Terep-járó

2017. március 16., csütörtök

Rebellis hóvirágok március 15-én

Aki azt hiszi, hogy minden hóvirág egyforma, az nagyot téved. Hihetetlen a változatosságuk! A március 15-i szabadnapra azt terveztem, hogy a Budai-hegység lankáin felkutatok néhány - az ünnep szelleméhez illő - rebellis hóvirágot! Azaz, szokatlan kifejlődésű, furcsa, a megszokottól eltérő példányt. Úgy terveztem, a húsz kilométeres túra során azért csak észreveszek az út szélén egy-kettőt, a sok száz közül "kikacsintó" fura példányt. Ehhez képest a furcsaságok elbűvölő áradatával találkoztam...

"Dagi" és "sovány" kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Reggel van, nem sietek. Odakint szürke, borongós a világ, és meglepően hideg is van. De már annyira vágytam ki a szabadba, hogy muszáj menni... azért húzom kicsit az időt, mosogatok-vasalok, aztán irány a villamosmegálló. A Széll Kálmán téren "lovat váltok" - azaz, villamost, és elzötyögök vele egészen Hűvösvölgyig. Tele van botos-hátizsákos kirándulókkal, még ismerős is akad köztük. Hűvösvölgyben szerencsém van, öt perc múlva indul a 63-as busz Nagykovácsi felé, egy papírpoharas kávé még épp belefér...

Az utak szélén szép számban virít a védett kikeleti hóvirág

Nagykovácsiban a piros sáv turistajelzésre kanyarodok, nyári emlékeim szerint szép itt az erdő. Ahogy kiérek a település meredek utcái közül, a fák között egy másik világ fogad. Megállok, megérintek egy érdes, szürkésbarna törzset - ráhangolódok lélekben is az erdőre, és ahol vendég az ember, ott köszönni illik...
Hóvirágok itt is, ott is, fehér cseppek a barnás avaron. Más még nemigen bújik, viszont harsog, harsog a madárdal, harkálydobolás visszhangzik, ahogy lassan magam mögött hagyom a városi zajokat, az autókat, a kutyaugatást. Kövér, kékesfekete nünüke gyalogol komótosan az ösvényen, átlépem, biztos fontos dolga van... Kirándulók errefelé most nincsenek, zavartalan az erdő, próbálok hóvirágot fotózni, de kevés a fény... az égen vastag, szürke felhők, a csupasz fák szinte összezáródnak felettem, bajlódok a makro-előtétlencsével, ami szintén elég sok fényt elvesz - a fenébe is, hozhattam volna a kis teleszkópos állványt!

Utak kereszteződéséhez érek, egy jelzetlen szekérúton megyek tovább, sok ilyen van errefelé. Nem túl izgalmas, no meg fázom is, ezért szorosabbra húzom a hátizsákom vállszíját és kocogótempót diktálok. Csak a pocsolyák késztetnek fékezésre, meg néhány ritka hóvirág - hopp, egy "Galanthus nivalis forma isomicrochlamydeus"! (Archaikus hóvirág-forma, vagyis alkalmasint így nézhetett ki az ős-hóvirág. Olyan, mint Superman: kívül hordja az alsóneműjét. Külső pártaköre éppoly hosszú és zöld mintás, mint a belső "alsószoknya".) Kocogok, aztán fékezek a kisvirágú hunyorok megpillantásakor is. Fura kis zöld virágcsokrokat hajtott a föld, az egyik bimbóit mintha manókéz markolná.

Egy közelebbről meg nem határozandó helyen valósággal a csodák ligetére bukkanok. Pár négyzetméter, telisteli a vágyott ritka változatokkal. Mintha a teremtés alkotóműhelyébe léptem volna, a kísérletezés és a játékos kedv helyszínére. Hóvirág van egyfejű, van kétfejű... van, ami négyleplű, és van, ami szabályosan három, de a harmadik a "kupak" tetejéből nő ki. Van, amelyik virágot szabályosan beburkolja egy másik virág, találok szinte teljesen fehéret (lusus albus, a belső pártakör zöld mintája hiányzik), és olyat is, amit kívül is zöld minta díszít (viridapice vagy lusus pictus változat).

