Összes oldalmegjelenítés

2013. május 29., szerda

Királyréttől a nógrádi várig - viharok, szalamandrák, virágok

A legutóbbi eltévedésemet helyrehozandó most a másik végén kezdtem a Börzsöny átszelését. "Hirtelen felindulásból" nem a pünkösdi vigasságokra látogattam ki a szentendrei Skanzenbe, hanem vonatra szálltam Kismaros felé.

Nedves mező-illatot hozott a hűvös reggeli szél az újlipótvárosi bérházak közé. Ahogy futott velem a vonat, egyenesen mentünk be a felhők alá. Vácott már sűrű eső csíkozta a vonatablakot. Nagy sóhajjal előástam a hátizsákból az esőkabátot. Kismaroson le, átszállás a kisvasútra.

A kisvasúttal Szokolyáig mentem, egyre jobban zuhogott az eső. Az elvben vízálló gore-tex bakancsom szinte azonnal beitta a nedvességet, ahogy a tócsákat ugráltam át a sáros földúton a sínek mentén. (Fogadalom: legközelebb alapos impregnálás.)
Egy háznál odakiáltottak nekem: "jó túrázást!" - nem hiszem, hogy gúnyolódtak, ez lehetett a Lokomotív kulcsosház, ahogy így nézem a térképen utólag.
Az esőtől terhesen földig lógtak a bokrok ágai, és persze ezek között kellett utat törnöm. Pillanatok alatt a nadrágom is csurom víz lett (újabb fogadalom: esőnadrág nélkül többé nem indulok el), és amikor egy tüskés bokor leszedte rólam a pelerint, cserébe viszont nyakamba zúdított egy vödörnyi vizet, átjutottam a bosszankodási holtponton. Mindent áthatott az őszies, nedves korhadék-illat, ez Baszkföldet juttatta eszembe.


Inkább elkezdtem ázott virágokat fényképezni, és kinyílt a szemem a hely szépségeire. A pirossal jelzett turistaút egyre emelkedett, egyszer csak kiláttam a szürkésfehér, földig érő felhőkre - de a távolban mintha már kékülne az ég...

Jázmin

Baracklevelű harangvirág
Szurdokokon lendültem át, bozótoson csörtettem keresztül, a kakukkok több hangfekvésben szóltak egyszerre... Nógrád falu határában ázott tehenek és lovak álldogáltak lehajtott fejjel, apatikusan, miközben csöpögött róluk a víz - ez is Baszkföldet idézte.

A nógrádi vár romja
Pont délben értem Nógrádra, zengett a harangszó. Ahogy felkapaszkodtam a várrom felkiáltójelként magasodó romjához, felragyogott a napfény is, és ruházatom gőzölögve száradni kezdett. Stílszerűen elropogtattam egy zacskó Nógrádi ropit. "Most kezdődik igazán a túra" - gondoltam, ahogy ballagtam a régi, elhagyott zsidó temető mellett, majd a nyílt réten, száradtam, és a hátam mögött szép üllős cumulonimbusok (zivatarfelhők) növekedtek gombamód. Jó meleg lett, élveztem az egyedüllét pompáját. Számtalan színes pillangó került elő a semmiből, az út szélét pipacsok pettyezték. Aztán az erdő is elbűvölő volt - és nem tévedtem el egyszer sem.
Boglárkalepke gamandor veronikán
Orchideát egyet sem láttam (kivéve egy parasztház ablakában, cserépben :-) ), pedig szinte átfésültem utánuk a tisztásokat. Viszont láttam sárga gyűszűvirágot - érdekes, hogy a messziről kedves virág közelről egészen másfajta, vadabb arcát mutatja. Leszállópálya, hangár, dongókra optimalizálva!

Sárga gyűszűvirág
A megjavult idő miatt meghosszabbítottam az utamat a kék jelzésen, és "ajándékot" is kaptam: egy elegánsan  pettyes szalamandrát, ahogy esetlenül, de meglepően fürgén igyekezett át előttem a nedves, tavalyi avarral borított ösvényen. Később láttam még néhányat, mégpedig a műúton - a Királyrétre vezető aszfaltút langyos-pocsolyás világa vonzhatta őket. Természetesen kitört belőlem a kétéltű-mentő aktivista és lapulevéllel óvatosan megfogva lepakoltam a "mérges sárkányfiókákat" az úttestről.
Középkori vár, sárkányfióka - már csak a vitéz hiányzik. :-) Mégiscsak mesés ez az útvonal...


