Összes oldalmegjelenítés

2017. december 10., vasárnap

Képekbe öntött pillanatok - 2017. legszebb képei

December van, ilyenkor érdemes áttekinteni az elmúlt évet. Mi történt, merre jártam, milyen élményekkel lettem gazdagabb. Több, mint ezer kilométert tettem meg a szabadban, és bizony gyakran volt nálam fényképezőgép is.
Ez egy kis válogatás a kiemelkedő élményekből, mármint azokból, amikről kép is készült...
Káli-medence, április vége. Ragyogó tavaszi napfény, színek és illatok... szerelemre kész az állatvilág is. A hím zöld gyík egy templomrom kövén pózolt, természetesen nem nekem, hanem a közelben lévő, teljesen terepszínű nőstény gyíkoknak.

A Fel a Csóványosra! túrán felnéztem a zúzmarás ágakra... Pesten szmogriadó, napok óta tartó ködös-büdös januári szürkeség. Jól tettem, hogy elindultam mégis, mert kigyalogolva Diósjenőről kikékült az ég! A fák között még egy-két pára-pászma lebeg... de a levegő olyan tiszta volt, hogy a Csóványosról láttam a Tátrát. Szinte még meleg is volt odafent. Sajnos, le is kellett jönni, vissza a szürke, recergős homályba. De ez a pár óra a napfényben igazán feltöltött jó hangulattal!

Február eleje. Felbuszoztam a Normafához. Az olvadó hóból kibukkantak a tavalyi, aranyló bükklevelek, a fák között már tavaszt ígérően énekeltek a madarak.

Február közepe, túra a Dera-szurdokba. A Pilisben még állt a ropogós hó, ami lejjebb már elolvadt. A Dera-patakon vaskos jégréteg, akkorát estem rajta, hogy szanaszét repült a fényképezőgépem akkumulátora, memóriakártyája stb. De összeszedegettem mindent, működött tovább. A pár zúzódás meg elmúlik...

Február közepe, Pilis. Olvadt a hó a magasabb részeken, ki-kibukkant a tavalyi, csörgősre száradt lomb...

Csodálatos ékszer... vagyis csillaggomba a fenyőavarban, Szentendre felett.

Az egyik kedvenc tavaszköszöntő túrám a dunaújvárosi Dunán innen-Dunán túl 30 kilométere, február végén. Idén is napsütéses volt, sőt már némi ereje is volt a napnak. A zsidócseresznye (Physalis alkekengi) valóságos csipke-lámpásként szegélyezi az út szélét.

Március 15. nemzeti ünnep. Ebből az alkalomból hosszú, hóvirág-kereső túrát tettem a budai hegyekben. Célom az volt, hogy rendellenes kifejlődésű, fura példányokat találjak, és ez sikerült is! Itt viszont egy teljesen hagyományos tőcsoport látszik. Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Március közepén bújik már a prémbundába burkolózó leánykökörcsin (Pulsatilla grandis). Kedvenc töveimet évről évre felkeresem a Budai-hegységben. Védett növény

Március vége: beindult a barna varangyok (Bufo bufo) násza a Jági-tóban, Pilisszentiván közelében. Ezek a békák nem a tóban laknak, csak petét rakni járnak a vizekhez. Ilyenkor tavasszal tömegével mászkálnak a vízpartokon az "emeletes varangyok", illetve a hoppon maradt hímek - mint ez is - vadul keresik a nőstényeket.

Március vége, Dunakanyar Félmaraton! Mintha nem lett volna elég a 21 kilométer futás, még felmentünk Királyrétre egy kicsit körbesétálni a Bajdázói-tavat. Szinte kéklett az aljnövényzet az ibolyáktól.

Törpe íriszek (Iris pumila), az egyik legszebb tavaszi vadvirágfaj a Budai-hegységben. Védett növények! Valami oknál fogva eltévedtem, és a csobánkai cserkészközpontnál kötöttem ki, de nem baj: rengeteg szépséget láttam útközben...

Igazi természetfotónak tűnik, pedig "csak" a budai Feneketlen-tónál készült. A szürkegém (Ardea cinerea) teljesen szelíd, két méterre meg lehet közelíteni. Meglepő, de halat is talál magának ebben a házakkal körbeépített hajdani bányatóban.

Április vége, egy csodálatos börzsönyi túra a Vasutas természetjárók szervezésében. Furcsa mód alig több, mint négy óra alatt tettem meg a 20 kilométert, pedig jócskán megálltam közben fotózgatni is...

A Káli-medencébe szervezett teljesítménytúrára minden évben elmegyek, bár sokat kell vonatozni... de a látvány megéri. A tehénkék a Theodora-forrással szembeni parlagon legelésztek.