A Csergezán-kilátóhoz való közeledésemet messziről elárulja a kiránduló-áradat. A semmilyen, szürkés, nyirkos idő ellenére rengeteg kisgyermekes család és szerelmespár andalog az ösvényen, ki kutyával, ki kutya nélkül, mindenesetre nagy zajjal, vidáman. Itt már minden hóvirág-fotózásom közönséget vonz (elég mókás jógapozitúrákat tudok felvenni, hogy ne kelljen a sárba hasalnom). A négyleplű ("szirmú") példányt azért nem hagyom ki, bár ma ez legalább a negyedik ilyen. A kíváncsiskodó anyukával és kisgyermekeivel megbeszéljük, hogy ez olyasmi, mint a négylevelű lóhere.
A kilátónál nem időzök sokáig. Nagy a nyüzsgés, pár elvetemült még piknikezik is. Örömmel látom, hogy senki se szed hóvirágot, "tudjátok, ez az, ami az alcsúti arborétumban is van és védett".
Ismét kocogótempóban megyek lefelé, a Tarnai-pihenő felé, itt is rengeteg az ember és a kutya, tízóraiként elrágcsálok némi aszalt gyümölcsöt, aztán útba igazítok két, GPS-el bajlódó leányzót a kilátó felé - mintha nem lenne tízméterenként felfestve a jelzés... Megsimogatok egy boxert, aztán egy-két elágazás után rátérek a zöld kereszt jelzésre, ami már velem marad Normafáig. Hirtelen elmarad mögöttem a vásári hangulatú felvonulás, ismét körülvesz az erdő csendje. Itt is csodálatosak a kisvirágú hunyorok, egy-egy keltike is tápászkodik már.
Az út a budakeszi műútig elég hosszú, viszont nem túl izgi, gyér erdő váltakozik sűrű, felsarjadzott ligetesekkel, a fakitermelők teherautói mély árkokat vájtak bele, az árkokban ott az elmaradhatatlan sár is. Amikor felbukkan mögöttem vagy hét színpompás ruhákba öltözött kerékpáros, és félrehúzódok, ezt mind a hét megköszöni - az egyikük egyetemi tanár, mint később kiderül.
Ballagok tovább a madárdalos csendben, kicsit unatkozom - az ég továbbra is bágyadt-szürke, nincsenek fények, jobb híján lefotózok egy tavalyról maradt gomba-kövületet - a sárgult szalmaszálak úgy csüngnek róla, mint a rasztahaj - meg valami kidőlt fát, ami olyan, mintha anakonda kúszna át előttem.
A műút után jön a vizsla. Hatalmas, izmos jószág, masszív nyakát megvakargatom, jön a gazdája is - az iménti biciklista, beszélgetünk a kommunikáció oktatásáról, a vizslák szokásairól. Nem sokkal később ismét "kutyás" kalandom van, a Pusztatemplom-mezőknél két agár szegődik mellém. Megint sok érdekességet tudok meg az agarakról, az állat hosszú, nedves orrát a tenyerembe dugja, szuszmákol egyet és szalad tovább. Távolabb ott áll a két monumentális mamutfenyő. Nem gondoltam volna, hogy ezek tényleg ekkorák!
Budakeszin teszek egy kört. Nem szándékosan, egyszerűen furán vannak felfestve a jelzések. Ismét a mamutfenyős réten kötök ki, nem akarok hinni a szememnek. Viszont láttam egy óvilágian bájos részét a településnek, így végül is nem bánom a kört. A buszállomás után megint egy unalmas aszfalton ballagás jön - sűrűn elhúz mellettem egy-egy autó, várom már, hogy vége legyen ennek a résznek, és a zöld kereszt jelzést ne villanyoszlopokon, hanem fák törzsén lássam... Végre! Tábla jelzi, hogy Natura 2000-es területre értem, mégpedig a Mária-szakadékba. Itt még sosem jártam, ami bizonyítja, hogy még a közelben is lehet új dolgokat felfedezni... Megcsodálom a két sziklát, amit mindha egy óriás hasított volna ketté egy bárddal, és tudom, hogy valami kis barlang is volt itt valaha... alkalmasint régi, pogány kori kultuszhely lehet, ami aztán Mária-kegyhellyé vált, különös hangulata van. Különleges a mikroklímája is. Ahogy nézegetem a mohos, páfrányokat lengető köveket, az a benyomásom támad, hogy valaha itt víz is folyt. Szinte sötét van itt a nyirkos szurdokmélyben. Hóvirág bőven akad errefelé, és a sziklák között mintha egyenesen odakészítették volna őket a fotózásra. Szebbnél szebb "beállítások", hátterek, színek - csak ne lenne ilyen borongós, sötét az idő! Jólnevelt turistaként az ösvényen maradok, és így is rengeteg a látnivaló. Még különlegességet is találok: egy csokor "isomicrochlamydeust", valósággal mesebeli virágnak látszanak.
Sajna a település egész közel van, a szurdok peremén kerítések húzódnak, a hátsó kertekben pedig autóroncsok enyésznek a szokásos szemét és "jó lesz az még valamire" típusú autógumik és építési hulladékdeszkák társaságában... ejj, nem kéne ezt.
Ahogy kijutok a szurdokból a "faluszélre", érezhetően több fokkal melegebb lesz. Innentől megint sokasodik a nép, és elég beszédesek - a kelleténél többet hallok politikáról. A nemzeti ünnep előhozza ezt a témát... Szedem is a lábam, a makkosmáriai kegytemplom csúcsa az ég felé bök a vityillók tetői felett, a réten valakik szalonnát sütnek - ínycsiklandozó, most jut eszembe, hogy én csak az aszalt gyümölcsöt ettem... Hamar felérek Normafához, kicsit kékül az ég, aztán hirtelen szél kerekedik és szinte vihar előtti módon elfeketedik... de akkor már a kezemben a forró, frissen sült lángos.

