Összes oldalmegjelenítés

2015. március 1., vasárnap

Ásó, kapa, gumicsizma: békamentés és mocsártúra Farmoson

Az igazi természetvédelem rendszerint abból áll, hogy az ember megragadja a kapanyelet és a kalapácsot. 2015-ben tizedik éve épül fel Farmos határában másfél kilométer hosszan a békaterelő kerítés, ami arra hivatott, hogy a szántóföldön telelő barna ásóbékákat a vödrökhöz terelje, ahonnan reggelente kiemelik és egyedszámlálás után a főúton és a síneken keresztül biztonságban a Nagy-Nádashoz szállítják őket. Ez utóbbi feladat a másfél hónapon át zajló békamentés, amiben iskolás, sőt óvodás csoportok is részt vesznek, ezért ez a tevékenység a környezetvédelmi szemléletformálásban is hasznos. A békákat ősi ösztönük hajtja minden tavaszon szaporodóhelyükhöz, a tóhoz, és ezt nem befolyásolja az a tény, hogy az ember vándorlási útvonalukra merőlegesen megépítette a 311-es főutat és a szolnoki vasútvonalat. Ezért, ha nem volna terelőkerítés és békamentés, minden évben hasznos és ártalmatlan kis kétéltűek ezrei pusztulnának el értelmetlenül az elgázolás miatt. Így viszont minden tavaszon felharsanhat a feledhetetlen békakoncert a Nagy-Nádasban...

Barna ásóbéka - Pelobates fuscus
No tehát, ez a munkálkodás gumicsizmával, ásóval, kapával, nagyharanggal - na jó, az nem kell, bár hangja áthallatszott délidőben Farmosról - de főleg: elszánt jó hangulattal kezdődik. Erre szükség is volt, mivel nyirkos hűvös és csepergő, undok eső várta az önkénteseket. Most a valóban elkötelezettek áldozták fel e munka kedvéért a szabadnapjukat, így kivételesen szorgalmas és derűs társaság jött össze. Sokunk már gyakorlott kerítésépítő, így három brigádra osztva nekiveselkedtünk a kistraktorral meghúzott nyomvonal "restaurálásának", a molinócsíkok kifeszítésének, az akáckarók leverésének és a hantok visszaforgatásának.
Ez a molinódarab hirdeti a tevékenységet, meg jól lehet előtte csoportképet készíteni
Sár! Ötkilós, nyúlós agyagrögök kapaszkodnak a kapa fejébe, alig bírom megemelni... pedig a hantokat vissza kell fordítani az árokba, hogy a molinó alja ne legyen szabadon, hiszen akkor a békák átmásznának alatta. Másfél kilométer hosszú a kerítés, nem is látom a végét... Parádés izomláz terem itt holnapra, érzem.
Csepereg az eső, páratakaróba öltöznek a meztelen ágú fák, néha a Nap homályos rézkorongja átsejlik a felhőkön. Ráncigálom a kapával a nyúlós rögöket, aztán betaposom a helyükre, kis híján talpamra ragad az egész. De tudom, hogy ez értelmes munka, és a hangulat remek.

Puff! Puff! Valósággal csengenek az egykilós kalapácsok az akáckarókon, amiket példás együttműködéssel, egyszerre ver le a "békamentő brigád". Aztán ismét ásó, kapa... és következhet a következő kerítésszakasz kigöngyölése. Ezalatt a vödrös különítmény egyenletes térközönként egy-egy nagy vödröt ás le a kerítés mentén. Ezekbe a számozott vödrökbe fognak belepottyanni a kerítésen átjutni próbáló kis ásóbékák. Hopp, már itt is egy! A hanttal együtt, a földből kifordított állatka kapálózik, kézbe veszem, tenyeremben is kaparászik fura, lassú, fészkelődő mozdulataival. Csinos, fiatal hím. Megnyugodva pislog nagy, aranypettyes, függőleges pupillájú fekete macskaszemével... Óvatosan kell bánni a szerszámokkal... Időnként eláll, időnként újra rázendít az aprószemű eső.


