Összes oldalmegjelenítés

2018. február 13., kedd

Az ébredező erdő. 24 kilométer a budai hegyekben

Ártatlan netezgetés közben találtam ezt a teljesítménytúra-kiírást, és mivel már felhalmozódott némi kilométerdeficit a lábaimban, örömmel készültem a szombati rajtra. Az útvonal számos része olyan, amit évente többször is át szoktam kutatni botanikai érdekességek után, vagyis fotós-túráim jól ismert pontjairól van szó. De ilyen szépen összefűzve őket egy útvonalra... szóval vonzónak ígérkezett.
Téltemető - Eranthis hyemalis
Korán érek a Széll Kálmán térre. Szürke, kietlen szombat reggel van, alig mozog még a nép, de különféle virgonc kirándulók már csoportosulnak. Hátizsákok, botok, nevetés. Én iszom egy meglepően drága kapucsínót - hja, mióta felújították a teret, odalett a százforintos kávék varázsa is, úgy látszik - és veszek egy viszonylag nyamvadt túrós batyut a Lipótinál. Aztán buszra fel, irány a Normafa!
A rajt színhelye a Csúcs Büfé. Gyorsan megy az adminisztráció, és bár még nincs nyolc óra, utamra bocsátanak az itinerrel. Még otthon kinyomtattam a színes térképváltozatot is, ami hasznos a magamfajta vakegérnek, aki inkább vizuális alkat, mint hogy szöveges útvonal-leírásokat silabizáljon. Ez a print dolog jó ötlet volt, kivéve, hogy a túra vége felé egy jelzés-átfestés miatt térképem nem teljesen egyezett a valósággal (a szöveges leírás viszont igen). De mivel meglehetősen jól ismerem a tájat, eltévedés veszélye nem állt fenn. Hazai pálya!
Ez a béka nem alszik téli álmot. A játszótér része a János-hegy lábánál
Hujjuj de csúszik! Kipillantok Budapest felé a Normafától - szürke párába burkolózik minden, fényképezni nincs mit. Összefagyott, letaposott, porcogósan ropogó hó a lábam alatt, minden lépésre ügyelni kell. Kicsit mintha világosodna az ég... de ilyen satnya fényviszonyok mellett nem reménykedek díjnyertes fotókban. A Libegőig inkább az aszfalton ballagok, jármű nincs, egy túrázó köszön - meglepődök, aztán tisztázzuk, hogy ő vidéki :-). A játszótérnél lefényképezem a fabékát, aztán a kellemes piros sáv jelzésű útra kanyarodok. A vártnál jobban járható, a tempómra se lehet panasz. Túrázó viszont alig van, azt hittem, nagyobb lesz a tömeg.
Szép a Hárs-hegyet ívben megkerülő, alig-alig szintes út. Nyáron itt több szamócafajt is fényképeztem... Nini, téltemetők! Az elszánt kis sárga vadvirág áttöri a havat, élénk színe üdítő a fehéres-szürke, barnásfekete kontrasztok között. Örömteli perceket töltök a hóba térdelve, jó hasznát veszem fényképezőgépem kihajtható monitorának. Így nem kell belehasalnom a latyakba.
Szépjuhásznéhoz közeledve foltokra feslik a hó. Élénk színek villannak fel az átmenetileg felbukkanó napsugarakban: élénk narancs, rőt avar, meglepően színes borostyán- és szederlevelek, smaragdzöld moha, gyémántos csillogású vízcseppek. A madarak teli torokból köszöntik a tavaszt, egy cinegét le is fényképezek. Máris itt az első ellenőrzőpont, ami egy laminált papíron lévő kód, be kell jegyezni az ellenőrzőlap megfelelő rubrikájába. Itt ismerősökkel is találkozom, legalábbis engem felismernek a közösségi oldalról, ahol PiciPoci néven szoktam rajzokat közzé tenni a futóedzéseim élményeiről. Hiába, az Internet közkincs. Én bezzeg sose ismernék fel valakit egy parányi profilkép alapján!
Rajongóim elvágtatnak, aztán én is szedem a lábam, hátha sikerül lendületből bevenni a Fekete-fejet. Úgy látszik, ez a meredek másoknak is feladta a leckét: ziháló túrázókat előzgetek, de úgyis utolérnek, amikor rábukkanok a hóvirágokra... Az idei első "vad-hóvirágaim", a kertiek odalent a városban bezzeg már hetek óta nyílnak. Örülök a pici "hócseppecskéknek", térdre vágom magam, fényképezek...
Egy terepfutó imponáló magabiztossággal szökell el mellettem a csúszós terepen. Igyekszem "alája lesni", milyen lehet a cipőtalpa, de nem látok azon semmi különöset. Lehet, hogy erre születni kell.