Királyréten aztán ismét utolért az eső, sőt: a vihar. Láttam én ezt már készülődni, be is gyorsítottam - de a szalamandra-kaland miatt nem jól időzítettem. Királyréten talán fedett helyen várhattam volna a kisvasutat, így viszont valahogy túlszaladtam és lett még három bónusz kilométerem az aszfalton, a sínek mentén, majd a szántóföld szélén. Eső, eső! Mégse bántam: gyönyörű felhőtornyok, mennydörgés... a kisvasút fekete "viharvasútként" robogott el mellettem. Láttam egy prémes bokájú masszív lovat, megtudtam a gazdájától, hogy ilyen a belga hidegvérű fajta. Végül Szokolyára visszaérkezve egy eresz alá húzódtam (itt egészen a házak között fut a sín), és örömmel láttam, hogy csak 15 percet kell várnom a kisvasútra. Lehetett volna két óra is. Elrágcsáltam egy nagy almát, a csutkára már lesett egy egér az árokból. Aztán már jött is a kis szerelvény, a kalauz igazi szenvedélyes vasútmániás volt, szinte szerelemmel beszélt róla.




Aztán Kismaroson rögtön jött a váci zónázó, szuper. Gyorsan otthon voltam. Vacsora, forró fürdő - éljen, éljen! Máris a következő túrát tervezem... Nem is fáradtam igazán el, pedig ez most - kicsit viszontagságos - 22 kilométer volt. Igazi TÚR-ÁZÁS...

Réti szegfű

Terebélyes harangvirág

Baracklevelű harangvirág

2013. május 25., szombat

Az ócsai láprét orchideái

Az egész Soó Rezső professzor miatt van. Ha a néhai botanikus akadémikus nem gyűjtött volna bélyeget, kiváltképp orchideás bélyeget, majd nem hagyta volna értékes gyűjteményét a Múzeumra, akkor nekem nem kellett volna kiállítást rendeznem belőle. Akkor nem olvastam volna utána a bélyegen ábrázolt dolgoknak, és talán ma se tudnám, hogy nálunk is élnek orchideák. Pedig vannak, a Kárpát-medencében ötvennél is több fajuk él. Talajlakók, többé-kevésbé speciális gombákkal élnek együtt, emiatt reménytelen dolog áttelepíteni őket. Nagyon érzékenyek a talaj tisztaságára: a műtrágyázás és a növényvédőszerek kipusztítják őket (viszont találtam már kosbort forgalmas országút és szeméttelep szélén). A virágok csalafinta módokon csalogatják a rovarokat, és szárukon jellegzetes megcsavarodás látszik.


Mivel az orchideák ritka és a környezeti viszonyokra érzékeny növények, élőhelyeik is védettek, oltalomra szorulnak. Ilyen különleges terület az ócsai tájvédelmi körzet fokozottan védett láperdeje, láprétje. Itt a magas talajvíz és az ős-Duna hajdani hordaléka különleges talajviszonyokat hozott létre, emiatt a hely otthont nyújt a jégkorszakból itt maradt reliktum fajoknak és a melegkedvelőknek (szubmediterrán fajok) egyaránt. A láprét csak szakvezetéssel látogatható, én is egy ilyen szervezett túrán vettem részt.


Az első lény, amivel megismerkedtünk az ócsai tájháznál, a mamut volt. Csontjai a környék homok- és kavicsbányáiból gyakran előkerülnek a mindenféle lekoptatott kövült fákkal, eocén ősmaradványos mészkődarabokkal együtt. Vezetőnk megmutatott mindjárt itt a kertben egy védett reliktum növényfajt, a gumós macskaherét. Megcsodáltuk a tájház udvarán létesített fűszernövény-kertet, aztán irány a láprét világa. Eleinte ismerős volt a terep, magas fű, benne kakascímer, oroszlánfog, zsálya, pipacs, réti útifű virított. Aztán szembe tűnt az élénk hellókitty-rózsaszín sziki cickafark (ilyen nálunk, a Szentendrei-szigeten nincs, mivel a nedves-szikesedő puszták lakója). A társaság részben elszánt botanikusokból állt, aminek örülök, mert magamtól soha nem vettem volna észre a parányi, fokozottan védett pókbangót. Én valahogy nagyobbnak képzeltem - persze, a makro-fotókon monumentálisnak is látszik... A bangók hihetetlenül élethűen utánozzák a megporzó rovarokat (mégpedig a méhbangó a méhet, a poszméhbangó a poszméhet, a légybangó a legyet, a szarvasbangó a... na de hagyjuk :-) ).