Kerítés-építés: ez bizony fizikai munka a javából
Eső ide, sár oda, hála az összehangolt munkának nagyon hamar végzünk a feladattal, még egy tévéfelvétel is belefér. Jöhet a békamentő bónusz-program: a "Transz-Nagy-nádas átkelés", vagyis az elszántaknak való gumicsizmás mocsártúra. A társaság gyanúsan lelkes, szerintem nagy részük még nem tudja, mi vár rá. Én tavaly is voltam... Tavaly ilyenkor előrébb járt a természet, már nyíltak a ködvirágok, és gőték fekete árnyékai szaladgáltak a mocsár alján, felettünk pedig nevetett a kék ég. Most még minden szürke, és az esők miatt a vízállás is magasabb, mint a tavalyi volt. Ezt onnan tudom, hogy tavaly nem folyt be a jéghideg szmötyi a gumicsizmámba felül, most meg igen...
Nagy sóhaj, letérünk a szárazföldről, belecsobbanok az ismeretlenbe. Izgalmas! Három lépés múlva már nem látni sem a múltat, sem a jövőt - a négyméteres nád elzárja a kilátást mindenfelé. Felettem szürke tollak hangtalan örvényében nagy madár emelkedik fel a nádból: gyöngybagoly. Amott barkós cinegék zsinatolnak, lábacskájukkal markolva a függőleges, száraz nádszálakat. Rekedten suttog a száraz, sárgásbarna nádas. A sárból itt-ott már kezdenek kiemelkedni az idei év csizmagyilkos, zöld lándzsahegyei: a friss nádszálak.
Rajtunk kívül egyébként nem jár itt senki, leszámítva persze a vaddisznókat. Most is jókora csülkök nyomait követjük az iszapban... Hajtom félre a zizegő nádat, cuppogok az ingoványban. Felettem barna rétihéja imbolyog. A Nagy-nádast pár éve kotrással hozták rendbe. A cél az volt, hogy minél több víz-szegély jöjjön létre, mert ezek a leggazdagabb élőhelyek. Néhol kis, agyagos szigetfélére lábolunk ki - ide pakolták annak idején a kikotort iszapot - aztán ismét irány a mélyebb, vizenyősebb régió. Itt-ott metánt böffent az iszap. Szinte tapogatva lépek, óvatosan. A nád már mindent benőtt. Van, ahol a kotrás miatt hirtelen másfél méteresre mélyül a tó, elég egy rossz lépés... Megvan a kalandfaktor, na. Aztán kibukkanunk egy nagyobb, összefüggő víz szegélyén, régen sok ilyen, élettől hemzsegő tó hálózhatta be az Alföldet!
Valahol egy lezuhant, második világháborús repülőgép is lehet itt...
Lilikek és récék kiáltoznak felettünk, érthetetlen, jajongó madárnyelven.

Kézről kézre jár egy arasznyi kis dunai tarajosgőte. Pirosfoltos hasát mutatja a parányi "sárkányfajzat", tekereg, hogy minél nagyobbnak, ijesztőbbnek látsszon... a 2015-ös év kétéltűje, ártalmatlan, védett kis állatka. Az iszapos vízből unka figyel. Megállunk egy kis iszapszigeten bevárni egymást... a társaságban, gyanítom, az egy főre jutó diplomák aránya meghaladja az országos átlagot: sáros gumicsizmában, süppedezve a kénkőszagú iszapban a sziksók vegyi összetételét taglalják. A "ki a legsárosabb?" verseny eldönthetetlen.
Körben minden nádszál zászlót lenget, nem is olyan távolból a vasút dohogását hozza a szél.
Idén nem tudunk teljesen átkelni a nádon a víz miatt. A visszaút elég pocsék: a felkavart sár bosszút áll a molesztálásért, igencsak csizma-marasztaló magatartást vesz fel, egy ponton alólam is kicsúszik a talaj és belerögzülök térdig. Se előre, se hátra. Lovagiasan kézen fognak és kirántanak a sárból, ám egy fél pár csizma ott marad, pereméig süllyedve... kibányásszuk. Van az a pont, ahol már mindegy, mennyire sáros az ember. És a vizet se érdemes túl sűrűn kiönteni a csizmából, így legalább felmelegszik... idén vörösen lángoló naplemente helyett diszkrét, esőpettyes szürkülettel búcsúzik a nap, lelki szemeim előtt forró fürdő képe lebeg, és hogy a sáros cuccot úgy ahogy van, bevágom a mosógépbe...
De jó móka volt!
A műúttal párhuzamosan, másfél kilométer hosszan húzódik a kerítés

Barna ásóbéka - Pelobates fuscus

Dunai tarajosgőte - Triturus dobrogicus

Biológus kezekben: a dunai tarajosgőte riasztószíneit mutogatja

A Nagy-nádas "tápcsatornája"

Irány a nádas...

