A Pomáz Körül-Belül túra neve kifejezi az igazságot: az útvonalvezetés követi a település közigazgatási határait, és elvezet néhány különleges látnivalóhoz. A "kiskör" nevű változatra neveztem, ez névleg 28 kilométer, de van "nagykör" meg "teljes kör" is... Ezt a túrát - az élvezeten túl - erőnlét-felmérésnek és bakancsbejáratásnak szántam, a tervezett hosszabb őszi séták előtt. Ráadásul ez az egyik kedvenc teljesítménytúrám: a rajt/cél könnyen megközelíthető, az útvonal változatos és szép, a szervezők kedvesek, a célban bográcsos lakoma vár, és a szintidő is elég laza ahhoz, hogy ne stresszeljen a teljesítmény-elvárás.
Milyen gyönyörű reggel! A hidegfront elvonulása után kitisztult a levegő, szinte kristályos, ragyogóan kék az ég, mintha még Pest járművei és kopott épületei is frissen fürödtek volna... a Parlament csipkés kontúrja a sima Dunán tükröződik, ahogy villamosom átcsörömpöl a Margit-hídon. A HÉV megállóban egy lejmoló részeg és egy rám ugráló kiskutya oszlatja el az eseménytelenséget, aztán röpke fél óra, és már ott is vagyok
Pomázon. Mit mondjak, nem én vagyok az egyetlen, aki a hétórás rajtra jött... látványos kis sorbaállás alakul ki a művház előtt az itinerekért. Jóval több a nevező, mint tavaly. A színes térképnek különösen örülök.
Aztán, végre: indulás! Úgy belekezdek, követve két túratársat, hogy lendületből túlmegyek az elágazáson... alapból feltételezem, hogy mindenki tud tájékozódni, legalábbis jobban mint én, tanulság: az itinert kell nézni, nem a túratársakat. (Remélem, ők is rájöttek...) Vissza, kertes házak, gyalogátkelő, bazi nagy kutya az út közepén - megsimogatom - kanyar, fel, aszfalt... és végre: kint a városszélen! Az új bakancsom még elég merev, lassan és némileg méltóságteljesen kell lépkednem benne.
 |
| Pacik a Barát-patak völgyében |
Aztán - az itiner kifejezésével - "lezúdulunk" a
Barát-patak völgyébe. Karámok, pacik, virágok. Nagyon tetszik, harsogó-vidám zöld itt minden, a lovacskák is barátságosak... aztán persze megsimogatok egy kisborjút is. Néz a nagy szemével, legyezget a füleivel - hová megy ez a sok hátizsákos ember?
A sok hátizsákos ember a bozótosba megy, egynyomtávosra szűkül az út, ahogy felvisz a szalagozás a térképen
Ajmanicának nevezett kis, galagonyás, tüskebokros fennsíkfélére. Itt aztán varázsütésre eltűnnek az útmutató kék és piros szalagok... néhány foszlányt találok csak, meg az irányérzékem is segít, megtalálom az irányt a zöld jelzés felé. Páran fel-alá téblábolnak, telefonos segítséget kérnek - utóbb kiderült, hogy egy kecskenyáj a tettes, a kíváncsi kecskék letépázták a szalagokat (!).
 |
| Szív alakú kő az úton |
Szép kövesúton vezet a nyomvonal, találok egy szív alakú követ is - néha a természet is elhelyezi a maga "turistajelzéseit"... az első "élő ellenőrzőponton" kekszet kapunk, ezt csócsálgatva nyomulok felfelé a
Kevélyek oldalában. Sok a gomba az út szélén...óriási, betyárkalap méretű piros hátú galambgombák, és akkora tölcsérgombák, mint egy girosz... Tavaly ezt a szakaszt végigbeszélgettem Ottorinóékkal, most annyira sehol senki, hogy még az is felmerül bennem: jófelé megyek-e egyáltalán?
Egy kilátóhelyhez érve sűrűsödik csak meg a nép. Szokatlanul együttműködő, mondhatni hipnotikus transzban lévő gyöngyházlepkéket fényképezek a szép fehér szamárkenyér gombócain.
Aztán éles kanyar, jobbra le a szalagozáson... itt a sűrű, nedves talajú elegyes lomberdőben tobzódnak a gombák. Hatalmas, mondhatni tankönyvbe illő gyilkos galócák "lesnek rám"... de van párducgalóca is. Mutatós, halálos élőlények ezek. Találok egy nagyon élénk sárga gombát - kicsit mutánsnak néz ki, két gomba egymás hátán, amolyan "sárga tengeralattjáró", periszkóppal a tetején - még az is lehet, hogy a védett krómsárga galambgombára bukkantam.