Pókbangó
Valaki egy traktorral behajtott a tilosba, és most ennek a nyomán haladtunk - több kárt már úgyse tudtunk volna tenni, mint a széles kerekek... A pókbangó eszmei értéke tövenként százezer forint. Pedig ez a "leggyakoribb bangóféle". Szerencsére valami véletlen folytán, úgy láttam, elkerülte az orchideákat a vég. A nedves láprét szinte lépésről lépésre tartogatott valami különlegességet. A poloskaszagú kosbor nevét jellegzetes szagáról kapta, amit nem volt módom ellenőrizni, mert nem gyalogoltam be a fűbe (ki tudja, mi mindenre léptem volna rá), csak viszonylag messziről fényképeztem le. A mocsári kosborból már több volt, élénk lila színe virított a fű között. A traktornyomot követve felfedeztük a szép szál szúnyoglábú bibircsvirágok egy csoportját - nevét hosszú, elnyúló sarkantyúiról kapta, de hogy mitől bibircs, azt nem tudom.

Szúnyoglábú bibircsvirág

Mocsári kosbor

Poloskaszagú kosbor
Hússzínű ujjaskosbor
Az ötödik orchideafaj, amivel utunk során találkoztunk, a hússzínű ujjaskosbor volt. Ez is eléggé szembetűnő, magas növény, a nedves rétek lakója. Gumója olyan, mint egy pufók tenyér, ujjakkal, virágát meg mintha átfonnák a vékony, szálas levélkék. Hogy megnézhessük, mellig kellett gázolni a fűben, felverve kb. egymilliárd szúnyogot. Hiába fújtam be magam, az egyik szó szerint fülön csípett. Viszont itt fedeztem fel a rég vágyott fehér színű fekete nadálytövet (ez micsoda képzavar!).

Fekete nadálytő fehér virágú példánya
De nem csak a kosborfajok voltak érdekesek. Megtudtuk, hogy a bodza zöld részei mérgezőek, a "büdös" növények is gyanúsak, és hogy mire képes a foltos bürök. És hogy a természetet nem lehet fajonként védeni - ha nincs szabad állattartás, nincs trágya - ha nincs trágya, nincs légy - ha nincs légy, akkor ki lehet ám helyezni akárhány műfecske-fészket, nem lesz több fecske... Ha kivágják a száraz fát, nem lesz kaparódarázs, pedig az porozza be a piros madársisakot (apropó, az is orchidea).
Találtunk egy nagyon szép, elegáns mélykék szibériai nőszirom-csoportot. Az íriszek a kedvenceim közé tartoznak...

Szibériai nőszirom
Visszafelé ballagva a premontrei templom és a Tájház felé pont én vettem észre az útszéli búzamezőben a konkolyt. Ez a szegfűféle régen közönséges, sőt veszedelmes gyomnak számított. Sikerült olyan alaposan kiirtani a növényvédő-szerekkel, hogy ma ritka, védett növény... és ahol konkoly él, ott a búza sokkal nagyobbra nő... azért ez a "gyomnövény" dolog is elgondolkodtató. A parlagfű esetéről nem is beszélve.

Konkoly
Felettünk énekelt a fülemüle, és hatalmas viharfelhők kezdtek dagadozni az égen. Jól esett beülni a Bajor étterembe, egy jóféle ebédre...

Gumós macskahere

Réti útifű

Üstökös gyöngyike

Sziki cickafark

Pipacs


A börzsönyi Hegyestető botanikai kincsei

Május dereka van, tobzódik a természet. Úgy éreztem, ki kell élveznem a természet adta szabadságot és a szabadságban megmutatkozó természetet. Úgyhogy felkerekedtem és irány a Dunakanyar.
A Nyugatiból indultam. Épp begördült a pompás Orient Expressz, hajóskapitány külsejű vasutasokkal. Nem hittem volna, hogy ez a történelmi járgány még mindig létezik, és ráadásul menetrend szerint közlekedik!