A leereszkedés után az egyik kedvenc botanikai terepem jön Petneházy-rétnél, elég gazdag orchidea-fajokban, persze ebből most még semmi sem látszik. Egy tavalyi madárfészek-kosbor kórót látok csak, pedig figyelem, felbukkannak-e a bíboros kosbor tőlevélrózsái... mostanra már lenniük kell. De nem látok egyet sem. Viszont hosszan együtt megyek egy vidám társasággal, van velük egy fekete-fehér kopóféle, elképesztően kecsesen biggyeszti felemelt mellső lábát, szobornak is beillene. A lovarda kerítésének tetejéről kövér, vörös macska figyel megvető, borostyánszín szemekkel, ő is személyes ismerősöm, Szmöre a neve. Megsimogatom a kíváncsiskodó lovacskák bársonyos orrát.
Magányos hős. Téltemető - Eranthis hyemalis
Nyílnak a kisvirágú hunyorok! Élénk sárgás-zöld csokrocskák, igazából az veszi észre őket, aki kifejezetten keresi. Védett faj ez is. Földre bókoló kis virágfeje miatt egészen a földre teszem a kamerát, hogy a "szemébe nézhessek". Egyébként itt jókora sár van, hónak nyoma sincs.
Aztán beballagok Budakeszire - errefelé nyár végén szép széleslevelű nőszőfüveket lehet találni - most viszont csak annyi történik, hogy éles fájdalom ébred a térdemben. Sose szerette az aszfalton ballagást! Megnézem a Himnusz emlékművét, megcsodálom a házikókat - elvarázsolt vidék ez itt - navigációs nehézség egy percig sincs, a Mária út jelzéseit követem egészen Makkosmáriáig, a harmadik ellenőrzőpontig. Amúgy gyaloglás közben lekanyarítom a hátizsákomat, kibányászom a már említett túrós batyut, és mire a nevezetes templomhoz érek, már egy morzsa sincs belőle. Itt pecsételős pont van, a piros nyulat ábrázoló bélyegző mellett szívélyes kínálást is kapok. Elveszek egy-két kekszet, iszom rá a termoszomból forró teát - és már nem is vagyok éhes. Meglepve látom, hogy még milyen sok túratárs nem érkezett be: hajlamos vagyok azt hinni, hogy én vagyok a mezőny legvége, bár rendszerint kiderül, hogy nem. A térdfájás a templom mellett kihelyezett Camino-jel látványával együtt erős nosztalgiát ébreszt!
Átmeneti napfény a Szépjuhásznénál
Az erdőben valósággal utánam szól a harangszó. Dél van. Szerencsére ismét erdei utak, ráadásul felfelé, hamarosan gyakorlatilag elfelejtkezek a fájó térdekről. Ismét felbukkan egy-egy hófolt, majd hólepellé áll össze. Nini, téltemetők megint! Egész sereg kis sárga vitéz, zöld gallérjában... lelkesen fényképezem a természetalkotta kis csokrokat. Aztán szinte hirtelen kibukkanok a KFKI-nál, és ekkor ébredek rá, hogy ezt a téltemető-populációt már évek óta ismerem... De közel lenne innen a cél, de még hátravan egy kunkor az Ördögorom felé... Ballagok hát tovább, Budaörsi-hegy, Kakukk-hegy, aztán le azon a meredeken Sasad felé. Hú, de milyen meredek! Nini, itt a keresett bíboros kosbor tőlevélrózsa... Jó sáros is vagyok már... Valahogy nem akar vége lenni ennek a résznek, még megtekintek egy "káderdűlőt" óriási, dúsgazdagságról tanúskodó épülő házakkal, nem kicsi a kontraszt az imént elhagyott kis hegyoldali vityillók, düledező faházikók után...
Szederlevél - Rubus sp.
Amikor már nekem is kezd gyanús lenni, hogy esetleg eltévedtem, szerencsére egy csapat tébláboló túratársba botlok. Segítségükkel megtalálom a következő kódot, és immár a piros keresztből zöld négyzetté átfestett (miért is nem lehet a régi jelzéseket fent hagyni, mondjuk szürkével áthúzva?) jelzésen haladok többé-kevésbé meredek városi utcákon. Irhás Árok, Ördögorom, Lidérc utca. Tényleg lidérces egy kicsit, fáradtabb vagyok, mint vártam volna. Itt, az Ördögorom kőfejtőnél is számos ritka növényfaj él, köztük legalább ötféle orchidea...