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis, a "szabályos" változat

Archaikus hóvirág forma. Galanthus nivalis forma isomicrochlamydeus

Furcsaság. A külső pártakör egyik leplének fele a belső pártát idézően felemás

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis. Hát ennek meg honnan nő ki a harmadik pártája?

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis. Majdnem fehér (lusus albus) változat

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis lusus pictus. Zöld mintázat látszik a külső lepleken

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis. Ennek bizony két feje van

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis. Az egyik lepel kettőbe hasadt

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis. Az előbbi, oldalnézetben

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis. Négy lepellel

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis. A fű közül is bújnak, nem csak az erdő fái között

Galanthus nivalis forma isomicrochlamydeus

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis. Ez aztán "leplezi" magát...

Galanthus nivalis forma isomicrochlamydeus

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Kisvirágú hunyor - Helleborus dumetorum. Védett!

Manókezek markolásában. Kisvirágú hunyor - Helleborus dumetorum.

Kisvirágú hunyor - Helleborus dumetorum. Védett!

Kisvirágú hunyor - Helleborus dumetorum. A tavalyi száraz fű közül is bújik

Rokonszenves zöld csokrok az erdő alján. Kisvirágú hunyor - Helleborus dumetorum. Védett!

Sáros utak, kevés szintkülönbség

Egy tavalyról ittmaradt gomba

Anakonda!!

Széncinege - Parus major

Nemigen zöldül még a táj

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

A Mária-sziklák

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis lusus pictus

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis. A zöld mintázat csak két pötty

A makkosmáriai kegytemplom

Az idei első ibolyám Normafáról

2017. március 6., hétfő

Dunakanyari panorámatúra: hunyorok és hóvirágok a Börzsönyben

Hosszú és hideg volt a tél, most, március elején viszont ahogy hirtelen melegebbé vált az idő, éledezni kezd a természet. Éledezek én is, enyhe megfázással, de annál nagyobb fotós-kedvvel. Erre a vasárnapra a kedvenc börzsönyi panorámás útvonalamat választottam, Nagymaros és Zebegény között, a Déli-Börzsönyben.

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Érződik a levegőben, hogy el fog romlani az idő. A tegnapi ragyogó napfény után most, reggel az eget borító felhők mintha szürke, vaskos, ázott gyapjúcsomók lennének. A Nap itt-ott rést hasít közöttük, ahogy vonatom a Dunakanyar felé szalad, hátizsákomban forró tea lötyög a termoszban.

Nagymaros, a szecessziós stílusban épített általános iskola részlete

Nagymaroson szállok le, egy pillantást vetek a katolikus templom gótikus tornyára, de most nem a Templom-völgy felé kanyarodok a Kéken, hanem egyenesen fel, a szecessziós stílusú iskolaépület melletti macskaköves utcán.
1. panorámapont: ahol a kék kereszt jelzésen felfelé haladva véget ér a település, van egy kis plató. Augusztusban jártam itt utoljára, akkor fedeztem fel a kilátópontot a kisváros felett. Néhány padot is elhelyeztek itt. Fátyolos napsütés, harsány madárdal verseng a harangszóval, a túlparton kékesen dereng a visegrádi várhegy tömbje, távolabb a Naszály. Nem látom, de tudom, hogy a Dunán hattyúsereg fehérlik. Vasárnap van.

Megyek tovább a kék kereszt jelzésen, felfelé, felfelé egészen a Köves-mezői parkolóig. Hátha akad már egy-két hérics bimbó - de nem, még semmi nyomuk, nem bújik még a sárgálló, tavalyi fű közül semmi. Ahogy tovább ballagok a Julianus barát-torony felé, felbukkannak viszont a fák rejtekében a pirosló hunyorok. Itt-ott a tavalyi avart emelgetik a hattyúnyakú, lilásvörös bimbók, a kinyílt virágok bókolva a földet nézik. Nem is olyan könnyű észrevenni őket, igazából akkor piroslanak, ha a napfény átsüt rajtuk - ám most nincs napfény, az ég borongós, és lassan szemerkélni kezd az eső is. Nem bánom - finom nedvesföld-illat száll, a madarak harsányan énekelnek, az esőcseppek finom szöszmötölése bársonyos aláfestő zenét ad hozzá dalukhoz.