Börzsönyi tavasz... még egy fűcsomónak is megvan a maga költészete.

Kedvenceim az orchideafélék. Egy Esztergom közelében lévő hajdani bányagödör vitézkosborokat rejt... ezt látnom kellett. Ezután átballagtam a Strázsa-hegyre, hogy ott egészen más fajokat fényképezzek

Az érdi fennsík júniusban. Egy barátnőmet kerestem fel, csak elmentünk sétálni. Olyan a vidék, mintha az Alföld lenne, pedig csak egy viszonylag kis kaszáló a pestkörnyéki házak között

Villámlátogatás a Bükkben júliusban. A téli jégtörés bizony megtépázta a fákat a Szalajka feletti mellékvölgyekben, de tőről jönnek a friss hajtások.

Csíkos medvelepke (Euplagia quadripuctaria), szintén a Bükkből. Amikor hirtelen felcsapja zebracsíkos felső szárnyait, és kivillan a piros "alsószoknya", az igazán meglepő látvány. Védett lepkefaj

A legnagyobb augusztusi hőségben, közel negyven fokban pár napot túráztam a Mecsekben. A Ferde-vízesés egy kicsit hűvösebb mikroklímájával igazán vendégmarasztaló volt. A gímpáfrány (Asplenium scolopendrium) is csak bólogatott a csepegő vizek között. Védett faj

A forró augusztusban is fürgék maradtak a mókusok. Egész rajjal találkoztam a Keleti-Mecsekben augusztusban. Európai mókus - Sciurus vulgaris, védett faj

Augusztus vége, a hőség semmit sem csillapult. Ócsa környékére szervezett természetismereti túrát a Nemzeti Park. Árnyékfolttól árnyékfoltig ballagtunk az izzó pusztaságban, ami egyáltalán nem volt kietlen: mezei pacsirták szitáltak felettünk, időnként apró békák ugráltak keresztül az úton, de fogtunk gyíkot és sisakos sáskát is. Ez egy védett növény, a réti iszalag (Clematis integrifolia).

Erdei béka (Rana dalmatina), természetesen nem erdőben, hanem a pocsolyákkal tarkított turjánosban, az égerliget mellett. Időbe telt, mire rávettem, hogy maradjon nyugton egy fénykép idejére. Igencsak sportos jószág, két métereseket is tud ugrani.

Szeptember eleje. Kibuszoztam a Tétényi-fennsíkra fotózgatni a tanösvényen. A csipkebogyók mindig jó fotótémát kínálnak, és csak utólag tudtam meg, hogy egy viszonylag ritka kisfajt, a zágrábi rózsát (Rosa zagrabiensis) sikerült "elcsípnem".

Október a Duna árterén. A seprence és a különféle amerikai eredetű vad őszirózsák szinte elárasztják a gátoldalt.

A börzsönyi Kámor októberben. Különösen ragyogó, színpompás ősz volt 2017-ben, ezért egy hétköznap elvonatoztam Diósjenőre, hogy az "aranyerdőt" fényképezhessem. Csodálatos nap volt!

Az elpusztíthatatlan szederfélék mindenütt nőnek az utak mentén.

Október végén olyan sűrű köd ereszkedett a Duna mentére, hogy a vonatok se jártak rendesen. Kifejezetten ködöt fényképezni mentem Vácra. Ösvény a Duna árterén

A váci dunai park és sétány is mesés ködbe burkolózott...

Az utolsó nyíló vadvirágok közé tartoznak az adventív őszirózsafajok, mint például a lándzsás őszirózsa (Aster lanceolata), hátterében pirosra színeződő levelű, szintén nem őshonos vadszőlővel (Perthenocissus quinquefolia)

A pilisi Kevélyek is színpompába öltöztek...

November a Magas-Börzsönyben: már nincs lomb a bükkfákon, felhőkbe rejtőzik a Csóványos. Egy baráti társasághoz becsatlakozva másztunk fel a kilátóhoz, ahol ugyan kilátás egy méternyi sem volt, viszont bőven akadt házipálinka...

November vége. A Déli-Börzsönyben tettem egy rövidebb túrát, a Julianus barát-toronyhoz. A köd még annál is nagyobb volt, mint amire számítottam. Különleges hangulatú, "manólakta" erdő fogadott...

A zöldellő szederlevél a havas tájon is csemegét jelent az őzeknek, szarvasoknak

December eleje a Börzsönyben. Kilátás a Pap-hegyről

A Pap-hegy gerincén egy szarvasrudli keresztezte az utunkat. Valószínűleg észre sem vettek, vagy ha igen, nem vettek rólunk tudomást, ahogy szép sorban, méltóságteljesen átballagtak előttünk.