A következő pontnál almát kapok, ezzel a határozott instrukcióval: "vegyél almát, meg kell enni!" - "Igenis, értettem!" válaszolok, szalutálva a hölgyeknek. Közben valahogy a teljes mezőny eltrappol mellettem. Ezt még nem sikerült megszoknom - igyekezetem ellenére nagyon csiga vagyok, viszont így legalább mindenkivel találkozom egy-két másodpercre...
 |
| Gyilkos galóca - Amanita phalloides |
Ismét felfelé - jó sok szintet sikerült belezsúfolni ebbe a szűk harminc kilométerbe - a következő kilátópont már maga az
Oszoly-tető, pazar kilátással. Gyönyörű hely! A fehér dolomitsziklák között szép rózsaszín borzas szulák nyílik. Valamint két igen barátságos, hiperaktív vizsla is van itt, az egyik örömében konkrétan a nyakamba ugrik és arcon nyal - az eredetileg virágmintás pólómon immár dekoratív, sáros mancs-nyomok is díszelegnek.
A távolban, a kék ég alatt szinte ragyognak
Csobánka vörös háztetői. Megkérek valakit a "csúcsfotó" elkészítésére...
De menni kell tovább. Megint lefelé vezet az út, jó tempóban haladok kényelmes jelzett úton, egészen a
margitligeti pontig. Frissítőpont: érdekes csemegével, vagy máshonnan nézve gasztronómiai tébollyal kínálnak: citromos-mentolos Balaton-szelet... fura, de végül is finom... Itt friss vízzel is kínálnak, de én valamiért azt hiszem, hogy limonádé, és nincs poharam - mondom, hozom a palackomat, lehet abba is tölteni - a nyüzsgésben valami félreértődik, mert a segítőkész pontőröktől egy egész literes palack vizet kapok, téblábolok kicsit - itthagyni ciki, hiszen olyan kedvesen adták - aztán bepakolom a hátizsákba, plusz egy kiló, de majd csak elfogy...
Alig öt percig kell vinnem. A csobánkai Cserkészpark után egy, az úttesten heverő, az eséstől kissé véres arcú embert találunk. Lehúzzuk a komát az útról - szatyorjában csörömpölő üvegek - mit kezdjünk vele? Tápászkodik, vizet kér - milyen jó, hogy van nálam egy plusz palackkal... A helyzetet egy érkező kerékpáros srác oldja meg, akiről kiderül, hogy amikor éppen nem biciklis kiránduló, akkor főtörzsőrmester, és azonnal intézkedni kezd - pattogva mentőt rendel, aztán felajánlja, hogy ott marad a koma mellett - végtelenül hálás vagyok neki, hogy ezt így levezényli.
Ismét megfogadom, hogy részt fogok venni egy életmentő tanfolyamon. Bármikor belekerülhetek ennél komolyabb szituációba...
Némi aszfalt után ismét jobbra, felfelé a piros kereszt jelzésen - a
Holdvilág-árok bejáratánál újabb kutya ugrik a nyakamba. Rövid számolás - ez a hatodik. A gazdája kicsit csodálkozik - "mindenki elől hátrálni szokott" - mondjuk engem rendszerint inkább maga alá szokott gyűrni a mancsok, szőrök, pofazacskók áradata...
A
Holdvilág-árok szép, sáros, csúszós. Változik a kőzet, ez már nem fényes-fehér dolomit, hanem kicsit porlódó tufás-vulkanikus, sötétszürke, érdes kőzetanyag. A vaslétrán kapaszkodok fel. Fent jöhet a jutalomkakaó. Innen végig a piros kereszt jelzést kell követni, felfelé, mindig felfelé, kicsit monoton, de magam is meglepődök, milyen hamar felérek a
Csikóvári-nyeregbe, ahol újabb ellenőrzőpont vár. Az itteni pontőrök már ismernek engem, legalábbis olvassák ezt a blogot :-) Mazsolával, mogyoróval, jó szóval fogadnak.
A túra egyik legszebb része jön, legalábbis számomra. Tavaly ennél a résznél tört ki a vihar - most ragyog az ég, messzire látni, gyönyörű nyárvégi virágok színeskednek a lábam körül: liláskék macskafarkú veronika, szegfűfélék, élénk pink kakukkszegfű, kénsárga hölgymál, finom lila festő zsoltina... réti csormolyát is találok, ez a fura fél-élősködő növény eddig hiányzott a "digitális herbáriumomból". Belekocogok a lejtőbe, néhol padlófékkel megállva egy-egy érdekes növénynél. Ilyen például az öt helyett hatszirmú szeplős szegfű...
A
Cseresznyés-árokban kiránduló társasággal találkozom. Nagyon aranyosak, mutatják, hogy hol van feltűzve a jelzés a bükkfa szürke törzsére - tényleg éles kanyar, biztos benézték páran, szóval itt lendületesen haladok tovább, a
Vasas-szurdok irányába. Gyönyörű, elvarázsolt hely! Mintha egy óriás karddal kettéhasította volna a sziklákat, egy méter szélességű sikátor nyílt a függőleges sziklafalak között, a végében egy szűk barlanggal. A méretek miatt, legalábbis nagylátószögű objektív nélkül, szinte fotózhatatlan - ezt látni kell!