Gyönyörű szecessziós kovácsoltvas kerítésrészlet (Nagymaros, általános iskola)

2. panorámapont: Julianus barát-kilátó. Masszív, terméskő, illik ide, a történelmi tájba. Holló lágy hangja kering a Duna felett. Bámészkodok, majd' lefúj a szél, a Duna túloldalán a középkori királyi vár kontúrjait elmossa a szemerkélő eső. Kiránduló alig-alig van, annál nagyobb nyüzsgést csapnak a madarak. Hosszú nyakú fekete harkály rebben át előttem, fontoskodó repüléssel, mint valami gyászhuszár, nyomában tarka tollú, piros sapkás fakopáncs. Cinegék serege, rebbenő szárnyak, távolabb valami piros az ágak között... először szélfútta nejlondarabra, netán gallyra szúrt, aszalódó almára gondolok a láttán, aztán jobban megnézem: hím süvöltő! Eddig csak képen láttam ezt a madarat, színessége szokatlan, valósággal kirí a szürkés-barna ágak szövevényéből. Gyönyörű szép!

Kilátás a visegrádi fellegvár felé

Az Ürmös-rétet alaposan feltúrták a vaddisznók, a hajdani tárnák pokolmélynek látszó üregeit akkurátus kerítés övezi. A Szent Mihály-hegyi nagy turistaút-elágazásnál megállok egy kicsit: hóvirágok itt is, ott is. Most van időm bíbelődni a fényképezéssel, sehol senki, és most nincs szintidő sem. Játszom hát a beállításokkal, a kihajtható nézőkével, a képkomponálással. A mohos törzsű fákon túl, valahol a mélyben teherhajó motorja dohog, halványan hallani Visegrád felől a hagyományőrző történelmi dobszót is.
Jön a fel-le liftezés és cikcakkozás a hegyorom peremén, fel-felnyílik a panoráma a Duna felé, nem takarják még lombok. Erősen fúj a szél és egyre erősebben esik is. A védettebb mélységben, az andezitsziklákból álló kőfolyáson találok néhány ujjas keltikét, most fognak hozzá a virágzáshoz. Harsány zöld, mérges kontyvirágok dugják ki pöndöri leveleiket a kemény, barna földből.
3. panorámapont: Remetebarlangok. Szép, békés hely, mindig is szerettem... most is téblábol itt néhány kiránduló: egy üldögélő szerelmespár, adrenalindús tinédzserek, egy népes család, még ismerőssel is találkozom a régi szép bélyeggyűjtős korokból. Felettem, a szürke sziklákon sárgán ragyog a ternye. Virágzik a hajdani vulkán. Lent, láthatatlan mélységben vonat zakatol el, füttye visszhangzik a sziklákon. Április elején, ott lent, félmaratont fogok futni.

Meredek a kapaszkodó felfelé, utam a barlangokat rejtő szirt fölé kanyarodik, meg-megállok lihegni egy kicsit. Szerencsére a száraz talaj nem csúszik, de várom, hogy jöjjön már az elágazás, ahol rátérhetek a sárga kereszttel jelzett útra - ez már lefelé tart, egészen Zebegényig.
Összehúzom a kabátomat, az eső hol rázendít, hol abbahagyja. Dobozi Mihály történetén tűnődök, mennyi emberi sors, mennyi személyes tragédia, mennyi hősiesség teszi ki azt, amit történelemnek nevezünk... Miközben a Dobozi-oromnál nézelődök, ahol valaha a mélybe ugratott a hajdani vitéz, felettem repülőgép zúg el. A túlpart távolinak tűnik, az esőben fénysugár simogatja végig a szántóföldet. Csuszka balettozik a vékony ágakon, fejjel lefelé lóg, fél lábacskájával kapaszkodva, hogy elérjen valamit az ág végén.
Ismét cseperegni kezd, indulok tovább, az út szélén ráncos, bársonyos, puha leveleket hajt a tavaszi kankalin. Talán mikor legközelebb itt járok - március végén lesz egy teljesítménytúra - addigra bimbót is hajt. Most hóvirágok fehér cseppjei ragyognak a barna avar felett, fázósan.

Lent, Zebegényben jöhet a rétes és a sör... így kerek a nap.