Terep-járó

2013. szeptember 9., hétfő

Kenutúra - vízinövények és víkendkörkép az M0-ás híd alól

Milyen szép szeptemberi hétvége jutott nekünk! Simogató szellő, sima víz, optimális hőmérséklet, mélykék égbolt, ragyogó napfény... ilyenkor kenuzni KELL. Szerencsére a barátaim is így gondolják, ezért majdnem húszan gyűltünk össze Pesterzsébet-felső HÉV állomásán, köztük jónéhány kisgyerek. Természetesen most is én érkeztem elsőként, így egy bódénál alkalmam nyílt meginni egy sajátságos kávét száz forintért ("hosszú kávé? Főzök egy jó erős feketét és felöntöm forró vízzel, úgy jó lesz?")

Kisebb fennakadások után kedvezményes bérleti díj fejében sikerült hozzájutnunk a kenukhoz, mégpedig igen stabil, nagyméretű példányokhoz, amikben öröm volt lapátolni. Előtte persze a rokonszenves szakosztályvezető röviden összefoglalta a magyar sportéletet: "focisták?! Azoknak van stadion, csimpicsempés zuhanyozó, meg gyúró, jakuzzi meg pszichológus, oszt' három nullra nyernek a románok. Itt meg van retró mosdó, van penész, és aranyérmek teremnek".

Lapátosztás, csobb: kenuk a vízen, belépni középre - nem babona, fizika - aztán ki jobbra-ki balra üljön, indulás. Hasítottuk a sima vizet, örömmel láttam sokakon a Fitti pólót (hadd hencegjek: én terveztem a hátán lévő logót), két fittis sporttárs most épp a félmaratont futja... Rögvest megalakítottuk a Fitti Atlétikai Szakosztályt, rövidítve a... eh, hagyjuk. Nevetések, ugratások, lapátok nyomán felfreccsenő vízen megtörő szivárványos napsugár - ujjongó életöröm, bizony, ez a jó a kenuzásban!

Panelvilág a parton, aztán nádas, nádas. Megnéztük a Kolonics-emlékstéget... kicsit csöndben voltunk, emlékezve rá, aztán máris az Mo-ás híd forgalma dübörgött előttünk, felettünk. A híd előtt bekanyarodtunk egy kisebb holtágba, innen aztán egy sajátságos kis magyar víkendszoció következett, parányi telkek, amelyek vízhez kifutó végén másutt kiselejtezésre ítélt öreg fotelek, horgász-installációk, korhatag csónakok pompáztak többé-kevésbé a bozótossal-nádassal benőtt állapotban, de láttunk még fából faragott baglyot és egyéb csudákat is. Egy országról egy csomó mindent meg lehet tudni ebből a látószögből. Például azt is, hogy milyen kreatív a magyar, milyen ügyesen tud újrahasznosítani dolgokat. Nekem különösen tetszett egy csónakgarázzsal kombinált hullámbádog stég, rajta mosakodó szürke macskával és előtte egy hattyúcsaláddal. Mind a macska, mind a hattyúk - szemük sarkából figyelve egymást - előkelően semmibe vették a másikat. Különleges hangulatú, elvarázsolt vízi világ ez, kenuink nyomában táncolni kezdtek a fehér tündérrózsák és a sárga virágú vízitök levelei.
Egy mókás betoncsövön keresztül jutottunk vissza a nagyobb vízre, itt az akusztikát kihasználva sámán torokénekkel szórakoztattam az egybegyűlteket. Mindenki hozzátett valamilyen szólamot, igazán jól szólt.

A dunaharaszti nádszigeteknél kikötöttünk pihenni és uzsonnázni. Sajnos a szendvicseim eláztak, így a halak se maradtak éhen. Aztán felkerekedtem növényt fotózni, természetesen. Egész sok dolog nyílik ilyenkor is! Találtam szép világoskék mocsári nefelejcset, élénksárga réti csorbókát, halvány vízi peszércét és illatos vízi mentát, élénk rózsaszín réti füzényt, pirosló indiai szamócát... Közben a félmaratonista kollégák is utolértek bennünket egy kettes kajakkal, a gyerekek pedig a stégnél igazi visítozós-pancsolós fürdőzést rendeztek.
Visszafelé a Zöldbéka vendéglőben ebédeltünk, monumentális gundel-palacsintákat gyűrtem be... és fotóztam fekete csucsort, karolópókot és egy növénykét, igazán mókás "tekintetű" kis fitó-ufót. Olyan, mint egy növénnyé változott kis E.T.

Látlak ám! (Valószínűleg közönséges tyúkhúr.)