Nagymaros, Templom-völgy. Tényleg templom: a madaraké! Micsoda dalolás! Minden nagyon zöld volt, az idő borongós - a déli-Börzsöny most a komorabbik arcát mutatta, a sziklákon nem ragyogtak fel az aranysárga zuzmók. Találkoztam kirándulókkal, még egy hozzám hasonló magányosan túrázó, növényhatározóval és fényképezőgéppel felszerelt leányzóval is.

A Hegyestető egyáltalán nem volt hegyes, alaposan benőtték a fák - de a Julianus-kilátóból azért lehetett látni a Dunakanyart. Ez mindig szép látvány, most is az volt. Egy pihenőpadnál megpihentem ebédelni. Az egyetlen gondom az volt, hogy rövidre sikerült a túra... ami szokás szerint a zebegényi Monarchia Rétesházban ért véget.
A Dunakanyar a Julianus-kilátóból
A növényvilág valósággal tobzódott a színekben és formákban. Virágmanökenek! Nem csak nézegettem, hanem meg is dörzsöltem leveleiket, megszagoltam a virágokat - érdemes volt. A májusi virágok sokasága illatos, fűszer- vagy gyógynövény - az ezerjófű mellett állítólag lángra lehet lobbantani a levegőt a kipárolgó illóolajok miatt, a méhfű illatos levelei a vértisztító mecseki tea alapját képezik, a szagos müge szintén tea-alapanyag, ezen kívül "szerencsét hoz a szerelemben", a zsálya pedig fűszer. Én nem szoktam leszedni őket, főleg ha az élőhely egy nemzeti park, mint ebben az esetben. No, de lássuk őket részletesen!

Réti zsálya
Réti (mezei) zsálya (salvia pratensis). Az árvacsalán rokona, kicsit hasonlít is rá. Engem kicsit a mérgeskígyók kitátott szájára emlékeztet, pedig nem bánt: legfeljebb picit ragadós. Kellemes illata van, mint a zsályaféléknek általában. Mindenféle helyen megél, ahol elég napot kap, jól bírja a szárazságot is. Rokona a nevezetes orvosi zsálya (salvia officinalis), ami elterjedt fűszer- és gyógynövény.

Nagyvirágú méhfű
Nagyvirágú méhfű (melittis carpatica). A méhek imádják a nektár miatt, de az embernek is segítője az ókor óta. Illatos leveléből gyógytea, ülőfürdő készíthető. Sebgyógyító, gyulladáscsökkentő, illóolaja nyugtató, görcsoldó hatású. A levele nyersen is ehető, salátaként. Kirándulásom során a Templom-völgyben láttam belőle sokat, a ritkásabb aljnövényzetben.

Nagy ezerjófű
Nagy ezerjófű (dictamnus albus). Nagyon feltűnő, mégse célszerű csokorba szedni: nem csak azért, mert védett, hanem azért is, mert az érzékeny bőrűeknél kiütést okoz már az érintése is. A citrusfélék rokona, illata átmenet a citrom és a fahéj között - csendes tisztásokon, szélmentes időben felhőként ül a kellemes illat, ami annyira illóolajos, hogy képes spontán lángra lobbanni (lidércfény). Ez a virágnak nem árt, de eléggé "boszorkányos" látvány az efféle égő csipkebokor - ezért az egyik népi neve: boszorkányfű. Az illatot a levelek árasztják, amiken az apró átlátszó pontok valójában olajtartók. A népgyógyászatban sok mindenre használták (innen a neve), leginkább reuma ellen és sebkezelésre. Ezt a virágot Zebegény felé haladva láttam az erdei tisztásokon.

Szurokszekfű
Szurokszekfű (viscaria vulgaris). Népi neve: enyvecske. Ragad, bizony. Még a virága is. Sziklás tisztásokon szeret élni, én is a szirtek közelében találkoztam vele. Feltűnő a virága, a kertészek nemesítették is, így létezik kerti változata.

