Összes oldalmegjelenítés

2020. január 20., hétfő

Nagybörzsöny - Nagyhideghegy - Királyrét: jégtű-erdő januárban

Nézem a szebbnél szebb zúzmarás fotókat a Neten... ki itt járt, ki ott futott... mesebeli tájak. Birizgálja ám a magamfajta fotózgató kiránduló agyát az ilyesmi... hogy ki tudja, lesz-e még az idén igazán szép zúzmarás az erdő? Meg hát amúgy is rég jártam szeretett Börzsönyöm tájain. Úgyhogy, térképet elő, végigvezetem a mutatóujjamat a tervezett útvonalon: Nagybörzsöny, innen a kék négyzeten végig egészen Nagyhideghegyig, itt pihenek kicsit a turistaházban, mielőtt nekivágnék az utolsó hét kilométernek lefelé, Királyrétre a piros sáv jelzésen. Memorizálom, hogy aztán már elő se kelljen vennem a hátizsákból! Kikalkulálom a menetidőt is, most még igen korán sötétedik, és a magamfajta magányos kiránduló jobb, ha nem kockáztat feleslegesen. Aztán már csak a menetrendet kell hozzápasszítani, és meg is van a túraterv.
Jégtűcsipke mindenen...
Öt óra van, amikor csörög a vekker, és bizony arra gondolok, nem vagyok normális, hogy belevágok ilyesmibe. Odakint masszívan honol a sötétség, elég hideg is van, és tudom, hogy a nap csak fél nyolc tájban kel, ha egyáltalán veszi magának a fáradtságot.
Szigorú tekintetű térfigyelők Nagybörzsönyben
A Nyugati pályaudvaron csak az ilyenkor szokásos nép lézeng: pár vasutas dolgozó, egy szál jegypénztáros asszony, az újságos és néhány borostás alkoholista. Mindezekkel cinkosan összemosolygunk: mindazok, akik valamilyen okból korán keltek ezen a szombaton, amikor "a normális ember még alszik".
Eseménytelen az utam Szobig, ott átballagok a buszmegállóba, és bizony egy szál magamban utazok Nagybörzsönyig, csak hébe-hóba száll fel és le egy-egy helybeli lakos. Odakint lassan oszlik a sötétség, vastag köd és felhő szürkíti az eget, inkább csak egyfajta sápadt, szürkés derengés önti el Nagybörzsöny néma, füstölgő kéményű házait és a két középkori templom falait. A busz megfordul és eldübörög, és én magamra maradok a falusi csendben. Élvezem, hogy "láthatatlan" vagyok. A levegőben sűrű fűtés-szag honol, sokáig kísér, ahogy kiballagok a faluból.
A Rustok-nyeregnél bronzkori sáncokat és szép kilátást ígér a térkép...
Utam lassan, kényelmesen emelkedik, nincs vészesen hideg, de a kesztyű azért jól jön. A Tilalmas-erdő útját járom, zúzmarának vagy más, érdekes, fotóznivaló látványnak nyomát sem látom. Az erdő vigasztalanul szürkének, csapzottnak tűnik. Lábam alatt harsányan recsegnek a fagyott falevelek: nincs olyan süket őz vagy más erdei állat, ami ne hallaná meg kilométerekről, hogy közeledek. Egy holló kiabál rám egy fáról, aztán fáról fára lebbenve valósággal kísérni kezd: lefotózni viszont nem hagyja magát.
Kacifántos ágak