Alkonyi fények a Börzsönyben, decemberben...

2017. december 5., kedd

Letűnt várak kövein, szarvasbikák birodalmában: börzsönyi túra decemberben

A "vártúrát" a Duna-Ipoly Nemzeti Park szervezte, és már ahogy olvastam a kiírást, biztosra vettem, hogy sok érdekes dolgot fogok látni, hallani. Bár sokat járok erdőn-mezőn, és aránylag sok dolgot észre is veszek, azért mindig van egy rakás olyan, ami mellett elmennék, ha nem mutatnák meg.
Az utolsó napsugár a Naszály mészkőbányáját világítja meg. Kilátás a Pap-hegyről
A Nyugatiban kígyózó sorok a jegypénztárnál. Épp hogy elérem a vonatot, ezután jöhet a háromnegyed óra csendespihenő a szobi zónázón. Kellemes az utam, ez a vonat százhússzal vágtat Vácig. Ragyog a reggeli napfény, csak Vác után rohan bele a vonat valami vigasztalan, ködös szürkeségbe. Valamennyivel világosabb lesz Kismaroson - hú, de sok az ember, főleg kisgyerekes családok! Persze, jó az idő, kisvasút, Mikulás... négy szerelvényt is összekapcsolnak, meg is telik. Az egyik sarokba kucorodva összemosolygok egy apukával, aki egy feltűnően unatkozó kisfiúval van.
A kisvasút zötyög felfelé, egyre kékebb felettem az ég, és hopp, ki is bukkanunk a ködzónából. Ragyog, ragyog a Nap, fehérlik a hó. "Ott jön két kaktusz!" - kiált fel egy apróság, erre odakapom a fejem, nos: krampuszok lépnek a vagonocskába, aztán persze jön maga a szemüveges Mikulás is. Énekelni kell, hull a pelyhes, és mivel az unatkozó kisfiú anyukájának néznek, én is kapok szaloncukrot.
Úgy látszik, csak én jöttem kisvasúttal erre a túrára, amit "nehéz túrának" hirdettek, noha csak 10 kilométeres. A Hiúz Házként is ismeretes látogatóközpontnál hemzsegnek az apró énekesmadarak és a szánkózó családok, egy elvetemült módon száguldó szánkós óvodás elől az árokba vetem magam, a combközépig érő hóba. Eltűnődök azon, mennyire hasznos dolog is egy kamásli. A bakancsom - számomra legalábbis - új, impregnáltam is, de nem gondoltam volna, hogy ilyen sok a hó, az érintetlen helyeken közel térdig ér.
Összegyűlik a társaság, indulás! Nem lehet halogatni, mert hamar lemegy a Nap decemberben. Pár lépés után letérünk balra az aszfaltútról, bele a puha, mély hóba, a fák közé. Jön a nap egyetlen patakugrása, amit különösebb hiszti nélkül sikerül is teljesítenem (hajlamos vagyok belepotyogni a mindenféle patakokba ugyanis.) Kacskaringózunk mindenfelé, a szekérutak is járatlanok még. Ilyenkor, hóval fedve jobban kirajzolódnak az ember építette formák, ezek közül az első egy néhai patak-duzzasztógát maradványa. A vaskohászathoz vízzel hajtott gépek kellettek, no meg sok fa, úgyhogy az 1700-as években biztosan nem volt ennyire sűrű erdő errefelé. Mindenfelé látszanak a hóban a tányérforma süppedések, a hajdani bánya-horpák. De a felszíni bányászkodás mellett létesültek Királyrét környékén többszintes, mély tárnák is, amik ma a védett denevérek téli menedékei.
Tappogok a mély hóban, igyekszem lépést tartani a csapattal. A hó egy helyen alaposan fel van túrva, kilátszik a föld csupasz, barna háta, először azt hiszem, vaddisznók jártak itt. De a nyomokat jobban megnézve kiderül, hogy nem: ezek a méretes lábak szarvasokéi voltak. Még azt is jól látni, hol heveredett le az állat. Emésztése hőt termel, tehát ha jóllakott, nem fázik... A Nap ferdén nyilaz be a fák közé, lila árnyékok csíkosra festik a havat.
Egy parányi, Árpád-kori földvár sáncain állunk meg, körbejár egy sütis tálca. Magamtól észre nem vettem volna, de így, hogy mutatják, jól látszik a szabályos forma a csörgőn száraz levelű cserfák és tölgyek árnyékában. A régészek megkutatták már, találtak is leleteket, a várhoz tartozó falucska valahol lejjebb állhatott, annak szinte nyoma se maradt a tatárok után.
Kibukkanunk a fák közül, ismerős a táj: ez a természeti értékekben rendkívül gazdag Király-rét. Nyár elején jártam itt utoljára. Egy öreg, göcsörtös vadkörtefa alatt állunk meg pihenni, ez lehetőséget ad a pálinka és más erdő-adta termékek felemlegetésére. A távlat párás, kékes-ezüst ködbe burkolja a horizontot keretező hegyeket. Oda fogunk felmászni.
A hó mély, puha, érintetlen. Abbahagyom, hogy térdemet magasra felrántva lépkedjek nyomból nyomba, inkább láblendítve túrom-rúgom magam előtt, száll a porhó. Gomolyogva "úszunk" át a réten, nem is tudnám ezt máshogy leírni. A napfény szikrázik a hókristályokon, simogatja a fagyott zsombékok hólepte buckáit.
A műútnál páran visszafordulnak Királyrétre, hiszen a túra nehezebb része még csak most jön. Nem is vagyunk még "a földvár felé félúton", és most jön 400 méternyi emelkedés, fel a Pap-hegyre.
Bizony, ez sportteljesítménynek sem lebecsülendő. Enyhe szorongással gondolok a holnapi jótékonysági futóversenyre, vagyis arra, hogy hogyan fogok megbirkózni a várható izomlázzal. Minden lépésnél megfeszítem a lábszáram, egy szakaszon vaskos keréknyomban ballagunk - fakitermelési járműé - itt nincs hó, viszont van csonttá fagyott, csúszós sár. Aztán ismét jön a puha, fehér hólepel, minden hangot elnyelő, néhol roppanós tetejű, mint a dobostorta. Néhol egészen valószínűtlenek a fények, egy nyiladéknál olyan ultraibolyán világít a hó, mintha egy filmforgatás díszlete lenne... Barnásfekete törzsek, vörösre száradt, ottmaradt lombok, kék égbolt, fehér zúzmara, lilás árnyékok... nagyon is színes minden, nem sok ilyen tiszta, friss havas nap van egy évben.