Bérci here
Bérci here (trifolium pratense). Ennek igazán népes rokonsága van, végre valami, ami nem védett. :-) A here fajok hasonlítanak egymásra: "lóhere" levél, összetett, gombócforma fejecske virágzat. Réteken nyílik, nagyon fontos tápláléknövénye a méheknek.
Erdei gyöngyköles
Erdei gyöngyköles (lithospermum purpurea-coeruleum). Szárazság- és melegkedvelő tölgyesekben mindenfelé megtalálni. Indás gyöktörzseivel terjed a laza talajban. Virága nagyon feltűnő az aljnövényzetben: rózsáspirosból vált át élénk égszínkékbe (a latin neve is erre utal). A latin név másik része, a lithospermum kőmagvút jelent.

Lecsepült veronika
Lecsepült veronika (veronica prostrata). Magyarországon 32 veronikafaj él, és nagyon jókat szoktunk vitatkozni a fészbúkon, hogy a lefényképezett példány akkor most melyik is. Ez itt feltehetően (hm!) a lecsepült veronika, egy pici, napfényes hegyoldalakat kedvelő faj. Létezik egy gyógynövény faj is, az orvosi veronika, ezt bőrbetegségek (ekcéma, sebek), hurut ellen használják gyógyteának.
Mezei varfű
Mezei varfű (knautia arvensis). Ahogy a neve is mutatja, sebgyógyító (varasít). Különféle bőrbetegségek (kelés, ótvar, fekély) ellen használták az egész növényt, ide értve a gyökerét is: régi népi gyógynövény.




2013. május 24., péntek

Transz-Vértes átkelés - Szárligettől Oroszlányig

Néhány héttel ezelőtt, amikor a Haraszt-hegyen jártam, annyira hívogatónak éreztem a Vértest, hogy úgy gondoltam: ide vissza kell jönni! Persze a hívogatás egy dolog, a tájékozódási képességem meg egy másik. Huszonhárom kilométert terveztem, legalább harminc lett belőle. Leginkább az elején és a végén tévedtem el, meg néha kicsit a közepén is. Pedig a jelzettség kiváló, csak magamnak köszönhetem, hogy jó pár kilométerrel edzettebben érkeztem meg az oroszlányi vasútállomásra, mint ahogy terveztem. Hanem az is igaz, hogy a legszebb fotókat pont a "nem betervezett" részeken készítettem...


De lássuk csak sorjában. Már a szárligeti állomás vasúti felüljáróján az ellenkező irányba indultam, mint kellett volna. De milyen magabiztosan! A friss, eléggé hűvös szélben a falu végtelennek tűnő főutcáján meneteltem, fürgén. Amikor pedig észrevettem, hogy ez a kék nem az a kék, akkor úgy döntöttem: nem fordulok vissza szégyenszemre, inkább teszek egy kört a Zuppa-tető körül, lássuk, mivel ajándékoz meg ez a táj! Nos, az első érdekes élőlény, amivel találkoztam, rögtön a klasszikus "bolondgomba", a párducgalóca volt. Lássuk, mit ír róla a wiki: "a párducgalóca Európa fenyő- és lomberdeinek egyik halálosan mérgező gombája. Idegmérget tartalmaz, amely izgalmi állapotot, hallucinációkat, súlyosabb formában őrjöngést okoz." Azt is tudni lehet róla, hogy a pöttyei letörölhetőek. Egy érdesebb levéllel óvatosan ki is próbáltam, és tényleg. Azt hiszem, sose bíznék meg annyira a gombász tudományomban, hogy le merjem szedni őket. Még az őzlábgombát is békén hagyom...

Párducgalóca
Magát a Zuppa-tetőt kihagytam, tekintettel az irgalmatlan bozótra. Viszont az út szélén olyan délceg kétlevelű sarkvirágok nőttek, hogy csak na! Az út első kosborja!