Visszafelé kicsit elkeveredek - nem csak én - és találkozom az iménti kirándulókkal, akik ezúttal somot szednek, és amolyan őrangyalként útba igazítanak - ismét.
 |
| Az Oszoly szép, új csúcskeresztje |
A
Kő-hegyi turistaháznál, a ház szívességeként teával kínálnak. Ez nagyon kedves dolog, a tea és a gesztus is jól esik. Kicsit csodálom a panorámát, megint megsimogatok egy kutyát, ami a kezem alá mászik, aztán megyek tovább - emlékszem a meredek jobbkanyarra az erdőben, aztán a kék szalag is meglesz. Kocogok a meredeken, a köves vízmosásban, ide-oda szökellve a két partja között, aztán kinyílik felettem az erdő, és rétek, szőlők követik egymást - odalent egyre közelebbiek a házak. Csak virágot fotózni állok meg, itt gyönyörű, védett dunai szegfűk sokasága és a mezei fejvirág állít meg egy-egy kattintásra.
Lent jön az aszfalt, aztán a murvás városszéli utak - ej, csak ez a szemét ne volna, az elmaradhatatlan kibelezett autóülésekkel - szép felhők göndörödnek fel az égre, pocsolyák fényeskednek az úton, trappolok a cél felé.
Esküvői menet -egy pattogó, vitézkötéses-mentés vőfély, feldíszített autók, dudálás - tartóztat fel a kereszteződésben, persze azonnal vizionálni kezdem a saját esküvőmet, nem mintha lenne vőlegény - de drukkolok nekik, ahogy elhalad előttem az autókonvoj.
Aztán már itt is vagyok a
pomázi művház előtt - a kis termelői piacnak már nyoma sincs - és nagyon megmelengeti a szívemet, hogy megtapsolnak! Oklevél, kitűző, bográcsos lecsó.
Befut egy srác, kiderül, hogy ő 55 kilométeren indult - ejnye, ugyanennyi ideje volt erre, mint nekem a 28-ra? Azt mondja, "félig futva mentem", mintegy mentegetőzve, meg hogy ez csak gyakorlás az ultramaratonra... micsoda acélos erőnlétük van egyeseknek... minden elismerésem. Ő is kap tapsot, lecsót.
Kis pihenő, az egyik rendező már egy nagy zacskó leszedett szalaggal érkezik, nos, tényleg nem voltam valami gyors...
HÉV,
Szentendre. Jó átsétálni a szép óvároson, a vásárosok között, noha mancs-nyomos pólómmal, sáros nadrágommal, bakancsommal kicsit alul-öltözöttnek tűnök a külföldi turisták között. Veszek egy puccos kis rózsaszínű minyont, sétálgatok a frissen kiépített dunai sétányon, megvárom a komphajót, a lépcsőn ülve nézem a Dunát, a kacsákat, irány Horány - de szó szerint ám - és vár a megérdemelt vacsi, pihenés.
Szép nap volt, köszönöm a szervezőknek, résztvevőknek!
 |
| Holdvilág-árok |
 |
| Vasas-szurdok |
 |
| Kinyílik a táj: középmagas gomolyfelhők felett a seprűforma cirrusok újabb hidegfrontot jeleznek |
 |
| Vándorúton... ballagás az aszfalton Pomáz felé |
 |
| Nem, ez még nem az ősz... |
 |
| Sárga tengeralattjáró - vagy esetleg fura gomba... |
 |
| Tölcsérgomba lehet? Jó lenne érteni ezekhez... |
 |
| Ez talán világító tölcsérgomba - Omphalotus olearius. Vagy tejelőgomba. Vagy ki tudja, mi... |
 |
| Valóságos betyárkalap: piros színű galambgomba (Russula sp.) |
 |
| Kicsi, de mérges: párducgalóca - Amanita pantherina |
 |
| Taréjos csormolya, lilás színanyag nélküli "albínó" egyede - Melampyrum cristatum |
 |
| Borzas szulák - Convulvulus cantabrica. Védett. |
 |
| A galagonya is izzítja már a ruháját - Crataegus sp. |
 |
| Valóságos ős-tölgy a Kevélyek oldalában |
 |
| Látkép Csobánka határában. Az előtérben amerikai eredetű inváziós fajok (seprence, kanadai aranyvessző) |
 |
| Csomós harangvirág - Campanula glomerata |
 |
| Baracklevelű harangvirág - Campanula persicifolia |
 |
| Macskafarkú veronika - Veronica spicata |
 |
| Nagyvirágú lednek - Lathyrus latifolius |
 |
| Bársonyos kakukkszegfű - Lychnis coronaria. Védett |
 |
| Szeplős szegfű (Dianthus armeria) öt helyett hat szirommal |
 |
| Mezei fejvirág - Cephalaria transsylvanica |
 |
| Dunai szegfű - Dianthus collinus. Védett. |
 |
| Gyönyörű tájakon, Pomáz határában |
 |
| Az Oszolyon készült csúcsfotó |
