A csalóka februári tavasz és az ügyeletmentes hétvége egyértelművé tette, hogy ideje kiszabadulnom a természetbe. És mi lehetne erre jobb alkalom, mint a hagyományos "szezon-indító" túra, vagyis a kapaszkodó a börzsönyi Remetebarlanghoz?
 |
| Nagymarosi utcakép |
Zakatol velem a vonat
Nagymaros felé... Hátizsákomban térkép (biztos ami biztos), alma, forró tea termoszban, valamint egy krimi az útra. De nemigen olvasom, mert egy csapat egyetemista ül körülöttem. Irodalom-szakosok lehetnek, mert a kortárs irodalomról beszélgetnek, és olykor fel is olvasnak belőle. Meg kell állapítsam, a kortárs irodalom olyasmi, mint a kortárs zene vagy balett, esetleg a molekuláris gasztronómia: erősen tudatállapot-függő, hogy az ember élvezni tudja. Maigret felügyelő és a Calvados-illatú Párizs mindenesetre megy vissza a hátizsákba. Közben csendben vakaródzok, mert valami megint összecsípett... semmi bajom a vonatokkal meg amúgy az egész közösségi közlekedéssel, amennyiben a közösség nem bolhákat jelent. Odakint ragyog a Nap, a távoli hegyek finom páraköntöst viselnek. Olyasféle nap indul, ami sokat ígér.
 |
| Nőies formák: a borostyán (Hedera helix) termést érlel |
Örömmel szippantok bele a friss, tiszta levegőbe. A hidegfront kiseperte a Dunakanyarban megülő fűtés-füst szagát, minden tiszta és csillogó, ragyog a kereszt a gótikus templom tornyán. Zajos kirándulók sokasága száll le velem együtt a vonatról, aztán egy pillanat alatt eltűnnek - úgy tűnik, a kék sáv jelzést most csak én választom. Szinte ibolyakék az ég felettem, még a városka is olyan, mintha tisztára sikálták volna, csillognak a macskakövek az utcán. Utam először lassan emelkedik, aztán a hangulatos régi présházaknál "elfogy" a település. Hej, itt valaha nagy szőlészet folyt, Nagymarosnak még pezsgőgyára is volt, a vonatról leszálló utasokat egy pohárka kedvcsináló pezsgővel kínálták... persze még a háború előtt.
A
Templom-völgy bejáratát egy világoskék trabi őrzi, ki tudja, hogy került ide... Belépek a völgybe, ami valóban templomi hangulatú: szálegyenes bükkök oszlopai közt tör át a fénysugár, akár egy rózsaablakon, orgonaszó helyett a madárdalt viszhangozzák a szurdokvölgy falai. Lent patak csordogál, de csordogál magán az ösvényen is. A kék sáv jelzés egyre meredekebb kaptatóra visz - folyton elfelejtem, hogy mennyi errefelé a szintkülönbség, több mint 500 métert kell leküzdeni - no meg csúszik is. Itt-ott hófoltok is megbújnak még. A
Szent Mihály-hegy nyergén többfelé ágazik az ösvény, a sárga háromszög jelzést kék barlang jelzés váltotta fel, de én bal kéz felé fordulok a "régi sárgán", még mindig felfelé. Régi bányatárna feneketlen ürege nyílik meg az út mentén, gondosan kerítéssel körbevéve. Sehol senki, csak a madárdal szövedéke fon körül, és az a végtelen szabadság-érzés, amit csak a természetben kóborló ember élhet át. Újabb balkanyar jön, kicsit túl is szaladok - és megkezdődik küzdelmem a csúszós sárral. Az ösvény meredek hegyoldalban cikcakkozik, néhol kiszalad a lábam alól. A sárban hasított körmű paták nyomai, némelyik egész tiszteletre méltó méretű. Valahol a közelben holló kiált, és varjak üldöznek csapatostul valami kistermetű barna ragadozómadarat, le-lecsapva rá. Amíg a madarakat nézem, kiszalad a lábam alól az ösvény. Egy fa állít meg két méterrel lejjebb, térkép-kabát-fényképezőgép szanaszét repül, ahogy egy kóbor alkesz mozdulatával kapaszkodom a vékonyka fatörzsbe. Ráadásul közönségem is akad: egy kiránduló család, kutyákkal. A vizsla, vizslaszokás szerint, huppogó, boldog ugrabugrálással, fékezés nélkül mászik az arcomba, nyalintás, vigyor. Társa, egy labrador, azzal szórakozik, hogy elállja az utamat. Mivel az ösvény egyszemélyes, kézzel-lábbal próbálom félretolni az ötvenkilós, szőrös testet. A labradornak nagyon tetszik a játék, befeszít, aztán akkorát lendít pajkosan a fenekével felém, hogy ismét leszállok az ösvényről a Duna irányába. A család így is jóval lemarad mögöttem. Kezdek igencsak sáros lenni. Örülök, amikor kivillan a Duna és a túlpart: megállok egy-egy fotóra a
Rigó-hegyen és a
Szürke-hegyen is, kopár még a hegyoldal, zuzmóval pettyezett szürke andezitsziklák ütik át a Föld vékony bőrét.
