Összes oldalmegjelenítés

2021. február 7., vasárnap

Páfránynézegető kirándulás Dobogókő környékén

 Szombat reggel február elején. Vastag felhők borítják az eget, nem éppen kirándulóidő... de én már nagyon vágytam a szabadba. Az elmúlt napokban túrákat terveztem országszerte, kiteregetett térképek fölé hajolva... Hátha idén is sikerül pár érdekes növényfajra, szép fotótémára, hangulatos tájra bukkannom! Persze az is számít, hogy mi közelíthető meg jól busszal, vonattal. Vannak Budapest környékén is olyan vidékek, amik emiatt szinte "fehér foltok" a számomra... na de a Pilis semmiképp nem ilyen! Most február eleje van, igazán "diétás" időszak a természetfotós számára, nem kényeztetnek úgy el a színek-formák, mint akár márciusban, akár az őszi, színpompás lombhullás idején. Alszik, vagy épp hogy ébredezik ilyenkor a növényi természet. Kivéve persze a mohákat és a zöld levelekkel áttelelő páfrányokat. Reménykedek, hogy ezen a pilisi túrán találkozhatom velük...

Zöld mohával borított, vulkanikus (andezit) "kőgolyó" Dobogókő közelében
 Szinte indokolatlanul jó kedvem van. Zajos hajléktalan-brigád bandázik a Margit-híd alatt, a jegyautomatáknál, de nem szállnak rám - és a szerelvény is befut hamar, amivel egészen Pomázig "repülök". Vastag, szürke, szombat reggeli köd hempereg a Duna felett, az alacsony hegycsúcsok tetejét sem látni. Van időm Pomázon a dobogókői busz indulásáig, megiszom hát egy papírpoharas kávét a Szomi-hami büfé előtt ácsorogva. Három melós támasztja még a pultot, nekik a szombat sem szabadnap. Nekem szerencsére igen, erre vigyázok is, ne vállaljak be munkát hétvégére, legfeljebb adminisztrációt...

Novemberi színek is lehetnének... de a madárdal már tavaszt idéz
 Korán van, a buszon nincsenek sokan. Pár szót váltok egy idősebb kiránduló párral, még nálam is több objektív és fényképezőgép van náluk. Latolgatjuk, mekkora lesz a sár. A sárga, nagy busz begördül a megállóba, irány Kétbükkfa-nyereg!

Az idősebb pár is ott száll le, búcsút intek nekik, elindítom a telefonomon az útvonalrögzítőt - ezt nevezik "csiganyálnak"... aztán vidám léptekkel elindulok a zöld kereszt jelzésen felfelé. Itt a közelmúltban fakivágás volt, szerencsére csak szálazós, de azért ez is feldúlta az ösvényt... Sár, az van éppen. Hamarosan elsüllyed mögöttem az aszfaltúton elzúgó autók hangja, a Pesten töltött hét emlékei, és kezdem látni, mi vesz körül. Bronzszín leveleken, vékony bükkágakon ülnek, rezegnek a vízcseppek. A köd valósággal átölel. Hangos koppanással hullanak le a fákról a kövér cseppek, de finom szemű eső is szitál. A köd finom zizegése elnyel minden neszt. Ez a háttérzene a széncinege harsány, tavasz-hívogató "sisinpérc, sisinpérc!" énekéhez.

Közönséges édesgyökerű páfrány (Polypodium vulgare) csoportja egy andezitsziklán

Jobb kéz felé letérek a zöld háromszög jelzésre, teszek egy kitérőt a Fekete-kő felé... emlékszem, pár éve mekkorát estem itt, palacsintányi kékesfekete zúzódást beszerezve, amikor megcsúsztam egy avarba rejtőző, kérgét vesztett, nyálkás fatörzsön... Azóta nem is jártam erre, és most, februárban egészen más képet mutat. A sziklaormon sok apró énekesmadár tesz-vesz. Széncinegék, barátcinegék, csuszkák, de fel-alá repked a távolban elmosódva a nagy fakopáncs is.

Kiránduló pár érkezik, megszólítanak, nekem is ismerősnek tűnnek... igen, a Pálos70 túrán találkoztunk, hát az se most volt. rendszerint egybeesik a Budapest Maratonnal, ahol csapatban szoktam indulni. Beszélgetünk, együtt ballagunk lefelé a Pilis-nyeregig.