A holló nyomában kanyarodok fel a bronzkori sáncokat és szép kilátást ígérő pont felé a Rustok-nyergen - ez egy kis kitérő, de az időbe belefér. Kilátás nincs, viszont fantáziám megeleveníti a hajdani sáncok mögött kis faházaikban élő bronzkori emberek világát. Milyen jó lenne láthatatlan időutazónak lenni...
Dérfátyol lepi be a gallyakat
Utam lefelé fordul az unalmas, borongós januári szürkeségben. Illetve, dehogyis unalmas... ahogy a szemem kinyílik, a természet is feltárja finom szépségét. Bronzvörösen lobbannak fel a bükk- és cser-bozótok az öreg fák lábainál. Smaragdzöld mohával fedett vulkáni sziklák mutatják gömbölyű hátukat. Parányi őszapók balettoznak fejjel lefelé a lehetetlenül vékony ágakon, és éles hangocskáikkal hívogatják egymást. Valahonnan, nem is messziről, fakopáncs kalapálását hallom. A fák között párásan kék a távlat, a fák szürkésbarna törzsén zöld árnyékként kúszik fel a moha. Nem, nem is szürke az erdő!
Nem igaz, hogy szürke az erdő!
Átkelek egy névtelen patakon - legalábbis térképemen nincs neki neve - jege olvad már, alatta vidáman csacsogva folyik a víz, ügyelnem kell, hová lépjek. Néhol vízátfolyások teszik igencsak csúszóssá, jegessé az utat, óvatosan lépkedek. Kirándulóknak nyoma sincs, csendes az erdő. Csak a saját lépteim ropogását hallom.
Olvadó jég a "névtelen" patakon
Innen már végig felfelé kell kapaszkodni, egészen Nagyhideghegyig. Ahogy lépdelek felfelé, ezüstös patina kezdi fedni az ágakat... dérfátyol! Aztán ezer és ezer finom jégtűt növeszt minden ág, minden fent felejtett tavalyi bükklevél. A finom jégtűfátylon keresztül rózsaszínessé szelídül a tavalyi lomb vad bronzvöröse. Egyre szebb minden, ahol hatolok befelé Jégkirálynő birodalmába. Néhol köd, néhol pára felhői ölelnek át, néhol kitisztul az idő, kiélesednek a kontúrok. Csodálatos!
Hosszan ballagtam egyedül, és csak egy holló szegődött útitársamul
Lábam alatt először hófoltok jelennek meg, aztán már összefüggő, ropogós fehér réteg borítja a talajt, fekete-fehérré válik az erdő, akár egy rézkarc. Szinte csilingelnek a jégkristályok. Hideg van, de mivel felfelé kapaszkodok, nem fázom. Lélegzetem páráját időnként törölgetem az objektívről. Megpillantom a sífelvonót: nem működik, annyi hó azért nincsen, de tudom, hogy még pár lépés, és megérkeztem a turistaházhoz, ahol meleg és pihenés vár.
Finom távlatok. Néhol párásabb volt a levegő a bükkfák között
Fél órát hencsergek a turistaházban, iszom egy finom, meleg "ovis teát" - ennél nincsen jobb - és pihengetek egy jó krimit olvasgatva. A kandallóban lobog a tűz, és jönnek-mennek a sportos küllemű túrázók, akiket nem rettentett vissza a "hidegpárna".
Japán festményt idéz
Órámra nézek, gondolatban elbúcsúzok a kellemes melegtől és kilépek a turistaházból. Azonnal belém mar a hideg, de tudom, hamar meg fogom szokni. Nagyhideghegy nevének megfelelően viselkedik. Ballagok lefelé a meredeken, minden kóró kristályköntöst öltött. Szerencsére a ropogós hó nem csúszik, jó rajta a járás még a meredeken is, és hálával nézek a karácsonyra kapott új, bélelt bakancsomra. Örülök a kabátomnak is. Mondjuk egy sapkát hozhattam volna...