És még hátra van a zöld háromszöges rész, amin fel kell mászni a Széchenyi-hegyi nagy adótoronyig... a toronyantenna szinte gúnyosan néz le rám a távoli magasból. De ez itt már ismét hazai pálya, jól ismerem. Le a Farkas-völgybe - csúszik, mint a fene - át az árkon, szinte röptében kapom el a korlátját, mert kis híján túlcsúsztam rajta - aztán ismét fel, az Úti Madonna kápolna mellett.
Egészen színes a februári erdő
Szeretem ezt a kis kápolnát. Most is megállok itt egy-két perc elmélkedésre. Aztán jön az a bizonyos utolsó három kilométer, ami a túra hosszától függetlenül valahogy mindig ott les rám. Elég keservesen kapaszkodok fel az Apáca-rétre. Ez is érdekes hely ám botanikailag, fokozottan védett is, szigorúan az ösvényen maradva szoktam errefelé makro-fotózni. Most még az élő kincsekből nem látszik semmi. Szürke az ég, szürke a föld, nagyon várom már a pillanatot, hogy elmerülhessek egy kád forró, izom-kilazító vízben. Úgyhogy igyekszem is, hogy ez a pillanat mielőbb bekövetkezhessen. Még egy utolsó szakasz jön az aszfalton, párhuzamosan a Gyermekvasút sínjeivel, és máris ismét látom a Csúcs Büfét az út túloldalán. Ez a fránya bakancs tuti, hogy csinált egy vízhólyagot a kisujjamra. Kapok kézfogást, gratulációt, oklevelet. Leállítom a stopperemet - jócskán szintidőn belül vagyok, de ez a sebesség bizony nem lesz elég a Dél-Börzsönyi Kilátások 30 kilométerén. Iszom egy pohár forró teát, lehet beletenni meggybefőttet és ananászdarabkákat, igazi luxus, alkoholmentes bólé, és van békebeli zsíroskenyér is. De nem időzök sokat, hiszen jön a busz... és este még jelmezes buliba is megyek!
Kékcinege - Parus caeruleus. Nem, nem akad bele a lába a cinkegolyóba

Moha-"sziget"

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Kisvirágú hunyor - Helleborus dumetorum. A három védett hunyorfajunk egyike

Borostyán - Hedera helix

Mintha megolvasztanák maguk körül a havat. Téltemető - Eranthis hyemalis

Téltemető - Eranthis hyemalis. Ez az elbűvölő kis vadvirág egy valóságos méregraktár