Kíváncsi széncinege - Parus major

Ellenőrzésképp megnézem a térképemet, bár indulás előtt memorizáltam az útvonalat. Most alulról látom a Fekete-kő meredek mészkőszikla-bércét, a fák alatt rőt, nedves avartenger. Most mintha kicsit világosabb lenne, elállt a szemergés, vidáman kacskaringózok együtt az úttal Pilisszentlélek felé. Gyönyörűek a színek! 

A faluban - szokás szerint - alig mozdul valaki, intek két öregúrnak, akik a kerítést támasztva beszélgetnek. A Svejk kocsma, gondolom, zárva, mint minden a karantén miatt. Száll a fűtés füstje a kéményekből. A hangulatos, kopottas faluképből kicsit kilóg az egyetlen, hosszú utcán lassan elguruló Alfa Romeo meg egy nagy BMW. Kutyák acsarognak rám versengve az utca két oldalán, szerencsére kerítések mögött. A két luxuskocsi a másik irányban is elhajt mellettem.

A madarak már a tavaszról énekelnek... széncinege (Parus major)

Jobbra el, felfelé kapaszkodok, egyszer itt szedtem le az úttestről egy nagy, kövér varangyosbékát, hogy el ne üsse valami... aztán vékony törzsű sarjerdőben járok, ismerős ösvény ez. Hamarosan kibukkanok a pálos romoknál. Kopott zöld, rövidre kaszált fű, és nini: a két ismerős autó is itt parkol. Szóval ide jöttek, a középkori romokhoz. Hallom is, ahogy egy asszony - szájmaszkban - a "szakrális térről" magyaráz, menekülőre is fogom, végtére is húsz évig muzeológus voltam... Amott egy egész más jellegű társaság szalonnát süt a kijelölt tűzrakó helyen.

A hajdani pálos remete-szerzetesek helyett most páfrányok laknak a falak között. Az ódon kövek között rábukkanok régi ismerőseimre, a kövi és az aranyos fodorkára.

Nem minden páfrány, ami elsőre annak tűnik... nehézszagú gólyaorr, vagy turbolya, vagy valami... de biztosan nem páfrány

Az Égett hárs turistaút-kereszteződésénél ismét jobbra fordulok, jelzésem immár a kék kereszt, ezt követem egészen a Hoffmann-vadászházig, sőt tovább, a Szakó-nyeregig. Ismét szinte sötét lesz, összetorlódnak a felhők a fejem felett, és hangulatom is borongósabbá válik. Jókedvre-derítőként előásom a banánt és egy zacskó ropit a hátizsákomból, és szépen elrágcsálom, amíg a méterek fogynak a lábam alatt. A vadászházig semmi érdekes nincs - sarjerdő, benne egy-egy öreg bükkel, gyertyánnal - aztán átugrok a Malom-patakon, és a vadászház után ismét felfelé veszem az utat. 

Szeretem ezt a szakaszt, bár meredekebb, mint amire emlékeztem. A fák alatt hatalmas andezit görgetegek, harsány zöld mohaburkolatban. Az avar rőtbarna, a fákon maradt száraz lomb már-már rózsaszínes tónusú narancssárga. Ismét ismerős kiránduló bukkan fel az ösvényen, legalábbis kiderül róla, hogy szokta olvasni ezt a blogot... Elbíbelődök egy elegáns, fekete sapkás kis barátcinegével, incselkedik velem, ide ugrik-oda ugrik, fejét félrebillentve néz rám fényes, fekete, okos szemeivel, aztán épp amikor rá állítom a fókuszt és kattintanék, szinte kacagva odébb ugrik.

Hegyesszárnyú édesgyökerű páfrány - Polypodium interjectum, mészkősziklán
Elhaladok kedvenc sziklaformám, a Kővarangy mellett - dülledt szemeivel figyel, persze bármit bele lehet látni az itteni formákba, van mindenféle. Egy nagy, vízszintesen kettéhasadt sziklatömböt lehajtott fejű gyászolóként vesznek körül a fák, amott kúp formájú sziklagúla magasodik.

Ballagok felfelé, aztán az erdészeti útra érve rövid időre vízszintesre válik az út, és bizony megjelenik az efféle utak sajátossága, a sár is. Ahogy felfelé nézek a hegyoldalon, a fák között megrekedt fehér ködfoszlányok incselkednek velem. Utam felfelé kanyarodik, lassan beérek a ködzónába. Elmosódik, szinte áttetszővé válik a fatörzsek szövevénye. Ismét ciripelni-zizegni kezd körülöttem a köd, és érezhetően hűvösebb is lesz... felhúzom a cipzárat a kabátomon. Megszemlélem régi ismerőseimet, a Tost-sziklák páfrányait, rábukkanok egy ki tudja, honnan idekerült örökzöld babérmeggyre, aztán már csak a "célegyenes", a Dobogókőre vezető három kilométeres út vár rám. Megnézem a papírcetlire kijegyzetelt menetrendet és az órát a telefonomon... hűha, ha jól kilépek, elérem a buszt!