Itt tarajos gőte-vizsgálat zajlik, bizony

Learatott és érintetlen nád foltja

Vöröshasú unka - Bombina bombina

Vöröshasú unka - Bombina bombina

Itt harminc centivel odébb lépve már "úszós" a mélység, elnyel az iszap

Kilábalás egy iszapszigetre

Gumicsizma-lecsapolási életkép

Akit nem zavar sem a sár, sem a víz: barna ásóbéka - Pelobates fuscus

2015. február 22., vasárnap

Tarka sáfrányok nyomában

Hű, de hosszú tud lenni egy tél! Legalábbis egy amatőr, de lelkes vadvirág-fotós számára... Nem csoda, hogy valósággal ki voltam éhezve egy kis napfényre, színekre, az ébredő természet látványára. Ilyenkor, vagyis már februárban elkezdenek nyílni a legkorábbi vadvirágok, köztük a tarka sáfrány (Crocus reticulatus). Így örömmel mentem egy meghívás nyomán Albertirsára, ahol Karácsonykor már jártam a Téli Dolina túrán. Öröm volt viszont látni a kedves helyeket! Öröm volt személyesen találkozni a közösségi oldalról ismert lelkes természetbarátokkal is. Szerencsém volt az időjárással: szép, fátyolos kék égbolt fogadott. Nem siettem nagyon, mert a sáfrányok fázós jószágok, reggel még összezárják pártájukat, de bizony felhős, borongós időben sem lett volna reményem kinyílva találni ezeket az apró szépségeket. Most viszont a sáfrányok mellett épp nyílni kezdtek már az első ibolyák és tavaszi héricsek is!
Tarka sáfrány - Crocus reticulatus
Jöjjön hát a "személyleírás":
Mint minden krókuszfélének, hagymagumója van és évelő. Fél arasznyi, aprócska virág. Jellegzetes hármas lila csík díszíti a virág pártáját (szirmait), aminek az alapszíne fehértől a halvány ibolyaszínig terjed. Bámulatos, hogy nincs belőle két egyforma. Dél- és kelet-európai faj, élőhelye egészen a Kaukázusig terjed. Lösz- és homokpusztagyepek, homoki tölgyesek, akácosok lakója. Élőhelyeinek védelme nagyon fontos. Magyar postabélyegen is megjelentették 2009-ben, a Védett hazai virágok sor tagjaként.

Végül egy igazi ritkaságot is találtam: egy hófehér, albínó (színanyag nélküli) példányt!
Parányi, csíkos bimbó - tarka sáfrány (Crocus reticulatus)

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus. Első nézésre nehéz észrevenni

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus. Ennek a tőnek hat helyett hét leple (szirma) van

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus. Érdekes, felemás színezetű párta

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Elnyílt tarka sáfrány - Crocus reticulatus

Albínó "tarka" sáfrány - Crocus reticulatus

Ibolya - Viola sp.

Csattanó maszlag - Datura stramonium

Tavaszi hérics - Adonis vernalis

Tarka sáfrány - Crocus reticulatus

2015. február 16., hétfő

Végig a sárga úton: Dobogókőtől Szentendréig

Szép, hosszú, nagyobb kanyaroktól mentes út, a "lusta kirándulónak" való, finom lejtéssel Dobogókőtől Lajosforráson át egészen Szentendréig... még a jelzésváltásokra se kell figyelnem, végig a sárga sáv mentén vezet sétám útvonala. Egy böjtelői napsugaras vasárnapra épp alkalmatos pilisi kirándulásnak ígérkezett ez.