A Molnár-szigetnél a jobb oldali, keskenyebb ágat választottuk. Ragyogó, tükörsima, hínáros víz, mélykék égbolt, felháborodva hápogó kacsák, fehér homlokpajzsú fekete szárcsák, tündérrózsák, tükröződő nádas kétfelől... és egy hatalmas, dagadt, napozó ékszerteknős egy belógó ágon. Ezek a bestiák Észak-Amerikából kerültek ide, amolyan "megunta a gyerek, elengedjük" alapon, és azóta szép nagyra nőve pusztítják a helyi faunát... Vízisikló hullámoztatta a vizet, periszkópszerűen magasra emelt fejjel kígyózott el előttünk, hattyúpehely táncolt a hullámokon, apró halak oldala csillant. Kétfelől, a nádason túl, sejthetően, de nem láthatóan: egy kétmilliós világváros. Szép ez a hely!

Kikötés után még egy sikítozós-fröcskölős lubickolás kezdődött, az alkonyi égen hatalmas cirrus vertebratus felhő kígyózott végig. Jön a hidegfront, jönnek az őszi esők... de milyen szép nyárvégi napunk volt!

Ördögcérna - Lycium barbarum

Az árokpartok sztárja: erdei mályva - Malva sylvestris

Az Mo-ás híd alulról

Hattyúcsalád fiatalokkal

Ahogy a csövön kifér

Csorbóka - Sonchus sp.

Vízi peszérce - Lycopus europaeus

Fehér tündérrózsa - Nymphaea alba

Virágkáka - Butomus umbellatus

Indiai szamóca - Potentilla indica

Ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara) bogyói vándorpoloskával (Nezara viridula)

Mocsári nefelejcs - Myosotis palustris

Vízi menta - Mentha aquatica

Fekete csucsor - Solanum nigrum

Mezei aszat (Cirsium arvense) viráglakó karolópókkal (Misumena vatia)

Tükröződések...

Teknőc-szieszta

Cirrus vertebratus felhő

2013. szeptember 7., szombat

Őszelő a Kopárok dolomitsziklagyepén - a magyar gurgolya nyomában

Bevallom, a gurgolyában a neve tetszett meg. Olyan fogmosásosan hangzik. (Ami azt illeti, találkoztam a dentálhigiéniai szempontból problémás nevű sárga fogfűvel is!) A szakvezetéses kirándulást a Duna-Ipoly Nemzeti Park szervezte, és a Kopárok amúgy nem jelzett, védett területein jártunk. Persze idén jó párszor sétáltam errefelé, leginkább egy szál széleslevelű nőszőfű miatt, ami egy hónapon keresztül csak hitegetett, sehogy se akart kinyílni... de sosem csalódtam, minden alkalommal más és más ritka növényeket láthattam, nem beszélve a pazar panorámáról, ami a Csiki-hegyekről feltárul.

A magyar gurgolya élőhelye

A KFKI elől indultunk, bele az erdőbe. Vezetőnk bemutatta a különféle fás szárú fajokat: mogyorós hólyagfa, húsos som, veresgyűrű som, csertölgy, barkócaberkenye, bibircses kecskerágó, kökény, magas kőris... ennek ilyen a kérge, annak olyan... bevallom, nekem egyenlőre eléggé egyformának tűnnek. Az ösvényen hatalmas atalantalepkék kacérkodtak velünk. Megkóstoltuk a somot és a sóskaborbolyát - finomak!

Budai berkenye - Sorbus semiincisa

Sóskaborbolya - Berberis vulgaris

Van egy pillangóféleség, ami szinte bosszant engem. A fehéröves szemeslepke, ami akkora, mint egy fél gépírólap, és nagyon feltűnő fekete-fehér mintája van. Mindig, ha meglátom a levegőben pilinckézni, várom, hogy hol fog leszállni, hogy lefotózhassam - és a leszállás pillanatában láthatatlanná válik. Számtalanszor előfordult már, hogy óvatosan becserkésztem a hatalmas lepke vélt leszállóhelyét - semmi - aztán a lábam alól felreppent úgy, hogy majd' keresztül estem rajta. Most végre sikerült elcsípnem - de a kép jól mutatja, mi is a mimikri igazi művészete...

Ezen a képen egy fehéröves szemeslepke (Brintesia circe) látható, bizony.

A Sorrento-sziklákhoz közeledve az ösvény mentén furcsa mód harasztok tűntek fel - az aranyos fodorka, páfrányságával dacolva, kifejezetten a száraz helyeket kedveli. Sasszemű vezetőnk talált egy háború előtti, kiváló állapotban lévő szekercét is. Aztán a Sorrentónál felbukkantak a ritkaságok: a pézsmahagyma, a szürkés ördögszem, a budai berkenye, sőt a magyar gurgolya néhány töve is. Ennek a fokozottan védett növényfajnak 100.000 forint az eszmei értéke, tövenként...
Felettünk igazi mélykék ég ragyogott, és az a bizonyos kábító feketefenyő-illat, ami már nyár elején is elbűvölt. Szinte Görögországban éreztem magam, tengert vártam volna, ha lenézek a sziklákról.