Hegyesszárnyú édesgyökerű páfrány - Polypodium interjectum
Végül is teljesen mindegy, milyen útvonalat tervezek, a vége mindig az, hogy sietni kell a buszhoz. Ráadásul sár is van, a  csúszós, kijárt fajtából, szeretné megkaparintani a túracipőmet... elszánt cuppogással haladok, persze azért nézem a fák-bokrok alját, hátha látni már egy-egy korai pirosló hunyort, vagy hóvirágot... de semmi ilyet nem látok, kiránduló viszont még ebben a reménytelen időben is sok van. Vagy egy kilométerről érzem a bográcsos tábortűz illatát, a párás idő lenyomta a füstöt, meg is éhezem... egy jó kis csülkös bablevest bizony be tudnék kanalazni!

Őszies színek februárban

Tökéletes időzítéssel érek a buszmegállóhoz, ahogy kiszámolom, ez bizony hatperces kilométereket jelentett, nem rossz tempó felfelé, sárban! A fotók is tűrhetőek lettek... és nem kevesebb, mint öt páfrányfajjal találkoztam!

A buszon andalító meleg van, működik a fűtés, utas alig... Pomázon kicsiklandozom a HÉV-jegyet az automatából, aztán gyakorlatilag ebédre otthon is vagyok, nincs más hátra, mint a képekkel való bíbelődés és a szombat esti pihenés.

Egyáltalán nem szürke az erdő, februárban sem...

Erdészeti út Pilisszentlélek határában

Finom ködpára és szitáló eső...

Erdei pajzsika - Dryopteris filix-mas

Pilisszentlélek, pálos kolostorrom

A kolostorrom kövei között kapaszkodó aranyos fodorka páfrány - Asplenium trichomanes

Még egy apró páfrány a kövek között: kövi fodorka - Asplenium ruta-muraria

A kis Malom-patak a Hoffmann-vadászház közelében

Az egyik kedvenc sziklaképződményem a környéken: a Kővarangy (igaz, csak én neveztem el így.)


A bükkös színei - Fagus sylvatica

A Tost-sziklák felé, felfelé kapaszkodok a turistaúton...

... és megérkezek a ködfelhő-zónába


Dobogókő sűrű ködbe burkolózik


2021. január 15., péntek

Dobogókő, Prédikálószék, Dömös: kirándulás csodálatos téli világban

 Mielőtt úgy igazán berobbannának a dolgos hétköznapok, ki kéne használni, hogy van időm... az már biztos, hogy a leesett hó hétvégén kirándulók, sízők, szánkózók garmadáját fogja a hegyekbe, azon belül Normafához kicsalogatni, de most még csütörtök van... azon belül is kora reggel. Indulás!

Felébredek, mielőtt szólna a vekker, hallgatom a szokatlanul puha csöndet és azt a semmihez sem hasonlítható neszt, amit a hópelyhek keltenek, ahogy megérkeznek az ablakpárkányra. Mert bizony havazik, nagy, összetapadt pelyhek szállnak át a lámpa fénykörén, hogy aztán újra eltűnjenek a sötétben. Teát főzök, termoszba töltöm... vállamra kapom a hátizsákot, indulás!

Odakint éppen pirkad, senki sem jár az utcákon, csak a hó pilinckézik. A HÉV állomáson jegyet veszek az automatából - már rutinosan megy, a kéregetők elhárításával együtt. Bizony, jó lesz egy kis "Pesten kívüli élmény"!

Békés utam van Pomázig, kicsit várni kell a dobogókői buszra. Nincs igazán hideg. A buszon egyetlen kiránduló sincs, csak helyiek. Beszélgetünk. Ez is a kirándulás része. Az ingyenesen osztogatott Metropol újság horoszkópja szerint jó napom lesz. Én is így érzem...

Ahogy a hóesés okozta dugóból kikecmereg a busz és felkapaszkodik a kanyargós úton Dobogókő felé, egyre havasabb a táj. Aztán ködfelhőbe fúródik a busz orra, és elhomályosodnak az útszéli fák. Egy helyen kidőlt kábeloszlop miatt áll rendőrautó az út szélén, kicsit feljebb tévések filmezik az egy szál hókotrót. Rajtam kívül alig páran szállnak le a végállomáson. Fura érzés, hó Dobogókőn, és sehol senki! Hiába, korán van és hétköznap. Csak az épületeknél van némi készülődős motoszkálás.