Kétlevelű sarkvirág
Egyre hangosabban lehetett hallani az autópálya forgalmának zúgását a madárdalon keresztül is, végül jött az átkelés alatta, egy csőszerű alagúton. Ez az észak-spanyolországi emlékeimet idézte... és ha már így van, rázendítettem egy spanyol nótára a kiváló akusztikájú alagútban. Fel torreádor! :-) Nagyegyháza falut elhagyva ballagtam az aszfaltút szélén (itt megy a jelzés is), amikor rábukkantam az árok szélén a második orchideafaj egyedeire: egy tucat csinos vitézkosbor nőtt a nyúlszapukától sárgálló, napsütötte oldalban. Átugrottam az árkon-borkon-sörösdobozokon, és az erősen négykézlábazós lejtőn egy sor makrós orchidea-portrét készítettem. Megunhatatlan növények ezek - minden egyed más, mindegyiknek "saját egyénisége" van. Az egyes virágok olyanok, mintha kis rasztafrizurás emberkék lennének.

Vitézkosbor
Aztán a Csoma-forrásnál, ahol végre lekanyarodik a jelzés az aszfaltútról, pazar fodros gólyaorrokat láttam - egészen különleges, kicsit baljós hangulata van az árnyékban szinte feketének tűnő virágoknak.

Fodros gólyaorr
Szárliget, felüljáró, ismét. Szia kék jelzés. Majd' lefújt a szél. Megállapítottam, hogy nem valami hűha az erőnlétem. A tegnapi futás után még mindig izomlázam van, és megmagyarázhatatlanul gyenge a sebességem is. Konkrétan: vánszorgok. Az is megfordult a fejemben, hogy nem erőltetem, itt a vasútállomás... Egy graffitit is láttam: "ne bénáskodj!" De aztán mentem tovább. A pusztát most szántották fel, egy szem traktor rótta a buckákat, erős szél, szélhordta homok... aztán megérkeztem a Birkacsárdához, ahol sajnos kezd az enyészet úrrá lenni, kitéve az "eladó" tábla, az egy szál prostit leszámítva egy lélek sehol.

Kaszanyűgbükköny-kolónia egy kiszántott kőkupacon
A csákányospusztai juhász emberevő pulijait ezúttal megúsztam. A csákányosi altábor egy padján megpihentem és eltűnődtem a világ dolgain. Kezdett melegen sütni a nap, átöltözés, pakolászás, víz. Jót tett. Nekiszaladtam a szintvonalaknak a Mária-szakadékban. Ehhez a helyhez sok szép emlék fűz. Fel is éledtem, hamar eljutottam a körtvélyesi erdei temetőhöz. Bár van egy magyarázó tábla a temetőről, az nem derül ki belőle, hogy miért nem valamelyik falu szélén létesítették, hanem itt, az erdő közepén. Megragadó, különleges hangulatú hely. Töredezett, magyar és német nyelvű sírköveket fon be az enyészet. A második világháború előtt temetkeztek itt utoljára.

A körtvélyesi erdei temető
Egy balkanyar, és telepített fenyvesekhez értem, ami felkopaszodott törzseivel, elszáradt ágaival, az élő-zöld aljnövényzet hiányával eléggé nyomasztó látvány.

Telepített fenyves
Sokkal élettelibb a harsogó zöld lombos erdő! Mint amilyen a kapberekpusztai szurdokban is volt... harsogó madárdal visszhangzott a fehér mészkőkibúvások között, ahol kőről kőre ereszkedtem. Azért van némi különbség, ugye? Gyönyörű hely!

Kapbereki szurdok
Az időjárás közben kifejezetten ősziesre változott. Beborult az ég, és nyirkos szél kezdett fújni. Pulcsit vissza. A Stájer-erdőnél jó volt kicsit töltődni a homályos napfény adta kevéske meleggel. Aztán Várgesztesnél meg se álltam. Pedig eredetileg úgy terveztem, itt iszom egy kávét, bámészkodok, megnézem a várat... de ebből nem lett semmi, mert nagyon elment az idő, és a nyirkos hidegben legalább a gyaloglástól kimelegedtem. Kicsit pihentem azért a Gesztesi-kőfülkénél felállított padok egyikén. Elnyúltam a padon, a fejem alá tettem a hátizsákot, hallgattam a madarakat és igyekeztem nem elaludni.
A kakukkról azt tartják, megmondja, hány évig él az ember, számolni kell a kakukkolását. Én 160-ig számoltam. A kakukkon aztán nem fog múlni...