Bámulatosan finom színek, árnyalatok!
Szinte méterenként megállok lefényképezni valamit: hol egy dérlepte fűcsomó kelleti magát fagyott vízesésként a fák tövében, hol egy mohos szikla úszik a zúzmaratengeren, mint egy masszív csatahajó, hol a levelek szélét kicsipkéző zúzmarakristályok vonják magukra a figyelmemet.
Itt már megsokasodik a kirándulók száma, és kivétel nélkül minden szembejövő megkérdi tőlem, messze van-e még a turistaház. Megsimogatok egy labradort - megnyalint, busa fejét a térdemnek nyomja - aztán egy vizslát is, "aki" majdnem feldönt, vizsla-szokás szerint.
Bár végig lefelé lépkedek, a zúzmaramennyiség nem csökken. Mennyire más mikroklímája lehet ennek a résznek, mint Nagybörzsöny felé! Itt-ott állatnyomokra figyelek fel a fagyott hóban. Éles vonalú, szinte késsel metszett őznyomok... egy nyúl nyomai... Egy vaddisznó látványos csúszásnyomát le is fényképezem. Akkora csülkei vannak, hogy szinte kilóg a nyom ráfektetett tenyerem alól.
A Magas-Tax rétjén olyan ködfelhő fogad, hogy el is vesztem a jelzést a tejfehér semmiben. De ismerem itt a járást, és valóban, hamar megpillantom megint a piros sávot egy fa törzsén. A zúzmara-varázs végig kísér. Hol ködben járok, ami szinte tapinthatóan gomolyog előttem az ösvényen, hol kitisztul egy-egy foltban az erdő. A varázslat fátyla leng körülöttem!
Először csak vékony "bevonatként" megjelent a hó is
Már az ismerős Taxi-nyiladékban járok, ami - amúgy - a legkevésbé izgalmas börzsönyi részek egyike, de most még ez is csodás. Persze néznem kell a lábam elé, bokacsikordító nagy kövek és vízmosások vannak az egyenes, végig lejtő nyiladékban. Kétfelől szederbozót, láthatóan fagyálló levelekkel. Amott egy ottfelejtett csipkebogyó piroslik zúzmaraköntösében, mint egy drágakő.
A Nagyhideghegy oldalában megjelent a vágyott zúzmara
Mesebeli a táj. Ám nem tündérmese ez: lábam előtt karbunkulus-vörös vércseppek sorakoznak a hóban. Tegnap és az előző napokban hajtóvadászat volt itt...
Dérfátyol szelidíti a színeket
Királyréten még van húsz percem a busz indulásáig. Azzal múlatom az időt, hogy a patak jégképződményeit nézegetem, fényképezem. Kiránduló családok igyekeznek a kisvasút felé, a busz sofőrje valakikkel beszélget - igazi béke leng be mindent, lassan sötétedik az ég, pedig fél három sincsen még, vastagodnak a felhők, talán havat is hoznak. Cinege ugrál fürgén, sárga begye az egyetlen színfolt.
Aztán látom a sofőrt, ahogy beül a "pilótafülkébe", nosza sietek én is... aztán még lesz egy fél órás várakozás Kismaroson, a váróterem szimpatikus módon fűtött, míg megjön a zónázó, ami hazarepít.
Dérszegélyes tavalyi bükklomb adja át a helyét...