Egyszerre van köd és hideg szél. Arcomba fújja a finom szemcsés porhavat. Szorosabbra húzom a kabát cipzárját és nekivágok a ködben a piros háromszög jelzésnek. Panorámára esély sincs. Sehol senki, csak Sri Chinmoy mosolyog üdvözülten, igaz ő szobor.

A fák fekete törzsei és a kiégett szálloda romja valami vigasztalan hatást keltenek a sűrű, szürke ködben. Simán le lehetne forgatni egy poszt-apokalipszis filmet. Aztán hátam mögött elmarad a rossz sorsú épület, és körbevesznek a fák - mindjárt jobb. Olyan a látvány, mint egy fekete-fehér japán tusfestmény. Aztán hirtelen eloszlik a köd, és az akvarell rézkarccá változik. Éles kontúrt kapnak a törzsek, és élesen látszik az ágszövedék. A felkelő Nap ferde fénysugarat villant ki egy felhő mögül, és a felkerekedő szél aranykristályként kavarja fel a havat. Aztán ismét elbújik a felhők mögé, és a táj visszaváltozik fekete-fehérré. A szél továbbra is az arcomba fújja havat, és ahogy lépkedek előre a szűz hóban, kicsit Delta főcím érzésem van. Hátranézek - saját nyomaimat sem látom már, a szél elsimította a havat mögöttem. Űrhajóval is érkezhettem volna...

És persze fényképezek. Lépten-nyomon más a táj. A hóesés elállt, a fák törzsére tapadt hócsomók halk nesszel hullanak le. Fakopáncs dolgozik valahol a fejem felett. Felhők rohannak tébolyult tempóval, időnként szemfájdítóan kék égbolt villan ki egy-egy résen.

Érintetlen hóban járok. Itt a lejtőn már csendesebb a szél, nem is fázom annyira. A különösen csúszós részen előveszem a kesztyűmet, hogy ne csupasz kézzel markoljam meg fékezésképp a havas fákat, gyökereket... de nem csúszom el egyszer sem. A Király-kúti kunyhó csendes, előtte a padokon és az asztalon araszos hólepel. Hósapkát hordanak a száraz szedertermések, csíkos hópizsamát húztak a fák. Néha felragyog a Nap, és élénk narancs-barnává világítja át a tavalyról maradt, csörgősre száradt faleveleket, szőke fűszálakat. A völgy túloldala kéken világít a fák között. Még hogy a téli erdő nem lehet színes!

Lent átkelek a patakon - kicsit izgalmas, mert a hólepel miatt nem tudom, hová lépek, és a vidám csörgedezésből ítélve koránt sincs befagyva a kis patak. Nem lenne jó beleszakadni! Diszkrét recsegéssel, de megtart a jég, és már a túloldalon is vagyok, ahol egy gyökérbe kapaszkodva fellendülök a minimalista lépcsőfélére. Innen már könnyű a járás: csak mindig felfelé, lépésről lépésre. Egy kis vízszintes pihenő szakasz után ismét nekikapaszkodik a turistaösvény, hátam mögött felbukkan három srác. örülök a társaságnak. Valami oknál fogva nálam is lassabban haladnak, pedig én bizony sűrűn megállok fényképezni. De hová is sietnének. 

És én, hová is sietnék? Itt egy érdekes levélcsomó, ott egy tavalyi, elszáradt madárfészek kosbor kóró (nincs természetbúvár kirándulás orchideák nélkül, még januárban sem!) Hóképződmények, fakérgek, a fák között tengerkéken csillogó távlatok... Mindig szép ez a hely, de ritkán ennyire! Ámuldozva lépkedek felfelé, és szinte észre sem veszem, hogy kimelegedtem, kesztyű nem is kell. Csend van, csak a hó ropog a lábam alatt.

Végre itt a megyehatárként is szolgáló út, amin bal felé fordulok, irány a prédikálószéki kilátó! A fák közti nyiladékokban immár a Dunakanyar feledhetetlen panorámája villan elém. Errefelé több kiránduló járt ma már, vagy hárman, látom a lábnyomaikat. Más nyomok is akadnak. Leginkább nyulakéi, de van rókanyom, őznyom, vaddisznónyom, meg valami kerekded, ötujjú mancsocska nyoma, talán nyesté. Szóval komoly forgalmat bonyolít ez az út!