Kilátás Dobogókőről
Napsugaras, hűvös reggel, a pocsolyákon jéghártya, a pesti galambok fázós gombóccá zsugorodva kapaszkodnak a bérházak szürke erkélyein. A Duna felett könnyű páraréteg lebeg. Korán érkezek a pomázi buszállomásra - de hol a kirándulni vágyók népes tömege, akik miatt siettem? Hosszan várok a dobogókői buszra, szorongatok egy műanyagpoharat, a helyi Szomi-Hami Büfé elmaradhatatlan kávéjával. Nem unalmas a várakozás, egy nénivel elegyedek szóba - mit mondjak, nem igazán kormánypárti, "fiatal takonypócok, mit tudhatnak ezek", no ezt még ebben a megközelítésben nem hallottam...
Aztán persze megérkezik a kirándulni vágyók sokasága, a busz végébe ülök... találgatják, az ott odafent mészkő, avagy hó? Nem szólok közbe, bár valaha geológus akartam lenni, Dobogókőn bajosan találni mészkövet...

Bizony, az ott fent hó, mégpedig jó tizenöt-húsz centis, hangosan roppanós, kifejezetten kristálycukor jellegű. Ultramarin-kék felettem az ég, szinte lila árnyékcsíkok rajzolódnak a vadnyomokkal tarkított hóra, a kirándulók pillanatok alatt "felszívódnak". Én még kicsit elidőzök a kilátónál, aztán nézegetem a lustán kanyargó füstcsíkokat - bográcsokban fő a sokféle étel a vendéglők, bódék előtt - lassan kékre fagy a kezem, aztán az ár-érték arányon elgondolkodva egy rántott húsos szendvicset veszek. Ez pazar. Frissen sült, még ropogós-meleg rántott hús, mellette hagyma és majonézes saláta is kerül a jókora buciba... melegíti a kezem, ahogy élvezettel, kicsiket harapok belőle, és lassan ballagok lefelé a mindenféle jelzéssel tarkított fatörzsek között. A többi jelzés szépen mind le fog térni valahol, én maradok a sárga sávon...
Terepfutók szökellnek el mellettem, én bizony ennyire csúszós lejtőn nem mernék futni, de hát ők tudják... próbálom meglesni, van-e valami hó-stopli a cipőjükön, de már el is inaltak a kanyarban.
Békés az utam lefelé, fotózgatok, nézelődök... egyszer csak megcsap a végtelenség, az időn kívüliség kozmikus csendje. Megállok, fülelek... tudom, hogy rádióhullámok ezrei szelik át a levegőt, de mégis, mintha még rádiócsend is lenne, a téli erdő hallgat. Aztán egy lila kis árnyék penderül a lábam elé, és felettem egy apró madárka igazi farsangi lendülettel dalolni kezd... és életre kel az erdő, milliónyi neszével.
Megvidámodik a lelkem, trappolok lefelé, egészen addig, míg a kék Mária út-jelzéssel fonódó sárga sáv be nem parancsol a dzsungelbe. A jégtörés miatt lezuhant ágaktól gyakorlatilag járhatatlan az ösvény. Kicsit erőlködök a mély hóban, kerülgetem az ágakat... de aztán kimászom a párhuzamos "régi sárgára", a szekérútra, amit már megtisztított az erdészet. Hatalmas munkát végezhettek, mindenfelé ott sorakoznak a kidőlt fákból felszeletelt, gúlába rakott törzsek, ágak.

Fel-le liftez ez a szekérút, a hó helyét imitt-amott már a lefagyott jég veszi át. Odalent vígan csörög a Bükkös-patak, végig fog kísérni ma engem, egészen a torkolatáig, a Dunáig... belőle írtam a szakdolgozatomat. Nem mindennapi patak ez. Medrében drágaköveket dédelget - szép búzavirágkék zafírt, málnapiros gránátköveket, gyémántként ragyogó hegyikristályt... persze, mielőtt a kincskeresők megrohannák a helyet, elárulom: mindez mikroszkopikus méretű.
Az olvadékvíz néhol korrektül ráfagyott az útra - cefetül csúszik. Több kiránduló szerelmespárral, családdal is találkozom. Egyszer csak szembejön egy anyuka és három csemete - totyogóstól a kiscsoportos méretig - kezükben ágból vágott bot, arcukon a komoly túrázóktól elvárható elszánt optimizmus. A negyedik csemete az apuka hátijából szemléli a világot. "Így kell ezt" - mondja apuka, és igaza is van.