Bérci here
Ezután valahogy visszatért az energiám és a jókedvem is. Harsány énekszó mellett, jól haladtam, végig a sárga jelzésen - és még a madarak se fordultak le az ágról, szívükhöz kapva... Még az erdő is megszépült, főleg a tisztások, ahol újabb eddig ismeretlen növényekre bukkantam - és néhány kedves, régi ismerősre is, mint amilyen a nagy ezerjófű. Szedtem pár nagyvirágú méhfű-levelet, teának. Meglett a harmadik kosborféle is: a fehér madársisak.

Fehér madársisak
A tisztásokon fázós lepkék gubbasztottak a virágokon. A szél és a hideg miatt nem akartak repülni, viszont így nagyon jó fotótémát nyújtottak. Könnyű volt lencsevégre kapni a kis apollólepkét és a fecskefarkú pillangót.

Kis apollólepke kaszanyűgbükkönyön

Fecskefarkú pillangó közönséges ínfüvön
Hanem a nagy lepkészésben nem néztem a turistajelzést. Szépen "kiegyenesítettem" a kanyart a Kaloda-vágásnál, így belekeveredtem a jelzetlen erdészeti-vadászati utak szövevényébe. Már fogalmam se volt, hogy hol vagyok, amikor megriasztottam egy szarvas-csordát. Fantasztikus volt, a lábdobogás döreje a sűrűből, az előttem átrobbanó hatalmas, barna testek, elvillanó agancsok, ahogy az állatok mellkasukkal zúzva-törve a sűrűt elvágtatnak előttem... még csak meg se ijedtem, inkább csodáltam őket.

Bókoló bogáncs
Aztán pont ott lyukadtam ki, a műút szélén, ahol belekeveredtem a sűrűbe. Ismét volt hát pár bónusz kilométer... és még jó darabon vissza is kellett mennem, míg megtaláltam a sárga jelzést. Abban se voltam biztos, hogy egyáltalán erről jöttem, de megláttam az ismerős növényeket, végül a saját lábnyomaimat. Aztán a jelzést is a fák oldalán. Jutalomfalatként felbontottam a rumkókuszos csokigolyós zacskót. Ekkor már elmúlt hat óra, sietni kellett, hogy sötétedés előtt kiérjek az erdőből. Hosszú léptekkel, jó tempóban haladtam a nyílegyenes erdővágáson, ami olyan egyenes, mint az Andrássy út, és kábé olyan hosszú is. Aztán a jelzés elkanyarodott, lefelé fordult (gyönyörű tarka nőszirmok felhői a fák alatt), és már a Majk előtti szakaszon voltam. Sajnos a bányászati kiállítást és a majki remeteség jelentette pihenőt is ki kellett hagynom. Viszont itt, egy búzamező szélén találkoztam életemben először a gyönyörű kék búzavirággal. A túlzásba vitt gyomirtás nagyon megritkította ezt a valaha gyakori növényt, ma már alig látni...

Búzavirág
Oroszlányban megkérdeztem egy nénit, hogy hol kell elkanyarodni a vasútállomás felé. Megmutatta, sőt azt is elmondta, hogy "nagyon messze" van. Nos, négy percembe telt odaérni... ennyire relatívak a távolságok... persze, teljesen értem én ezt, volt idén egy térdszalag-húzódásom, amikor fogcsikorgatós volt minden méter, és hirtelen "tele lett" a város lépcsőkkel...

Mocsári nőszirom
Jó volt az időzítés, a vonatra csak tíz percet kellett várnom. Ezt arra használtam, hogy lemásszak a kis, felduzzasztott tóhoz, közelebbről megnézni a mocsári nőszirmokat... Aztán volt egy átszállás Tatabányán, kiderült, hogy a gyorsvonati pótjegy miatt kár izgulnom, mivel nincs gyorsvonat, majd várakozás két villamosmegállóban (nagyon hideg lett), úgyhogy igazán jólesett hazaérni... Azért harminc kilométer, az már látszik a térképen :-)

Kétlevelű sarkvirág - így közelről már "orchideásabb" látvány

Vitézkosbor

Vitézkosbor

Bozontos csukóka

Mezei keresztfű

Nagy ezerjófű

Kisvirágú nenyúljhozzám

Hasznos tisztesfű

Bókoló bogáncs

Tarka nőszirom

Magyar varfű