A kilátónál erős szél fogad. Hideg is. Rázkódva dideregnek a zúzmaracsipkébe öltözött faágak. A Nap eltűnt, homályos felhőkbe vész a horizont a Dunakanyar és a Börzsöny felett, látom, ahogy egy hózápor átszalad a hegyek felett, csíkokban hullik a csapadék... "Lóg az eső lába", mondanám ha eső lenne, de ez hó... szóval kilóg a hóláb.

Nem maradok sokáig, kezdek megdermedni, pedig uzsonnát terveztem itt. De inkább visszaindulok a saját nyomaimon. Hirtelen ötlet, hogy ne a piros háromszög-piros sáv útvonalon menjek le Dömösre, hanem bal kéz felé, a nemrég felfestett piros kereszt jelzésen. Ez az út hosszú, kacskaringós, de enyhe a lejtése... és a porhó bizony csúszik, a Vadálló-kövek felőli meredeket fontolóra sem veszem.

Így viszont hosszú, nem túl eseménydús, hat kilométeres ballagás vár rám Dömösig. Az útvonal viszont meglepően sok érdekességet rejt. Ki-kivillan a visegrádi Fellegvár a fák között, a Duna megcsillanó, tompakék vize - de furcsa, hogy most nem úsznak rajta méltóságteljes, nagy hajók - Nagymaros innen fakóvörösnek ható háztetői. Ha közelebbre pillantok, néhány még mindig zöldellő pajzsika-levelet, pimpót és egyéb, a télnek fittyet hányó zöld növénykét látok. A kanyarokban hol meglök a szél, hol szélárnyékba kerülök, és szinte langyosnak érzem az időt.

A Kecskehát-rét szélét rubinpirosba öltöztetik a galagonyabogyók. Furcsa, hogy a madarak nem ették meg mostanra. Amott sárga fagyöngy is akad, szintén nagy tömegben. Fent, mintha lebegne a ködben, az imént elhagyott kilátó trónol. Pedig már mióta jövök lefelé!

Madarat amúgy sokat látok. Széncinegét, barátcinegét, felettem köröző hollókat, és az útbevágásban, a gyökerek közül kipergő kövek kis barlangjaiból ki-be ugráló pici ökörszemet. Láthatóan jobban izgatják az összeszedhető rovarok, mint én, pár méterrel előttem halad és "szondázza" az üregeket, néha diadalmasan kikap valamit a kövek közül, és ilyenkor büszkén rám is néz.

Fázom. Zsebembe süllyesztem a kezem, a kesztyűt levettem, mert nem tudok kesztyűben exponálni. Még mindig a túloldali Remete-barlangokkal vagyok egy magasságban.

Amikor utoljára itt jártam, még nem volt kijelezve a turistaút, és az erdészeti út a Dióshoz vezetett ki. Ott is van egy buszmegálló. De az új jelzések egyszer csak leterelnek bal kéz felé, jön egy kis meredek, erdei szakasz, és máris Dömös szélső házai közé érek. Egy kis műholdas navigáció, hogy akkor most melyik buszmegállót is célozzam meg... végül a dömösi kompátkelésnél lévőt választom, mert van még egy órám a busz érkezéséig, és a Duna partján mégiscsak jobban el tudom ezt az időt tölteni, mint egy unalmas aszfaltút szélén ácsorogva.

Újra felragyog a Nap mögöttem, már ereszkedik le a hegy mögé, aranyszínűre festi a felhők peremét, aranyszínűre festi a szemben lévő Déli-Börzsönyt, a Szent Mihály-hegy masszív tömbjét. A Remete-barlangok üregei élesen kirajzolódnak  Gondolataim a hajdan itt élt rómaiak felé kanyarodnak... légiók, fényjelek, kelták, barbárok, őrtornyok. A Birodalom Achilles-sarka: a Dunakanyar.

Repül az idő. Elfogy a termoszban forrón maradt tea, a szokásos banán és a ropi. A móka kedvéért végig követem egy csámpás sirály kacskaringós lábnyomait, egészen a felszállási pontjáig, ami elég jellegzetes szárny-lenyomattal jár. Jó nagy madár lehetett! A jégkék vízen fekete, kígyónyakú kárókatonák őrjáratoznak. A túloldali, aranyló hegytömb lassan visszahullik a tompa barnaságba, a Nap eltűnik, és nekem... jön a busz.