Téltemető - Eranthis hyemalis

Bíboros kosbor tőlevélrózsa - Orchis purpurea

Borostyán - Hedera helix

2018. február 8., csütörtök

Olvadás a Normafánál: a hó titkos magánélete

Téli vasárnap reggel. Párásan süt a Nap. Látom, ahogy a budai hegyek felé nézek, hogy ott még hó fehérlik át a fák fekete rácsozata között... villamosra hát, irány a Normafa!
A Jászain japán turistacsoport tömörül, minden irányban fényképeznek. Fényképezik a síneket, a villamost, egymást villamossal, egymást anélkül. Utat engedek nekik. Sűrű bólogatás, mosoly. A Széll Kálmán téren baleset - valaki át próbált szaladni a villamos előtt, nem sikerült neki igazán, de szerencsére a jármű "csak" fellökte... az idegenvezető gyorsan odébb tereli a japánokat, én meg megyek fel a lépcsőn a 21-es buszhoz. Ahogy felérek, már meg is érkezett a mentő, indulnak a villamospótló járatok... Aztán egyszercsak a busz is tele lesz a japánokkal. Sűrű bólogatás. Mosoly. Mosoly.
Örülök, amikor végül fent vagyok a Gyermekvasútnál. Ragyog a Nap, kék az ég. Olvadozik a tegnap éjjel lehullott puha, nehéz hó. Szánkózók, síelők, hógolyózók. Veszek egy még meleg rétest és egy kávét. Szép minden. A japánok elmentek libegőzni.
Aztán amiért jöttem: egy ötkilométeres körséta, bekukkantok az ösvények szövevényébe, vörösen ragyognak a tölgy- és bükklevelek, narancs színek és kék ég, szürke és barna törzsek, színeket sziporkáztató fehér hó... Az ágakon olvadó "hókukacok" lógnak, halk zörrenéssel hullik le egy-egy pamacs. Úgy érzem, a hó titkos magánéletébe kaptam bepillantást. Él és mozog az egész erdő, csöpög, zizzen, csicsereg, az ágak megrázzák magukat és ledobják olvadó terhüket, a fehér havon valami fátyolszárnyú szúnyogféle szalad. Duzzadnak a rügyek. Az olvadó hó mindenféle alakzatot felvesz: óriáskígyó, lajhár, kukac, számtalan figura... micsoda színház!
Minden szép.
