A
Remetebarlang szinte meglepetésként bukkan fel. Ragyog a Nap. Behúzódok egy zugba - ezen a szélvédett helyen szinte meleg van - leveszem a kabátomat is, előveszem az uzsonnát... és ekkor megérkezik a család a vizslával, pedig fogadni mertem volna, hogy visszafordultak a csúszós sár miatt. Aki próbált már vizslát távoltartani kajától, tudja, mi következik.
Pihenek, fényképezgetek - hátam mögött a sziklák repedésében aranyos fodorka páfrányok kapaszkodnak, körben bársonyos tőlevélrózsák éledeznek, száraz kórókat lengedeztet az élénk szél. Odalentről teherhajó motorjának dohogását hozza a levegő, aztán felhangzik a harangszó a visegrádi oldal felől, amire rákontráz a nagymarosi templom... Béke van bennem, körülöttem.
Innen az újonnan felfestett kék omega (barlang) jelzésen megyek tovább, meredek és csúszós kapaszkodó, figyelnem kell, mert tavaly itt eltévesztettem egy elágazást. Most megvan, hol volt a hiba, jobb kéz felé fordulok, végre elfogyott a meredek... a szép, völgyszéli ösvényen kocogni is lehet. Ez az út visz vissza a Szent Mihály-hegy gerincén levő elágazáshoz, itt most a
Julianus-kilátó felé indulok, meglepően hamar ott találom magamat az
Ürmös-réten, és láss csudát: virágzó pirosló hunyorokat találok. De szépek! Emelgetik az avart, és ha átsüt rajtuk a fény, valóban piroslanak... A vaddisznók viszont csúnyán elbántak ezzel a környékkel. Meresztem a szemem, hátha találok hóvirágot... sikerül! A talaj néhol még jegeces, de hóvirág, az akad.
A
Hegyes-tetőn kirándulók sokasága nyüzsög, zajong. Egy csapat gyerek szabályos várvívást rendez. Sokan jöttek kutyával, újabb simogatások, nedves orrok következnek. Szép a panoráma, és valósággal harsognak a madarak. Innen már lefelé visz az utam. Persze, lefelé is csúszik, nem csak felfelé vagy oldalt. A
Remekereszt-bércen keresztül jövök le Zebegény felé, itt a szélvédett völgyekben csend és álmodó erdő fogad.
Zebegényhez közeledve az elmaradhatatlan flex és fűrészgép hang fogad, hallom a vonatot, pár szót váltok egy terepfutóval - ritkán látni ennyire sáros embert - aztán egy agártól kapok puszit, azt hittem, kartávolságra elég őt távol tartanom, de nem. Gumiszerű, teleszkópos nyaka van.
Néhol már nyílik a foltos árvacsalán, elbíbelődök azzal, hogy "művészi" képet készítsek róla. Aztán már ott is vagyok a hangulatos kis kálváriánál, mesebeli házacskák sora, és hopp, itt a Koós-féle templom. Népsokaság az utcán, valami télbúcsúztató népszokásba csöppentem, ha jól látom, szalmabábut visznek a Duna felé, de jön a vonat, öt percem van indulásig...
A vonaton meleg van, besüt a Nap, és csendben egy pohár sörről kezdek álmodozni... az álmok pedig azért vannak, hogy megvalósítsuk őket.
Szép nap volt!
 |
| Hangulatos régi présház Nagymaroson |
 |
| A Kék Trabi a Templom-völgy bejáratánál |
 |
| Mikrovilág. Moha és lepketapló |
 |
| Pöndörödés |
 |
| Araszolólepke |
 |
| Máris hunyorognak! Pirosló hunyor - Helleborus purpurascens |
 |
| A Börzsöny ritka faja, az egyszarvú fakecske is utamba került |
 |
| Kilátás a Rigó-hegyről |
 |
| A fák között ki-kivillan a Duna szalagja |
 |
| Igazi panorámaösvényen vezet az út a Remetebarlanghoz |
 |
| Csodálatos a kilátás a Remetebarlangtól |
 |
| Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis |
 |
| Itt vagyok! A kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis) a Napot köszönti |
 |
| Pirosló hunyor - Helleborus purpurascens |
 |
| Pirosló hunyor - Helleborus purpurascens |
 |
| Pirosló hunyor - Helleborus purpurascens |
 |
| Julianus-kilátó |
 |
| A Dunakanyar a Julianus-kilátóból |
 |
| Liánhurok az erdőben |
 |
| Őszi színek februárban |
 |
| Foltos árvacsalán - Lamium maculatum |
 |
| Magányos szék és Zebegény panorámája |