... a jégcsipke-hímzésnek

Minden lépésnél valami új látványosság várt

Vastagra hízott zúzmara-bunda

Akár egy rézkarc






Jégzuhataggá vált fűcsomók

Jókora csúszásnyom


Tündérek erdeje

Néhol köd gomolyog az ösvény végén

A csertölgyet is kihímzi a dér

Vannak itt színek! Gyertyán és szeder

Kéreghántás


Most még aTaxi-nyiladék is mesevilág


"Jin-jang jel" egy fagyott pocsolya felszínén

Ez a jégtánc igazi pillanata!


2020. január 16., csütörtök

Olvadás: Dobogókő, Prédikálószék, Dömös

Vasárnap, január közepén. A szombat "sűrű" volt - tanfolyam, aztán egy születésnapi buli, úgyhogy úgy éreztem, nagy szükségem van a csendre, a friss levegőre, az erdő békéjére. Vagyis egy magányos sétára, bármilyen idő is legyen. Azt jósolták, hogy a "hidegpárna" az egész országot beborítja, csak a magas hegycsúcsok emelkednek ki belőle, ezért arra számítottam, hogy ködös-zúzmarás nap lesz a Dunakanyarban, ahol amúgy is szívesen megül a köd. De nem így lett...
Kilátás Dobogókőről
HÉV-vel Pomázig, innen busszal - szerencsére itt még nem szerelték fel azokat a rettenetes Volánbusz-jegyautomatákat. Idősekből álló kiránduló társaság vidámkodik a buszon, a jármű ködbe fúrja az orrát, ahogy kapaszkodik felfelé a szerpentinező aszfaltúton.
Árnyékcsíkok
Aztán egyszercsak elfogy a köd, és Dobogókőn ragyogó reggeli napsütésbe szállok ki. Szinte meleg van, érezni a Nap erejét. a talajt fehér réteg borítja, mint a porcukor, a lehullott zúzmara. Ropog a lábam alatt, ahogy elindulok a Zsindelyes irányába, miután elkattintottam a "kötelező" panorámaképet.
A lehullott zúzmara óriáskristályai
Kristályokon lépdelek, a lassan lejtő síút teljesen néptelen. Örökzöld szederleveleken süt át a Nap, olyan az erdő, mint egy fehérre meszelt katedrális, színes üvegablakokkal. Tintakék árnyékok vetülnek a fehér zúzmara-rétegre. Felettem tavaszt énekel egy rigó. Az ég makulátlanul kék. Ünnepi, csendes, vasárnapi áhítat! Szinte várom, hogy valahol megszólaljon egy harang...
Szederlevél
Egyre erősebben lejt az út. Bizony, csúszik is. A lefagyott, megolvadt, újrafagyott zúzmara pokolian csúszós! Fatörzstől fatörzsig kapaszkodva ereszkedem, a fagyott lábnyomokból ítélve mások is így tettek előttem. Vidám szerelmespár jön velem szemben, fejük körül a lélegzetük párája gomolyog, mint valami glória.
Fehér, lehullott zúzmararéteg fedi az utat
A király-kúti erdészház után meglepő módon stabilabbá válik a talaj. Eltűnik a zúzmara, a fagyott földön szimpatikus, vékony, olvadt, tapadós sárréteg van, amin biztosabb a járás. Alámerülök a szurdokba, a mélyén itt-ott megcsillan a patak fagyott vizének tompa fényű felszíne. A beszűrődő napfényben felizzanak a gallyakon maradt, bronzvörös, összepöndörödött tavalyi levelek. A zúzmara rézkarcokat rajzol a tölgylevelekből.
Templomi üvegablakot idéz a szederlevél
Csend van és áhítat. Felkapaszkodok a meredeken a patak túloldalán, és most egy darabig folyamatosan felfelé tart az utam. Ki is melegszem, túlöltöztem azzal a polárpulcsival. Az okkersárga tavalyi fűcsomók tövénél már vízesésszerű szökelléssel törnek fel a friss, zöld hajtások. Holló kiált, fekete alakja átsuhan felettem. Valahol a magasban utasszállító repülőgép csíkja szeli át az eget, motorhangja halk, megnyugtató, mélyülő dörmögés.
Szeder, a tavalyi, rászáradt terméssel. Rubus sp.
Kibukkanok a ritkás erdőből az útra, ami egyben Pest és Komárom-Esztergom megye határa is. Itt már megsokasodik a kirándulók száma. Kutyasétáltatók, kocogók, elszánt bringázók, egy család két kisgyerekkel. Bal kéz felé a magas, száraz fű hullámaiból méltóságteljesen emelkednek ki a zöld mohával fedett hajók: a vulkanikus sziklák. Jobb kéz felé kinyílik a távlat a fák között, arra van a Duna és valahol messze a Börzsöny is.