2018. január 31., szerda

Dobogókő-Királykút-Prédikálószék: túra az olvadó hóban

Ennek a kirándulásnak akár azt a címet is adhattam volna, hogy "a hóhernyók nyomában". Napsütés, olvadó hó formái, kék ég, igazi téli színpompa jellemezte kedvenc útvonalaim egyikének bejárását.
Kilátás Prédikálószékről
A HÉV-en zötyögök Pomáz felé. Egy nyugdíjas tanítónővel beszélgetek, felnőtt szellemi fogyatékosokat tanít matematikára. "Ha nem foglalkoztatnánk őket, csak ülnének, néznének maguk elé és leépülnének..." Mit mondjak, ad gondolkodni valót. Még a dobogókői buszon is ez jár az eszemben. A busz ablakain egyébként nem látni ki, a sofőr pedig dühös egy szegényemberre, aki a középső ajtón merészelt felszállni. "Ki mondta neked, hogy itt felszállhatsz?! Ez nekem százezer forint bírság, ember, nekem családom van!" - nem nehéz kihallani a sofőr szavaiból az egzisztenciális félelmet, már-már pánikot. Megint csak van min gondolkodni.
Örülök, amikor végre a természet világába érek... ahol a dolgok logikusan, optimálisan, hatékonyan mennek.
A dobogókői kilátópont alatt párába vész a táj. A Dunát nem is látni, de odaképzelem. Hirtelen felszívja az erdő a busszal érkezett sokaságot, csak egy pilincka lábú kis énekesmadár nézeget rám, félrebillentett fejjel. A Zsindelyesben iszom egy kávét - vendégmarasztalóan lobog a láng a kandallóban - aztán indulás, végig a piros háromszög jelzésen Király-kútig. Csodálatos az erdő pompás magánya! Kattintgatok a "sífutó út" mentén felbukkanó látnivalókra... Az első fotók sose sikerülnek... Az út egyre meredekebben lejt, izmaimat meg kell feszítenem minden lépésnél, a jeges olvadék erősen csúszik. Dalolnak, dalolnak a madarak. Kék az ég felettem, sziporkázik a Nap, egyre meredekebben sütnek be sugarai a sarjerdő vézna hajtásai között. A tüskés szeder levele bezzeg most is zöld.
A Király-kúti vadászkunyhóhoz közeledve keréknyomokat és egy vékony vércsíkot látok a havon. Rekonstruálom a történteket: a lelőtt, vérző vadat utánfutóra dobták. A vérnyom körül szaglászó rókák nyomai mindenfelé látszanak. Egyszercsak barna ragadozómadár lebben fel pár méterre egy bokorról. Gatyás lábait lefelé mereszti, karmai sárgák, vonakodik távozni. Érzem a szárnyai szelét az arcomon. Akkora, mint egy fél paplan. Őt is idecsalta a vér, a vadász-zsákmány. Több eszem is lehetett volna, "csőre töltött" fényképezőgéppel kellett volna közelítenem, tudva, hogy lehetnek itt ragadozó állatok... de mindegy, a "sast" már elszalasztottam. Valahol már a távolban lengeti szárnyait hangtalanul, lomha ívben kanyarodva.
A Király-patakon nem könnyű az átkelés. Jeges minden, az áthajló vulkanikus köveken jégcsapok lógnak. Igen nehezen találok a lábamnak stabil pontokat, főleg a patak után, felfelé - hiába építettek ide lépcsőket, tükörjég minden. Pont ekkor érkezik két fiatal, vidám kiránduló lány a túloldalra, sikerül méltóságom romjait megőrizve felkapaszkodnom valahogy a fák közé...
Gyönyörű rész jön, olvadó hóformák: manók, kígyók, kukacok, mackók, miniatűr hóemberek...  megannyi absztrakt forma, amibe akármit beleláthatok. A két lány elég sokára ér utol, nekik se lehetett könnyű az átkelés. Fotózgatok a sziporkázó fényben, élvezem, hogy időmilliomos vagyok.  Állatnyomok szelik át keresztül-kasul az erdőt. Egy hete esett a hó utoljára - amikor épp a Salabasina-árokban voltam - azóta nem, tehát egy hét nyom-termése látszik a fák alatt.
Végre kiérek a "főútvonalra" Prédikálószék felé. Ez a turistaút egyben Komárom-Esztergom és Pest megye határa is egy rövid szakaszon. Arra számítottam, rengeteg kirándulót fogok itt látni, de két terepfutót, egy elvetemült bringást és egy kutyasétáltató bácsit látok csak. Fejem felett hollók keringenek. Szinte mindig hallani őket az utóbbi években. Örülök, hogy Mátyás király címermadara ismét ilyen szép számban él errefelé, biztos találnak maguknak táplálékot is bőségesen.
A kilátó felé ismét mélyül a hó, csúszik a meredek, odaérve megpihenek egy kicsit, iszom a termoszban hozott forró teából, nézegetem a párás panorámát, szokás szerint elborzadok kicsit a magyar történelem drámai pillanatait ábrázoló, képregény-stílusú grafikákon, amik a kilátó falait díszítik. Sorban érkeznek a kirándulók, egész szép sereg ember lesz itt hirtelen.