A hó ellenére viszonylag meleg van. Furcsa ez a kontraszt, még hihetőbbnek tűnik, hogy nem is havon, hanem kristálycukorban gázolok. Váltakoznak a jeges és a havas szakaszok, míg végül a Tölgyikrek csomópontjánál megérkezik a sár is. Lajosforrásnál alig van hó, viszont akad pár bográcsozó, kiránduló. Mennyire hiányzik innen a nyitott turistaház! Hiszen még most is milyen élet van itt.
Hamar továbbmegyek - délután egy óra van, és a Nap sugarai máris kezdenek ferdén vágódni a fatörzsek közé. Az erdőalji barna avart foltos kontyvirág üdezöld levéltekercsei ütik át. Innen lefelé már csak egy-egy hófolt emlékeztet a télre. Remek, kiváló útviszonyok, végre - természetes tehát, hogy eltévedtem. Sajnos valóban, egy nem túl szerencsésen felfestett jelzés miatt tértem rá a nyiladékra, vissza kell kapaszkodnom. A tanösvény jelzés is újdonság a térképemhez képest. Közben szépen bedarálok egy zacskó fahéjas mandulát, vigasztalásul.
A Kő-hegyi turistaházhoz vezető ösvény már ismerősöm. Nagyon érdekes rész ez botanikailag... de most még ebből semmi sem látszik, a kis tavat is jég borítja, érdekesen festenek a belőle kiálló "lábasfák". Valaha, úgy háromezer évvel ezelőtt, itt földsáncokkal védett kis brozkori település volt. Az "urnasíros temetkezés" népe élt itt... persze itt is magas hőfokú ellenséges tűz pusztított el mindent, ahogy a Börzsönyben. Nevük se maradt...
A történelmi elmélkedés után irány a turistaház. Vidám élet van benne és körülötte. "Ötvenesével sütjük a palacsintát", mondják, én beérem egy nagy pohár házi szörppel. Finom. De indulnom kell, februárban azért még tél van, hamar sötétedik. Lefelé tart az utam továbbra is a sárgán, igazi löszmélyút, ami azért rossz, mert kitölti a tükörjég. Érdekes figurákat mutatok be, még szerencse, hogy senki sem látja... és nem is hallja.
Kinyílik az erdő, hajdani szőlők között halad az utam, lejjebb egy ház, mintha egyenesen Toszkánából csöppentették volna ide, távolabb már Szentendre épületei, a számtalan templomtorony a kobaltkék ég felé bök. Kikötött, nagy kecske mekeg rám élesen, a hasán látom, hogy hamarosan anyai örömök elé néz.
Aranyfényű, kis sárga lángsugarak törik át az avart - kinyíltak az első salátaboglárkák! Néhány nap, és aranylani fog tőlük az út széle...
Jámborul ballagok be Szentendrére, még teszek itt egy kis kört, megnézem a jól ismert belvárost, most is nyüzsögnek a külföldiek, zajlik az élet... a Duna visszatükrözi az alkonyati eget, odaát a Szentendrei-sziget partmenti füzesei bronzosan tükrözik a Nap utolsó sugarait. Sétálók, szerelmespárok mindenfelé... megkezdődött a "szezon", na.
A madarak is tudják már, hogy jón a tavasz...
Dobogókő alatt. Jól látszik a jégtörés nyoma a fák koronáján.

Hószörny

Hóvándor, még botja is van. Érdekes olvadásformákat láttam

Lilák az árnyékok...

Megtépázott erdő

Ösvényre zuhant ágak

A "régi sárga", vagyis a szekérút igencsak jeges

Jéglények

Mohatűz a havon

"Olvaszd fel jéééég szííívemet"

Remélem, ezzel a mosollyal búcsúzik a tél

Lassan a lágyszárúak is felemelik a fejüket

Tölgyikrek után ilyen az út

Falevél jégbörtönben

A Kő-hegy kis "krátertava"

"Lábasfák"


Aranykehely: az első nyíló salátaboglárkák egyike

Világok találkozása Szentendrén...

Kecses árnyékok tánca a HÉV állomáson

Szentendre belvárosa