... a térkép pedig azt írja, "szép kilátás". Ha-ha. Ködfelhőben?


A kikorhadt oszlop, fának döntve - ne hidd el az irányokat!


A Haramia-lyuk
A Csóványos időjárási határvonal lehet. Innen mintha egy másik kirándulás kezdődött volna. A köd eltűnt, vele a komor hangulat, a sötét erdő helyét drappra száradt aljnövényzet és fátyolos napsütés vette át. Még a lágyszárúak is egészen mások. Itt láttam a furcsa, mérgező farkasölő sisakvirágot. Az ösvény szélén, a szárazsággal nem törődve, harsány sárga festő pipitér nyílt, és néhány nagy, lomha lepke szállt el. Fényképezni persze nem hagyták magukat. Jó tempóval trappoltam lefelé, mindenféle változatos turistajelzéseken (piros X, piros kör, kék kör, kék négyzet). Az egyik bükkfatörzsön láttam, hogy valóra vált sokak álma: a közös japán-magyar határ :-)

Farkasölő sisakvirág - Aconitum vulparia
Bagoly-bükk, Suta-berki nyiladék... nem túl eseménydús erdészeti vágások, az egyetlen izgalmas dolog a hátam mögött ezerrel felbukkanó két terep-kerékpáros volt, akik elől a susnyásba vetettem magam az utolsó pillanatban. Egy eldopplerező "Köööőőősziiiííí" volt a jutalmam.
Fényképeztem egy repülő csészealj alakú taplógombát.

Leérve még egyszer átkutattam a Bajdázói-kőbányát az állítólagos ibolyás nőszőfű miatt, de ahogy a múlt héten, úgy most sem találtam meg. Akkor nyár volt, vidáman zajongó madarásztábor, gyerekek, sátrak... most ősz, csendes, búcsúzó, tűnődő hangulat. Pedig elvben még nyár van! Ez a szárazság!
Lementem a horgásztavat tápláló patak völgyébe is, hogy megnézzem a múltkor bimbósan talált elbai nőszőfüvet, csodával határos módon azonnal meg is találtam - már le is virágzott. Mondjuk ha ezekkel nem múlatom az időt, akkor pont elértem volna a kisvasutat... de három perccel lekéstem. Két óra múlva megy a következő... kezdtem nemlétező kardomba dőlni, amikor a büfés megvigasztalt: van ám busz is, most állt be... felpattanás, rohanás. A buszsofőr enyhén elképedt azon, hogy Kemencétől jövök... és kedvezményes jegyet adott.
Vasúti csatlakozás is volt Kismarostól Pestig...

Az erdő mindig megajándékoz valamivel.
Jó volt ez így, nagyon, melankolikus és gondolatébresztő, tűnődő hangulatokkal, élményekkel...

Nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos) az Égés-bércen

A közös japán-magyar határ :-)

A börzsönyi UFO - egy taplógomba

Festő pipitér - Anthemis tinctoria

Eperhere - Trifolium fragiferum