Sorrento - dolomitsziklák Budapest felett

Szekrényes-hegy

Felmásztunk a Szekrényes-hegyre, innen káprázatos körpanoráma tárul fel. A hegy tetejét valóságos ingókő, furcsán kipreparálódott dolomitszikla díszíti, olyan akár egy modern szobor. Aztán le a Farkas-hegyre... a sárguló élesmosófű közt szinte lilállottak a védett szürkés ördögszem virágai - ez vajon miért kapta a "szürkés" nevet, ha egyszer hamvas liláskék színe van? Itt láttam a két élénksárgán ragyogó virágot: a már említett sárga fogfüvet és a heverő naprózsát. Mindkettő tűri a szárazságot, körülöttük a Kopárok igazán rászolgált a nevére. Néhány elkésett dunai szegfű és festő zsoltina nyílt még, díszítve az út szélét - aztán ismét erdő, vissza a KFKI-hoz. Végül, amolyan afterparty módján, kollektíven irány a réteses a Normafánál...

Aranyos fodorka -Asplenium trichomanes

Harangvirág - Campanula sp.

Szürkés ördögszem - Scabiosa canescens

Pézsmahagyma - Allium moschatum

Kövér daravirág - Draba lasiocarpa

Heverő naprózsa - Helianthemum sp.

Élesmosófű - Chrysopogon gryllus

Sárga fogfű - Odontites lutea

Szürke gurgolya - Seseli osseum

Festő zsoltina - Serratula tinctoria

Magyar gurgolya - Seseli leucospermum

2013. szeptember 4., szerda

Dobogókő nem ereszt

Szeptember eleje van, és mintha máris ősz lenne! Kivettem egy nap szabadságot, mert annyira vágytam már a természetbe, tehát egy hétköznapról van szó, gyerekek már az iskolában, vége a vakációnak. Ennek megfelelően sehol senki, a bódék zárva, Dobogókő kis víkendházai lelakatolva tértek aludni - miközben meleg van, hétágra süt a nap. Csak a kocsma teraszán lézeng három helybéli.
Búcsúzik a nyár!
Semmi bajom nincs az ősszel, álmodozó hangulatával, a ködben elmosódó pazar színeivel, sőt nagyon szeretem - de ez az átmenet a nyárból, ez a pár nap, ami már nem vakáció, de még nem is ősz, nagyon furcsa (aki volt már a Balatonon augusztus 20 után, tudja, mire gondolok). Viszont az átmenet békés. A szárazság miatt sustorgó, vékony avar-réteg hullott, és még mindig nyílik egy sor szép, nyárvégi virág.

Én pedig eltévedtem. Igaz, nem teljesen az én hibám: a fiatal, telepített erdőt kerítéssel védik a csemetéket lerágcsáló állatoktól, és természetesen a kerítések mindenfelé ott vannak, átírva a hely térkép szerinti topográfiáját, a jelzéseket meg vagy átfestették - vagy nem. A Király-kúti pihenőig könnyedén követhettem a piros háromszög jelzést, ám onnan... embermagas bozót kétfelől, aztán az ösvény eltűnt, és a meredek lejtőn belefutottam egy kerítésbe, amiben - a móka fokozása érdekében - áram is volt... egy darabig mentem mellette, hátha kilyukadok valahová a sűrűn burjánzó sarj-bozótban, végül elegem lett a tüskés szederbokrok barikádjaiból, és felmásztam a bicikliútra. Jó nagy kört tettem meg rajta - az út szélét lilával pöttyözték ki az őszi kikericsek - és tűnődő bóklászásom végén, igen, Dobogókőn találtam magam újra.
Valahogy egy percig sem bántam, hogy nem Visegrádon vagyok, noha az volt a terv. Sok apró ajándékot adott ez a nem tervezett út.
Egy réten kaszáltak, az ösvény mellett ott tarkállott a munkások letett holmija. És pont itt nőtt pár tő pompás pókhálós imola: gyorsan lehajoltam, kattintottam, aztán már iszkoltam is a gyanakodva, kaszát lengetve közeledő emberek elől.
Másutt gyönyörű őszi pókhálók ragyogtak kifeszítve a fák között - "lám, te is csak lógsz a hálón, barátom" néztem a keresztespókra. Találtam egy tő osztrák ökörfarkkórót - nemrég egy szót tanultam, "habitusfotó", vagyis hogy a határozáshoz afféle képet kell készíteni, amit a divatvilágban egészalakosnak neveznek: egyáltalán nem könnyű, hogy minden rész rajta legyen, éles és jól kivehető legyen, meg még "előnyös" is legyen a fotó...
A vadmurokról nemrég olvastam, hogy a fehér virágtányér közepén üldögélő, bogárhoz igencsak hasonlatos fekete virág - a murokvirág - célja az, hogy az apró rovaroknak megmutassa: hé, cimborák, én már itt vagyok, biztonságos a hely! Az útszéli virágokon lepkék sertepertéltek - nekik is tart még a szezon - és én is találtam pár szem ízletes, édes feketeszedret...