A fák között fantasztikus kilátás nyílik a Kopasz-hegyre, olyan, mint a Fudzsijama egy japán festményen, ezüstfehér köd hullámzik alattunk, ebből emelkedik ki liláskéken, festőien a néhai vulkánrom.
Örülök, amikor végre a hegygerincre érünk, és síkba fordul az utunk az érintetlen hótengerben. Eljött a megérdemelt kávészünet ideje. Hátizsákot le a hóba, termoszt és poharat elő... és ekkor jönnek a szarvasok, természetesen. Egy finom, folyamatos mozdulattal leteszem, ami a kezemben van, felkapom a teleobjektívet - a szarvasrudli udvariasan kivárja mindezt, még az is lehet, hogy észre se vettek minket. A szél felőlük fúj, csendben vagyunk, az állatok felénk se néznek, ahogy királyi méltósággal, térdig a hóba süppedve lépkednek a fák között. Csupa koronás bika, a sort egy ügyetlenül ugrabugráló kiskamasz zárja, fején egyágú kis bökőke. Mindet sikerül lefényképeznem.
Itt is van egy kis, Árpád-kori földvár, valamivel lejjebb pedig egy jóval nagyobb, késő bronzkori. Az Árpád-korban csak a helyi uraság menedéke volt a vár - értékeié, és főleg az okleveleké - a bronzkorban viszont az egész népesség behúzódhatott a falak mögé, házaik is itt álltak, a sáncokon belül. Alkonyiak már a fények, az ég vörössé vált, ahogy lenézünk Király-rétre, mintha egy nagytestű vaddisznó mocorogna feketén odalent. Valahol a távolban a Tátra is sejlik. A másik irányba nézve, kicsit lejjebb az utolsó napsugár a fák közül kivillanó Naszály fehér mészkőbányáját simogatja végig. Csodálatos a panoráma.
Lefelé a meredeken a mély hó egyfelől csúszik, másfelől fékez. Hömpölygünk benne lefelé. Egy biztos: jó puhán lehet elesni benne, ezt vagy háromszor meg is teszem. Elmaradnak mögöttünk a háromezer éves falak, amit olyan titokzatos nép rakott, aminek a temetői nincsenek meg... alig tudni róluk valamit. Lejjebb sokkal újabb kori romok: drótkötélpálya kőből rakott állomásainak csonkjai állnak ki a hóból.
Vöröslik az alkonyi ég, szürkül már, amikor kiérünk az aszfaltútra. Szerencsém van, valaki levisz autóval Kismarosig, és ott ahogy felérek a peronra, már érkezik is a kellemes melegre fűtött zónázó vonat...