Mintha nem is január lenne
A prédikálószéki kilátóban persze felmegyek az emeletre, szokás szerint elborzadok a magyar történelem horror-elemeinek fantasy képregény-szerű ábrázolásain (Pusztai tanár úr letörte volna a derekamat, ha ilyen rajzokat adok be a főiskolán), aztán a horizonton pihentetem meg a szememet. Szemközt a Szent Mihály-hegy barnás tömbje emelkedik a kék víz pántlikájával övezve. A beharangozott köd valahol a hegyek mögött, a Naszály táján hömpölyög ezüstösen.
Ezeket a tavalyi leveleket majd a friss hajtások fogják lelökni
Visszafelé indulok, majd egy, a térképemen szereplő, de egyébként jelzetlen szekérúton ballagok le a Szőke forrás-völgy felé. Ezt az utat láthatóan nem használják, az is nyilvánvaló, miért: az évekkel ezelőtti jégtörés során rázúdult egy csomó fa, amit azóta se takarítottak el... kicsit hát kerülgetek, de zavartalan békében ballagok lefelé. Ha valaki egyedül, csendben kirándul, sok állattal is találkozhat. Ez az út egyébként is "sztráda" a vadak számára, bár most, hó híján nem látszik annyi nyom. Mindenesetre, ezúttal sem muflonnal, sem vaddisznóval nem hoz össze a szerencse, viszont látok fakopáncsokat és nagy örömömre egy süvöltő párt is. A madarak máris igen élénkek a tavaszt idéző napsütésben. A narancsvörös begyű madár annál fürgébb, hogy jó fotót készíthetnék róla...
Lent is vagyok a völgyben, a piros sáv jelzésen. Széles, forgalmas út ez, balra lent ott a Malom-patak, ahogy ballagok lefelé, egyre bővebb a vize is. Eleinte csak egy-egy fagyott pocsolyát látok a száraz mederben, aztán vidám csobogás is megüti a fülemet. A mohás vulkáni bombák között vidáman csacsog a jéghideg víz. A kövekhez jégpáncél tapad. Csodálatos látvány a méterről méterre változó jégvilág!
Zúzmara-grafika
A jégformáktól elbűvölten ballagok néhány nyugdíjas kiránduló nyomában - ők is igen vígan vannak, most már nem is reménykedek madarak vagy más erdei állatok megpillantásában. A jégformák viszont állatalakok sokaságát vetítik elém. Akad jégdelfin, jégmadár... hol emberarcokat, hol cseppköveket idéz a jég, hol kristálybarlangok tárulnak elém. Bámulatos!
Méltóságteljes sziklatömbök "úsznak" a magas fűben
Dömös határában órámra pillantok, és látom, hogy a busz körülbelül most megy el, ezért hát nem sietek: egy órám van a következőig. Egy bódénál iszom egy hosszú kávét - a fa padot kellemesen melengeti a napsugár, valahonnan erős birkaszagot hoz a szél - és a patak jégképződményeit fényképezgetem. El is megy ezzel rendesen az idő...
A csigalassú pesti buszon aztán előveszem a hátizsákból az erre tartogatott krimit, és hazáig olvasgatok királyi kényelemben.
Lassan leszáll az este, kigyúlnak a fények a Megyeri hídon. Még hátra van egy kis metrózás, metrópótló buszozás és némi troli, aztán már otthon is vagyok.

Kacskaringó

A sokat fényképezett, és valóban kihagyhatatlan panoráma a Prédikálószékről

Jéghullámok

Sokszor megolvadt és visszafagyott jég rajzolja ki ezeket a hullámokat, amiket a kő "vet"

Jég-lécek szövevénye



Méretes vulkáni bomba a patakmederben

Friss hajtás még alig akad... az örökzöld moha és a borostyán viszont most is "ébren van"

Bujkáló páfrány - valószínűleg erdei pajzsika

Összefonódás

Olvadó vonalak

Pöttyös jéghártya

Fagyott zuhatag

Jeges pillantás

A jégfalak közt frissen csobog a patak

Zúzmara-gerincek díszítik ezt a levelet

Kristálybarlang



"Jégtőgy"

Kristályszövedék

"Jégmadár"

Igenis, van már medve a Visegrádi-hegységben is!