Az erdő sose bocsát el üres kézzel.

Osztrák ökörfarkkóró -Verbascum austriacum

Őszi kikerics - Colchicum autumnale

Ez még nem az ősz - hanem a szárazság műve

Keresztespók - Aranus diadematus (talán) :-)

Egynyári seprence -Stenactis annua

Feketeszeder -Rubus, a szakértők szerint maradjunk ennyiben :-)

Kaporlevelű ebszékfű - Tripleurospermum perforatum

Vadmurok -Dautus carota

Pókhálós imola -Centaurea stenolepis

Pókhálós imola - Centaurea stenolepis

Káposztalepke (Pieris brassicae) hölgymálon (Hieracium sp.)

2013. augusztus 28., szerda

Nyárvégi pillangók a Szentendrei-szigeten

Odakint vigasztalanul esik az eső - megérkezett az "évszakváltó front". Délelőtt még fülledt meleg volt, a hátamat égette a napfény - délutánra a nap fátyolt húzott ragyogó arca elé, aztán a fátyol megráncosodott, felhőrétegekké gyűrődött, mint a tepsiből kivakart palacsinta... Most pedig csepereg az eső, didergősen sietnek dolguk után az emberek, és az üres kerthelyiség elárvult asztalainak viaszosvászonján kövér cseppekben ül a várva várt esővíz.

Tehát, fotókat rendezgetek, és ez jó alkalom arra, hogy a pillangó-fotózásról elmélkedjek egy sort. Idén sok pillangót láttam, ezek a képek mind augusztus végén, szeptemberben készültek a Szentendrei-szigeten, a Duna partoldalában.
Ezek amolyan kis hétköznapi "gyomlepkék", akár a virágok, amin táplálkoznak - semmi Vörös Könyv. De azért épp elég nehéz elfogadható képet készíteni róluk!
A lepkék fura jószágok. Pete, hernyó, báb, kifejlett alak - a petefotózás kevés embert hozna lázba, a hernyózás már inkább, mert vannak igazán színpompás vagy érdekes külsejű hernyók, mint a farkasalmalepkéé vagy például a "pap macskája" nevezetű, busa fekete szőrrel borított jószág, ami a maga méltóságteljes stílusában hullámzik át előttünk az ösvényen.
De az igazi fotós-csemege a pillangó. Az a stratégia, hogy üldözőbe vegyük, nem válik be. Az se szokott, hogy az ember letelepedik a szóba jöhető virágok tövében, és ül, mint a vadász, "hosszú méla lesben", tűrve a szúnyogokat és egyéb okvetetlenkedő rovarokat. Igazából szerencse kell hozzá. Az is igaz, hogy némely növény csábító nektárjának a pillangók nem tudnak ellenállni, és hosszú másodpercekig téblábolnak rajta, kurta időt hagyva a fotósnak az exponálásra.
Ilyen a sédkender, az imola, a baltacim, vagy, ahogy a képeken is jól látszik, a lucerna.
Hűvös időben lassabbak, friss zápor után felhőként szállnak fel - ez jó alkalom, mert szárítkozni szívesen megállnak egy-egy virágon - szélben nem szívesen repülnek, a tűző napon elbújnak, vagy olyan kapkodósan fürgévé válnak, hogy lehetetlen becserkészni őket...
Van, aki a csapdára esküszik: cukros vízzel egy kis sarat csinálni, majd leülni... és várni.

És van, aminek a lepkék nem tudnak ellenállni: a trágya! Egy szép, fejlett tehénlepény, főleg ha sáros falusi gyalogúton pompázik! Ez ám az igazi lepkecsárda... tömegével odagyűlnek mulatni és szinte megrészegülnek. Furcsák az emberek: viszolyognak a teljesen higiénikus kis hernyóktól, a "lepkegyerekektől", amik igazán csak tiszta helyeken mászkálnak - kéreg, ág, levél - viszont elragadtatva csodálják a kezükre szálló pillangót, ami ki tudja, hol mindenhol járt korábban.

Bárhogy is legyen: a pillangók szépek, kecsesek, törékenyek, a rovarvilág filmsztárjai - és, ahogy egy filmsztárhoz illik, tökéletesen tisztában vannak a zoom-távolsággal! Olykor pedig előfordul, hogy megszánják szegény természetfotóst, aki már egy sor elfogadhatatlan képet "lőtt el", és egyenesen az orra elé szállnak - piperészkedni, pózolni egy kicsit...