Nem megyek tovább a Vadálló-kövek felé, mert túlságosan csúszósnak, veszélyesnek ítélem a terepet, inkább visszafordulok, és kb. másfél-két kilométer után letérek egy jelzetlen szekérútra a Duna felé. Jókora kerülő, gyakorlatilag hátulról megkerülöm a hegyet, de mégis jobb, mint Diós felé menni a világ legunalmasabb erdészeti kacskaringóján. Így nagy ívben kikerülöm a fokozottan védett területet is. Végül ez a szakasz lesz utam egyik legemlékezetesebb része! Az út szépen kirajzolódik a hópaplan alatt, de érintetlen: egy hete sem jármű, sem ember nem haladt rajta. De mit is mondok, még hogy érintetlen? Hiszen ez valóságos főútvonal. Az állatnyomok valósággal tobzódnak. Különféle csülkös vadak jártak erre minden elképzelhető méretben, ezen kívül természetesen róka, nyúl, és pár olyan apróbb nyom, amit nem tudok azonosítani. Van egy közel tenyérnyi, "sokujjú" nyom is, amiről tudom, hogy a borzé. Maguk az állatok nem láthatóak, de érzem: számos szempár figyel. Pár száz méter kell csak, hogy a piros sáv jelzésű útra érjek. Borz koma láthatóan szereti az emberi járást követni, mert hosszan látom lába nyomát ezen a forgalmas, járművek által is fényesre kijárt útnak a szélén is.
A turistaút néhol levezet a fák közé vagy a patakhoz, át is kéne ugrálni rajta - ilyen jeges köveken én nem szeretnék ugrálni, inkább maradok fent a jégbordák alatt rejtőző töredezett aszfalton. Fakopáncs bontja felettem egy száraz fa kérgét, csak úgy záporozik a nyakamba a törmelék. Itt, a Szőke-forrás völgyében már alig van hó, inkább csak foltokban. Szememnek üdítő a rőtbarna színek látványa a vakító fehérség után. Látok pár zöld, áttelelt, fehér pettyes tüdőfű-levelet is. Zöld moha, vöröslő száraz bükkfalombok. Színes az erdő. Itt van a Fingós-forrás is, amit szemérmes turistatérképem nem nevez a nevén, ám a kihelyezett tanösvény-tábla igen. Hallani már Dömös zajait is megszűrve a fák között.
A Szentfánál megint vannak kirándulók. Elolvasom az ismertetőt a helyről, "csodák és ámítások", írja, micsoda vonzereje lehetett a két libapásztor lányka Szűzanya-látomásának annak idején! Akár egy második Lourdes is válhatott volna a helyből - áradtak a csodavárók, gyógyulni vágyók, vagyis hitben, testben megerősödni vágyók - ha a helyi polgármester meg nem elégeli, és ki nem vágatja a Szűz képmását kérgén kirajzoló "csudálatos" fát... Tűnődök hát tovább, miben is rejlik vajon valójában a csoda? A szent hely, a kápolna persze megvan, és manapság is felkeresik még...
Dömös határában három dolog is megállásra késztet. Az első egy hívogató büfé a kisállat-simogatóval szemben. Palacsinta, rozéfröccs, még melegedő házikó is van. Ritka látvány a manapság gyakori bezárt faluszéli kocsmák, tönkrement falatozók világában. Örülök neki, és szívből kívánom, hogy legyen bőven vendége, bevétele.
A másik egy pitbull. Jó kövér, fehér alapon fekete foltokkal. Szökdécselve ront rám. "Nem bánt!" kiabálják a gazdái, mondjuk ez a mondat szerepelhetne a világ 10 legnagyobb hazugsága között, de a kutya tényleg nem bánt. Kivéve, ha a rám ugrálást és összenyalást nem tekintjük annak. A vigyorgó bullterrier egész máshogy ugrik rám, mint ahogy a vizslák szoktak. Ha egy vizsla rád ugrik, az rajtad is marad, mint egy matrica. Ez viszont lepattanót játszik. Nekem ugrik, visszapattan, röhög. Én meg csak győzzem az egyensúlyomat megtartani!
A harmadik két Jehova Tanúja. Eddig még csak Budapest néhány helyén láttam a mosolygó néniket az Őrtorony újságjukkal, így faluszélen soha. Szerencsére ezek is ártalmatlanok, pár szó után "Isten áldásával" elköszönünk, és egy utcahosszat megtéve már látom is a buszmegállót. Egy perc, és itt a sárga busz, ahogy a menetrendben állt... kiváló. Szentendrén kiszállok, még teszek egy sétát az óváros hangulatos utcáin - a lehetetlen időpont ellenére hemzsegnek a külföldi turisták - eszem egy sajtos-tejfölös lángost, nézek ki a fejemből, megbámulom a Dunát - kövér, fehér hattyúk siklanak rajta méltóságteljesen, és egy sereg, egyáltalán nem méltóságteljes vadkacsa - aztán irány a HÉV, hazafelé.
Gyönyörű nap volt!
Az olvadó hó vicces alakzatokat produkál












Borz nyoma